Az ember, aki a szárnyát bontogató korai angol klubszcéna első tartóoszlopai közül való. Az ember, aki akkor volt és annyira jó helyen, hogy lehetett volna belőle mára fellépésenként kastélyár-gázsikat kapó fesztiválteknós, de ő inkább hű maradt a játékhoz.
Az ember, aki a szabadúszó zenei firkászkodást követően olyanokkal csúszott rá a 90-es évek elején a klubzenékre, mint Paul Oakenfold, akivel Happy Mondayst remixelt, és később rutinba áztatott vérszemet kapva megtette ezt még olyan zenetörténelmi jelentőségű együttesekkel, mint a New Order és a Primal Scream, majd rádolgozott Björk, a Saint Etienne, a Fuck Buttons vagy épp a Siouxsie Sioux dalaira. Alapítója a The Sabres of Paradisenak és a Two Lone Swordsmennek, referenciapontja a műfajnak, bevallottan kedvelője a humornak, nem veti meg az acidet. A műfajt, mármint.
Az ember, aki őszintén elgondolkodott már azon pár éve, milyen lenne megnyugodni és abbahagyni a DJ-zést. Aztán rájött, hogy képtelen lenne rá. Szerencsére most épp Budapesten lesz erre képtelen.
