A mexikói festőművészt élete során súlyos testi és lelki traumák érték. Kisgyermekkorában gyermekbénulásban betegedett meg, jobb lába súlyosan deformálódott, majd tizennyolc évesen tragikus buszbalesetet szenvedett, amelynek következtében csípője, gerince és lába súlyosan roncsolódott. Egészségügyi állapotának hullámzása és viharos magánélete komoly pszichés terhet jelentettek számára, mégis azt vallotta: „Merj élni, meghalni bárki tud!”, és szavaihoz tartotta is magát. Rendkívüli akaraterejének köszönhetően a kilátástalannak tűnő helyzetekből is képes volt újra és újra talpra állni. Amikor pedig teste már nem engedelmeskedett neki, a művészet adott számára újra szárnyakat.
Egészségügyi problémái miatt hosszú hónapokig kellett szinte mozdulatlanul gerincfűzőben feküdnie. Az unalom és a fájdalom elől menekült a festészet felé, ahol azonnal önmagára lelt. „Én nem az álmaimat, hanem a valóságomat festem”– fogalmazta meg a művésznő. Képei talán pontosan emiatt vannak ránk elemi hatással. A művészetterápiás szakirodalom az ő esetét említi leggyakrabban a spontán festés öngyógyító hatásának példájaként. Frida Khalo többször fogalmazott úgy, hogy őt a művészet hozta vissza az életbe. Talán, ha közelebbről megismerjük őt, mi is mélyebben megérthetjük az alkotás folyamatában rejlő hatalmas terápiás erőt.
Előadók: Partos Nagy Eszter képzőművész és Zsidi Zsófia pszichológus
