Egy újabb magyar film, ami a fősodor árnyékában, szinte fillérekből készült. A Minden Rendben című mozit még a Nemzeti Filmintézet Inkubátor programjának keretében fejlesztették, és olyan jól sikerült, hogy a 75. Berlini Nemzetközi Filmfesztivál is beválogatta az elsőfilmes versenyfilmjei közé. Mi sem csalódtunk, amikor megnéztük Sós Bálint Dániel filmjét. A Minden Rendben 85 percnyi feszültség, izgalom és morális tépelődés:
én vajon ugyanazt tenném, mint a filmbeli édesapa?
Akit egyébként egy másik filmrendező, a színészként is gyakran szereplő Hajdu Szabolcs formál meg kiválóan, hitelesen.
Két család és egy nagy dilemma
Hajdu Szabolcs egy bokszedzőt alakít, aki két tinédzserfiút nevel egyedül. Egyikük 12, a másik talán 16 körül van, a felesége pedig már jóval korábban, a filmben nem tisztázott módon meghalt. Az apa a cselekmény jelenidejében már túl van a traumán, és egy elvált nőnek udvarol, aki szintén egyedül neveli az egy szem lányát egy nagy, medencés házban. A két csonka család épp komoly lépést tesz egymás felé, a szülők után a gyerekek is megismerkednek egymással, amikor bekapcsolódunk a történetbe. Minden jól alakul, egyedül Dénesben, a 12 éves kamasz fiúban tombol valamiféle düh. De azért a maga módján igyekszik ő is.
Aztán egy váratlan, tragikus fordulat romba dönt mindent,
ráadásul az édesapának a súlyos baleset egyetlen szemtanújaként döntenie kell: igazságot szolgáltat, akármilyen fájdalmas is, vagy hazudik, és ezzel megvédi a fiát. Az apa szinte automatikusan az utóbbi megoldás mellett tör lándzsát, ez pedig újabb és újabb hazugságokba sodorja őt. Bár a férfi csak jót akar, a kilátások azonban egyre rosszabbak lesznek.
Nem nyom agyon
Sós Bálint Dániel első filmje magabiztos alkotás, annak ellenére is, hogy az erős drámai alapszituációt és a vita lehetőségét felveti ugyan, de aztán a totális feloldás mellett dönt. A film befejezése már-már túlságosan is megnyugtató, mintha mi sem történt volna, ami egyfelől túl könnyű megoldás a probléma súlyosságához képest, másfelől mégis egy lehetséges kifutása a történetnek, már-már fájóan és abszurd módon hétköznapi. A felvetett erkölcsi kérdés mellett talán ez is vitára adhat okot: tényleg lehet csak annyi a befejezés, amennyi?
A Minden Rendben szimpatikus vonása, hogy bár készülhetett volna ebből az alaphelyzetből nagyon súlyos, nagyon nyomasztó és végtelenül tragikus szociodráma is, ami után az ember még annak is örül, hogy él, ám a rendező nem ebbe az irányba indult el. Hanem belecsempészte az eszköztárába a humort is, ami hol oldja a feszültséget, hol pedig felerősíti. Ebből a szempontból engem a skandináv (főleg a dán) filmekre emlékeztetett Sós Bálint Dániel filmje. A mozi erénye még a tökéletes szereplőválogatás. Pláne a Dénest játszó Sáfrány Ágoston konok tekintete ég bele az ember agyába, de Szamosi Zsófia nyomozója is kellemetlenül nyomasztó figura, legalábbis az apa szemszögéből nézve. Mondhatni: minden és mindenki a helyén van, pont úgy, ahogy azt a film címe ígéri.
(Borítókép: CineSuper)
