Van Berlinben egy híres technóklub, amit egy második világháborús atombunkerből alakítottak át. Bomba- és atombiztos. A klub arról ismert, hogy a berlini transznemű szubkultúra találkozóhelye. Beüt az atomháború, bekövetkezik az ökológiai öngyilkosság, és az egyetlen túlélő csoport egy maréknyi bedrogozott transznemű lesz, akik – mit sem sejtve – végigpartizták az éjszakát. Ők fogják újra benépesíteni a Földet, ők lesznek az alfa generáció. Vajon egy ilyen elképzelt társadalom fel fogja számolni a prüdériát és a kirekesztő attitűdöt, vagy bármilyen apokalipszis után ugyanúgy prűd és kirekesztő társadalomban élnének a leszármazottaik, csak más lenne a „normális” manifesztációja, tehát elindulna ugyanaz a körforgás és csoportdinamika, amiben most is élünk? Változik-e alaptulajdonságaiban az ember, vagy csak a kontextus és a megjelenítés változik? (Másrészt, ha az apokalipszis magával hozná azt is, hogy az emberi faj alaptulajdonságai tartósan és általánosan mutálódnak, az már izgalmas és számunkra nehezen elképzelhető helyzetet hozna magával...)
Csernátony Lukács László Budapesten él és dolgozik. 2014-ben három hónapot töltött Dél-Koreában, a Szöuli Kortárs Múzeum (SeMa) meghívott ösztöndíjas művészeként, 2013-ban UniCredit nagyalkotói díjat kapott, 2020-ban a II. Szénrajz Triennálé harmadik díját nyerte el. Érdeklődése fókuszában az urbán folklór, a technokulturális identitás, a high & low interakciója és a poszthumán posszibilitás áll. Konzum ikonokkal 2011 óta foglalkozik.
