„Kijött belőlem a harcos anya a forgatás során” – Borbély Alexandra feketelistáról, díjakról és küzdésről

We Love Budapest: Nem régóta játsszák a mozik az Emma és a halálfejes lepke című filmet, aminek te vagy a főszereplője. Egy fontos és meghatározó történelmi pillanatban játszódik a történet, 1942-ben, a II. világháború idején Szlovákiában, egy olyan településen, ami a szlovák–magyar határhoz közel fekszik. Amikor egy ilyen szerepre készülsz, alaposan utána kell nézni a konkrét történelmi háttérnek, kell némi kutatást végezni, hogy aztán minél hitelesebben alakítsd a karaktered?

Borbély Alexandra: A felkészülést mindig az határozza meg, hogy mit szeretne a rendező, hogy ő mit gondol. Előbb beszélgetünk a filmről, aztán elolvasom a forgatókönyvet, utána pedig kérdéseket teszek fel a szereppel kapcsolatban. Azért is fontos, hogy a karakter perspektíváján keresztül lássam az eseményeket, a többi szereplőt és az egész cselekményt, mert a feladatom az, hogy az ő igazságát, az ő történetét mutassam meg. Ennek ellenére természetesen tisztában kell lennem a történelmi korral is.

De különösebb kutatómunkát azért nem végeztem. Nem volt rá szükség. A családom felvidéki, én is a határon túl nőttem fel kisebbségben, ezért volt bennem rögtön egy olyan alapérzés, hogy mindent tudok a témáról, hisz végül is ebben nevelkedtem. Marika, akit játszom, akár lehetett volna a nagymamám is. De ez most egy speciális helyzet. Mert ha olyan szerepet kapnék, aminek nem ismerem ennyire a hátterét, akkor fontos és indokolt lenne egy alaposabb kutatómunka. Itt most nem volt rá szükség.

WLB: Nem titok, hogy a közelmúltban gyermekeid születtek, anya lettél, a filmben pedig Marika egy zsidó kisfiút rejteget a nácik elől. Ez a két dolog hatott egymásra a forgatás során?

B. A.: A forgatás vége felé derült ki, hogy terhes vagyok. Az biztosan mélyen hatott rám, hogy egy gyerekkel forgattam, mert végig az az erős érzés munkált bennem, hogy nagyon-nagyon meg akarom óvni őt. Közben pedig Nico, a kisfiú egy igazi rebellis, egy folyton dacoló és ellenálló gyerek. Nekem nagyon tetszett ez a fajta vagánysága, hogy egyszerűen nem tudjuk betörni és megtörni sehogy sem. Nem egy alázatos gyerek, na. A végére nagyon megszerettem, aztán egy idő után kimutatta, hogy az érzés kölcsönös, én is szimpatikus vagyok neki.

Az egyik éjszakai forgatás alkalmával, konkrétan a kutas jelenetben egy bundába csomagolva cipelem a fiút, és egy idő után láttam rajta, hogy már nagyon fáradt, alig bírja nyitva tartani a szemét. Akkor kijelentettem, hogy nem csinálom meg vele többször a jelenetet, mert nem bírja. Azt éreztem, hogy meg kell védenem szegényt. Ebben biztos benne volt az is, hogy mélyen belül akkor már szerettem volna gyereket, és kijött belőlem a harcos anya. Voltak ilyen pillanatok a forgatás során. Szerencsére volt egy dublőr kisfiú is, Nico teljes ellentéte, aki mindig szó nélkül megcsinálta, amit kértünk tőle. De Nico dacos személyisége jobban passzolt a filmhez.

WLB: Az Emma és a halálfejes lepke nem könnyű néznivaló, hiszen egy borzalommal teli történelmi korban játszódik. A forgatás sem lehetett könnyű, meg kellett dolgozni azért, hogy aztán lejöjjön a vászonról a szenvedés. Gondolom, ez sokat kíván a színésztől.

B. A.: A rendező feladata elérni egy színész esetében, hogy „szenvedjen”. De ehhez kell, hogy a rendezőnek legyen egy víziója, és abban megingathatatlanul biztos legyen. Az első forgatási napon vagy héten kiderül, hogy ez megvan-e, akkor szembesül ezzel a színész. Ivetával, a rendezővel kapcsolatban rögtön a legelején azt éreztem, hogy kemény nő, aki tudja, mit akar. Ezért elhatároztam, hogy megyek vele, csinálom, amit szeretne, és nem fogok ellenkezni. Ennek ellenére akadt olyan, amikor már az idegrendszerem is azt üzente, ennél többet most nem bírok.

WLB: Mi volt a legnehezebb a forgatás során?

B. A.: Talán viccesen hangzik, de madárfóbiám van a jól ismert Hitchcock-film miatt, amit gyerekkoromban titokban megnéztem, és hát nem kellett volna, mert traumatizált. A mai napig képtelen vagyok újra megnézni azt a mozit. Ráadásul egyszer meg is támadott egy madár, és jól megtépte a hajamat. Az Emmában teljesen ártalmatlan tyúkokkal kellett forgatnom, de mindig le kellett győznöm magamban ezt a félelmet, különben nem tudok folyamatosan lobogni, amire egyébként szükség van egy forgatáson.

Nehéz volt az is, hogy a rendező szinte minden jelenet előtt azt kérte, „sírós” legyen a szemem, de a kamera előtt ne sírjak, hanem legyek közvetlenül a sírás előtti pillanatban. Úgyhogy folyamatosan ebben a fura billegő állapotban kellett tartani magam, ami eléggé kimerítő volt. De csak addig, amíg nem sikerül egy-egy jelenet, mert az megrettentően doppingol és visszaadja az erőm.

WLB: Az Emma szerintem egy elég jó film, de közben olyan is, amire mégis nehéz azt mondani, hogy de jó, mert tele van szörnyűséggel, a háború borzalmával. Megterheli a nézőjét. Te miért ajánlanád?

B. A.: Amikor meghívtam a premierre barátokat és ismerősöket, szinte mindenkinek elmondtam, hogy ez nem könnyű film. Pedig egyébként az a legjobb, amikor nem mondasz semmit. De most mégis azt érzem, hogy mindig hozzá kell ezt tennem. Egy nő történetét látjuk, akinek épp minden rosszul alakul az életében: elvesztette a férjét, a munkáját, egyedül van egy idegen faluban, rámaradt a birtok és az azzal járó összes feladat, amit addig nem ő csinált.

Ráadásul megjelenik a képben a zsidó kisfiú, akinek hirtelen az anyukája, a védelmezője lesz, ennek viszont nagy az ára, mert ha lebuknak, meghalnak mindketten. Innen indulunk, és az enyhülés helyett még több nehézség következik. Ez így tényleg elég sok, de ez csak a felszín. Mert a filmben van szerelem, anya-gyermek kapcsolat, és a küzdés fontosságáról is szól, amiből ráadásul sokat lehet tanulni. Szóval sokat ad a nézőknek az Emma.

WLB: Te mit tanultál a küzdésről a film alapján?

B. A.: A küzdésről inkább a szüleimtől és a nagymamámtól tanultam rengeteget. Nagyon sok nehézséggel kellett szembenézni az életük során, ennek ellenére mégis mindig nagyon erősnek láttam őket, olyannak, akik minden rossz szituációból képesek felállni. Komoly tartásuk volt, sosem láttam őket összetörve. Nem azt mondom, hogy ez a jó hozzáállás, mert szerintem az embernek ki kell adnia magából, ami rossz, különben felgyűlik és megbetegít,

Egy olyan korban éltek, amikor számos olyan helyzet adódott, amiben egy nő nem engedhette meg magának, hogy elgyengüljön, megfutamodjon és ne csinálja végig. Az Emma nagyon fontos film a küzdés, a helytállás miatt, és azért is, mert jól rávilágít arra, milyen kisebbségben élni.

WLB: Felvidéken születtél, ott cseperedtél fel, és egészen az egyetemig ott jártál iskolákba is. A filmben látottakról, erről a korszakról mennyit tanultál, mennyi jutott el hozzád a múltról? Az iskola segített ebben, esetleg családi körben szóba került?

B. A.: Hát, nem nagyon. Sőt, Ervin, a férjem, aki nagyon szereti és jól ismeri a történelmet, mesélt olyanokat Magyarországról, amik a mi szlovákiai magyar történelemkönyvünkben nem szerepeltek. Amikor először elolvastam a film forgatókönyvét, valamennyire az is sokkolt. Aztán azt gondoltam: ez igaz?! A szlovákok akkor tényleg tükröt tartanak maguk elé, meg merik mutatni a szennyes múltat, és szembenéznek a múltbéli hibáikkal?! Először nem akartam elhinni. Később pedig örültem, hogy a magam módján részese lehetek ennek a komoly pillanatnak.

WLB: Úgy érzem, ahogy a filmről beszélsz, hogy legalább annyira fontos alkotás a pályádon, mint amilyen a Testről és lélekről volt. Mind a kettőnek női rendezője van. Ez jelent számodra valamit? Más a viszonyod a rendezővel, ha nő – mert például bátrabbá tesz, több szabadságot ad –, mint ha egy férfi?

B. A.: Ez egy olyan kérdés, amit évente felteszek magamnak. Ervinnel is szoktunk erről beszélgetni, hogy miért működöm együtt jobban a női rendezőkkel, mint a férfiakkal. Most is épp egy castingfolyamatban vagyok benne, egy újabb szlovák film, nagyon szeretném megkapni a szerepet, és abban is nő a rendező. De a Covid miatt sajnos nagyon elsikkadt Spirál című filmnek is – amit egyébként nagyon szeretek – egy nő a rendezője, Felméri Cecília.

De visszatérve a kérdésre: nem tudok pontos választ adni. Ez egy örök dilemma bennem. Ervin azt szokta mondani, hogy a férfiak olyan furán vannak velem szakmailag, mintha tartanának tőlem kicsit. Nem tudom. De lehet, hogy ez nem is számít sokat.

WLB: Említetted, hogy most egy újabb szlovák film van a láthatáron. De magyar filmben láthatunk-e valamikor a közeljövőben?

B. A.: Nem tudom. Ez is egy olyan kérdés – vagy talán probléma –, ami erősen foglalkoztat egy ideje. Persze egy színész karrierjében előfordul, hogy jön olyan időszak, amikor keveset vagy semmit nem forgat, de aztán ez változik. Nyugtathatnám magam ezzel én is, de két okból nem teszem.

Kaptam egy Európai Filmdíjat, ami után szerintem teljesen normális, hogy azt várja az ember, legalább castingokra többet hívják. De még csak azokra se hívnak. Ennek van egy nyilvánvaló politikai oka, az, hogy Nagy Ervin felesége vagyok, és én se rejtem véka alá a véleményemet, ha megkérdeznek, így vele együtt én is feketelistára kerültem. De hogy a függetlenek által készített filmekbe miért nem hívnak, miért nem botlik belém egyetlen rendező sem, arra ez nem válasz. Mert ha én feketelistás rendező lennék, aki nem kap pénzt, de mégis tud filmet készíteni, akkor már csak bajtársiasságból, szolidaritásból is olyanokat hívnék munkatársnak, akik szintén rajta vannak azon a bizonyos listán.

WLB: Gondolom, ez eléggé rosszul esik…

B. A.: Hát persze. Sőt, nyugodtan kimondhatom, hogy fáj. Büszkén kihúzhatnám magam, és elfordulhatnék azzal, hogy nem érdekel. De érdekel. Azért is, mert közben a szlovákok, akiktől gyerekként még tartottam, és akik nemrég még azt szerették volna, hogy ne beszéljek az anyanyelvemen, mert fel voltak hergelve Mečiar meg Slota politikája miatt, szóval,

Amikor megkaptam az Európai Filmdíjat, én voltam az egyik év embere Szlovákiában. Apukám küldte nekem üzenetben a nagy hírt. Óriási boldogság volt a számára, hogy a lánya abban az országban, ahol a magyarokat mindig megvetették, most az év embere lett. A díjat 8 éve kaptam, és azóta Szlovákiából szinte egymást érik a felkérések,

Arra is gondoltam már, hogy esetleg attól félnek, hogy Ervin meg én túl drágák vagyunk, és valamiért nem azt feltételezik rólunk, hogy akár ingyen vagy jelképes összegért is szerepelnénk egy-egy független filmben.

WLB: Az, hogy világra hoztál két gyereket, nem játszik közre ebben a mellőzöttségben?

B. A.: Biztos, hogy nem, mert már a szülésemet megelőző 5 évben is ez volt a helyzet. Illetve látom a kolléganőimet, hogy szülnek, majd három hónap múlva visszatérnek a munkához. A terhességnek és gyerekeknek ehhez semmi köze.

WLB: Remélve a legjobbakat, hogy hívnak majd magyar filmek castingjára is, azt azért kijelenthetjük, hogy közben viszont szépen épül a nemzetközi, európai karriered.

B. A.: Bizony. Elsősorban szlovák és cseh filmekben játszom, de egy ideje benne van a képben egy Észtországban élő orosz rendező filmje is, most épp arra várunk, hogy felépüljön a betegségéből. Apró érdekesség, de amikor Zelenszkij ukrán elnök még színész volt, forgattak is együtt.

WLB: Rövidesen visszatérsz a Katonába. Néztem a színház oldalán, de előadások még nincsenek a neved mellett. Tudod már, milyen feladatok várnak rád?

B. A.: Egyelőre alakul, így még csak két dolgot tudok. Az egyik, hogy a Székely Kriszta által rendezett A kaukázusi krétakörben visszaveszem a szerepemet. És benne leszek Carlo Goldoni A nyaralás című darabjából készülő vígjátékban, és azért is várom, mert sosem játszom vidám dolgokban, mindig csak drámákban és tragédiákban. Úgyhogy ez felüdülés lesz a számomra.

WLB: Az újságírók mindig megkérdezik a színészektől, hogy mit szeretnek jobban: színpadon állni vagy forgatni. A válasz pedig rendre az, hogy nem tesznek különbséget, mert mindkettőnek megvan az előnye és a hátránya is. Gondolom, te is így vagy ezzel.

B. A.: Hát nem egészen. Én a filmet jobban szeretem a színháznál, mert van benne egy olyan elem, ami engem nagyon inspirál, doppingol: egyetlenegy lehetőséged van arra, hogy a legjobb legyél. A színházban is a lehető legjobbnak kell lenni, de közben tudod, hogy holnap is játszol, meg holnapután, és azután is, ha minden jól megy, akkor évekig. Lassan, fokozatosan fejlődik a szerep. A filmnél viszont rögtön a tökéleteset, a maximumot kell kihozni a szerepből, mert ez az egy lehetőséged van rá. Persze lehet, hogy négyszer vagy tizennégyszer is felveszitek az adott jelenetet, de akkor sincs holnapi lehetőség.

WLB: Előfordult már veled olyan, hogy valami rögtön elsőre tökéletesen sikerült, illetve olyan, hogy sokadszorra sem?

B. A.: Persze, mindkettő. Amikor forgattuk Enyedi Ildikóval a Testről és lélekről című mozit, egy idő után már szinte átlényegültem Máriává, a karakteremmé. Csak felvettem a jelmezt, belenéztem a tükörbe, és onnantól Mária voltam. Ildikó pedig úgy küldött be a jelenetbe, hogy egy idő után szinte alig adott instrukciót, és mindössze egyszer-kétszer vettük fel az adott részt. Mindez persze egy nagyon komoly és nehéz belső munka eredménye volt, aminek köszönhetően

Az Emma esetében nehezebb volt a helyzet, de ott a feladat is összetettebb volt. A lelki terhelés mellett fizikailag is több fegyelmet kívánt. Volt például egy jelenet, amiben egy csomó mindennek kellett passzolnia, hogy tökéletes legyen. Rengetegszer vettük fel, ráadásul nagy hidegben, rajtam pedig csak egy nyári ruha volt. Egy ponton ki is jött rajtam az elcsigázottság, a fáradtság, de azért nagy nehezen megcsináltuk. Aztán ez végül kimaradt a filmből, amit nagyon sajnáltam, mert sokat küzdöttünk vele, és meg is oldottuk a feladatot. De a filmkészítésnél előfordul az ilyen.

WLB: Csalódtál, hogy bár jelölték az Oscarra, végül az Emma nem jutott be a versenyfilmek közé?

B. A.: Nem, mert valahogy megéreztem, hogy nem fog. Ne kérdezd, hogy miért, csak egy megérzés volt, sajnos jó megérzés. Őszintén szólva nekem már az nagy dicsőség, hogy Szlovákia egy olyan filmet küldött versenybe, aminek magyar a főszereplője.

WLB: Szlovákiában mindenhol felismernek az utcán, a boltban? Ismert embernek számítasz?

B. A.: Ha nem is mindenki, de azért sokan ismernek. És szeretnek. Egy bizonyos körben, a filmrajongók körében mindenképpen. Mert azért naponta nem szerepelek a tévében ott sem, és a bulvárt is kerülöm. Egyébként Ervint is ismerik, sőt őt talán egy kicsivel többen is, mint engem. A Kincsem Szlovákiában és Csehországban is hatalmas siker volt a mozikban, és szinte minden hónapban leadja valamelyik tévécsatorna. Imádják. Ennek is köszönhető, hogy rövidesen ő is forgat majd egy szlovák filmben.