Kéjnők és lövészárok-lotyók. Prostitúció az I. világháború alatt

A háborúban a harcok közti pihenőidőt a katonák leggyakrabban természetes szükségleteik kielégítésére használták fel: azaz ettek-ittak, aludtak… és bordélyokba jártak. A tábori bordélyok felállításáról 1915-ben döntött a hadsereg egészségügyi szolgálata, egyrészt hogy a hosszú összezártság miatt elkerüljék a homoszexuális kapcsolatok kialakulását, másrészt hogy orvoslást találjanak az egyre terjedő nemi betegségek megfékezésére. A katonák ugyanis – „hivatásosok” hiányában – ott és úgy elégítették ki nemi vágyaikat, ahol és ahogy tudták, az így szerzett szifilisz, gonorrhoea és kankó kikezelése azonban hosszú kórházban töltött heteket igényelt. A hadvezetés nem tekinthetett el az így kieső, egyébként hadra fogható csoportoktól, ezért döntött végül a tábori bordélyok felállítása mellett. Az itt szolgálatot teljesítő „lövészárok-lotyók” szigorú orvosi felügyelet alatt tevékenykedtek, így idővel sikerült lejjebb szorítani a katonák között a nemi betegek számát.

A hátországi, főként a budapesti helyzet kissé árnyaltabb képet mutatott. A prostitúció szabályozására már a századfordulót megelőzően is történtek kísérletek, végül 1900-ban született meg az a rendelet, amely a kéjnőket több csoportba osztotta, aszerint, hogy helyileg hol végezték munkájukat – bordélyokban, a saját lakásukban, esetleg futóbárcával rendelkeztek. Ők is orvosi felügyelet alatt álltak, szolgálati idejük és egyéb, „hivatásukkal” összefüggő kötelezettségeik azonban nem voltak olyan szigorúan szabályozva, mint a fronton szolgálók esetében.

A beszélgetésben a prostituáltak életformájáról, társadalmi helyzetéről ejtenek szót, egyéni élettörténetekkel alátámasztva vagy éppen cáfolva az általános megállapításokat.

Vendégek

• Dr. Kiss Gábor levéltárvezető (HM HIM Hadtörténelmi Levéltár)


• Szécsényi Mihály levéltáros-történész (NKE Egyetem Központi Könyvtár és Levéltár)