We Love Budapest: Bárhová utazni egyedül: kilépés a komfortzónából. Közelebb kerülhetsz önmagadhoz, jobban megismerheted önmagad. Számodra mi volt a legnagyobb felismerés, mire tanított meg az utazás?
Szűcs Péter: Ha az ember egyedül fedezi fel a körülötte lévő világot, az első leckéi a felelősségvállalásról, a toleranciáról és az alázatról szólnak. A független utazós életforma szabadsága ezen túl kreatív energiát szabadít fel, az pedig, ha az ember megtanulja vállalni magáért és a döntéseiért a felelősséget, kifejezetten jót tesz akkor is, amikor nem utazik. A legfontosabb felismerések egyike az idővel és annak kezelésével kapcsolatos. Az utazások során fokozottan érezni kezdi az ember, hogy az idő, ami a rendelkezésünkre áll, limitált, és kizárólag rajtunk múlik, hogyan, kikkel és mivel töltjük, mit hozunk ki abból az időből, ami adatott. A másik nagy felismerés, hogy bár keményen meg kell küzdeni érte, de az ember külső segítség nélkül, a saját erejéből is elérheti azt, hogy úgy éljen, ahogy szeretne.
WLB: Mi volt a legextrémebb helyzet, amibe keveredtél az utazásaid során?
Sz. P.: Szerintem ha az ember elkerüli őket, akkor nem keveredik extrém helyzetekbe. Én azt tartom az egyik legextrémebb helyzetnek, amikor nem engedtek be Nicaraguába, mert a határnál elárultam, hogy újságírással foglalkozom. Abban az országban 2024-ben börtönbe zárják az újságírókat. Illetve volt egy olyan helyzet, amikor a kolumbiai Pereira városának nagybani piacán készítettem fotókat az ottani őstermelőkről, és odalépett hozzám két, különböző egyenruhát viselő, felfegyverzett figura, akik megkérdezték tőlem, hogy van-e írásos engedélyem, hogy fotókat készítsek. Ekkor néhány méterre tőlünk megláttam egy taxit. Gyorsan megkérdeztem a fegyvereseket, hogy tudnának-e egy jó szállást ajánlani a közelben, ők pedig meglepődtek, zavarba jöttek az oda nem illő kérdéstől. De nem maradt idejük reagálni, mert bepattantam a taxiba, a sofőrnek meg csak annyit mondtam, hogy „el centro, pero muy rapido”. Aztán kiderült, hogy a piac biztonsági őrei voltak a fegyveresek, én meg azt hittem, emberrablók.
WLB: Sok helyen jártál már, és ha lehet egyáltalán ilyet kérdezni: melyik volt a kedvenc, ahova bármikor visszamennél?
Sz. P.: 104 országban jártam eddig, és a legjobban az autentikus országokat szeretem. Az abszolút első helyen India áll, leginkább a lélekgazdagsága miatt, utána következik Kolumbia és Irán, a legújabb kedvenc pedig Kirgizisztán. És hogy miért ezek az országok? Az ott megtapasztalt emberség, vendégszeretet és a kultúra elképesztő gazdagsága miatt. Sok tudást és élményt kapok a nomádoktól. Szerintem egyre értékesebb az az örökség, aminek a birtokában vannak. Ha van lehetőségem, a világ minden táján igyekszem nomádokkal találkozni. Amikor Marokkóban a berberekkel töltöttem néhány éjszakát, rájöttem, hogy ehhez hasonló félnomád kultúrát itthon is találok, ráadásul csak haza kell mennem, hogy közelebb kerüljek hozzájuk. A Szent Iván-éjszakát töltöttem a Hortobágyon, emlékezetes élmény és írás lett belőle. A szomszédos országok közül Szerbia lett kedvencem, elsősorban az ott élő emberek és az ott érezhető különleges energia miatt. Ahová bármikor visszamennék és vissza is megyek minden évben egy komolyabb kulturális tripre: Latin-Amerika. Idén Pablo Neruda nyomába eredtem Chilében. Ilyenkor igyekszem csiszolni a spanyolnyelv-tudásomat. Ezek a felfedezőutak olyanok nekem, mint a vérátömlesztés: egész évre feltöltenek. Vannak kedvenc városaim is: Berlin, New York és Párizs például, vagy Antigua Guatemala és Cartagena.
WLB: Volt olyan hely, ahol azonnal nagyon otthon érezted magad? Mintha csak hazaértél volna?
Sz. P.: Havannában és Kirgizisztánban éreztem ezt a legtisztábban. Ahol viszont nemcsak otthon érzem magam, hanem otthon is vagyok, az egyrészt Budapest, másrészt pedig az Alföld, azon belül is Hajdú-Bihar. Biharnagybajomból származom, Berettyóújfaluban születtem, ott is nőttem fel, és a mai napig oda járok haza. Hamarosan karácsonyestére utazom haza a szüleimhez.
WLB: Azt mondják, hogy aki sokat utazik, abban átértékelődik az a hely is, ahol egyébként él. Hogyan változott a Magyarországról, azon belül is a Budapestről addig benned élt kép?
Sz. P.: Élesebben, tisztábban látom azt is, ami jó és azt is, ami nem annyira az. Bármilyen furcsán is hangzik, de a jó dolgok már ott elkezdődnek, hogy van, aki olyan szerencsés, hogy friss, tiszta, iható víz folyik az otthonában a csapból. Kedvességből, egymásra figyelésből és mosolyból lehetne sokkal több itthon és Budapesten is. Nem kerül semmibe, és mindenkinek sokkal jobb lenne tőle.
WLB: Elsőre mi jut eszedbe Budapestről?
Sz. P.: Az a város, ahová hazaérkezem, és ahol otthon vagyok. Nem létezik olyan sarka a városnak, ahová ne kötne emlékezetes, meghatározó élmény.
WLB: Van-e Budapesten, Magyarországon olyan hely, amit nagyon szeretsz, és amihez foghatót sehol máshol nem találtál, bármerre is jártál?
Sz. P.: Budapesten a gyógyfürdők a világon is egyedülálló élményt adnak. Az országban nekem a veleméri naptemplom még ilyen. A freskói az 1300-as években készültek. Úgy tájolták a templomot, hogy valamelyik képet vagy jelenetet mindig érje a napfény, egy kivételével – az ördögre soha nem esik fény. Vízkeresztkor a szentély ablakából érkező fénysugár a betlehemi csillagra esik, a nyári napforduló idején pedig a Mária köpenye alá bújt bűnösökre süt, jelezve, hogy számukra is van kegyelem. Szerintem csodálatos, ahogyan a napfényt használja a meséléshez ez a kis Árpád-kori templom. Budapest nagy ajándéka a Margitsziget, de nagy kedvencem még a Normafáról egy könnyű erdei túrával elérhető Makkosmária. Rengeteg történetet találni azon a környéken. A templomkertben például van egy gyönyörű szarvas, ami a párizsi világkiállításról került oda hálaajándékként. Nekem úgy mesélték, hogy egy hentes vásárolta és ajándékozta oda hálából a gyógyulásáért. Ami Budapestben szerintem a legjobb, hogy tele van történetekkel, kreatív energiával, de ezen túl van egy romantikus és dekadens arca is, ami nagyon szerethető. Kairóban, Isztambulban, Havannában, Berlinben és Párizsban éreztem ehhez hasonlót.
WLB: Felmerül bennem a kérdés: tudsz-e már úgy tekinteni Budapestre, mint egy hozzád hasonló utazó? Ha igen, akkor ilyen szemmel nézve milyennek látod a fővárost?
Sz. P.: Tudok. Tudom felülről is nézni, kritikusan és távolságtartással is, bármilyen szorosan is kötődöm hozzá. Van, amikor nagyon jóleső érzéssel sétálok a városban, mert büszke vagyok arra, hogy ott élek és ott vagyok otthon, ahová a fél világ vágyakozik, máskor pedig nagyon szomorú vagyok azért, mennyire lehangolóvá vált itt-ott, például a Déli pályaudvar környékén.
WLB: Játsszunk el a gondolattal: ha soha többé nem térhetnél vissza az országba, a városba, mi hiányozna a legjobban?
Sz. P.: A barátaim, a családtagjaim és a magyar nyelv.
WLB: Más utazóknak mit ajánlanál Budapestről? Olyan helyszínekre, látnivalókra, dolgokra gondolok elsősorban, amelyek nem szerepelnek az útikönyvekben, amiket igazán csak egy itt élő ember ismerhet.
Sz. P.: A gyógyfürdőket ajánlom, és a saját kedvenceimet. Nyárra a Fellini Kultúrbisztrót, télre a Zsivágót a Paulay Ede utcában. 2024-ben nem igazán találsz már olyan eldugott helyet, ami ne szerepelne valamelyik blogon vagy a TikTokon. Szerintem az a legjobb, ami történhet, ha a látnivalók és a helyszínek mellé élményeket társít az ember, akár úgy, hogy valaki megmutatja neki a saját élete helyszíneit. Nemrég Szaúd-Arábiából érkeztek hozzám barátok, éjszaka sétáltunk a Várnegyedben, amikor senki nem volt ott, másnap a Fény utcai piacon ettünk lángost. A Lövőház utcában lakom, az ottani kis családi cukrászdából vettem nekik lúdlábtortát, a Bányaiban ittuk a kávét, és összeütöttem nekik egy lecsót nálam. A kedvenc helyeimet szoktam ajánlani, kávéházból a Zsivágót, de mindig hozzáteszem, hogy ne hagyják ki a New York Cafét még akkor sem, ha elturistásodott, mert gyönyörű. Étteremből régóta a Két Szerecsen a kedvencem, új belépő lett a Pingrumba, nemrég fedeztem fel a Zen Eateryt a Hunyadi tér mellett, oda biztosan többször vissza fogok még menni, új a hely, hamarosan egyévesek lesznek. A kávé Budapesten a Bányaiban a legjobb, ebédmenüre a FeteKertet ajánlom, a Fény utcai piac fölött. Amikor egy hosszú útról hazajövök, a Márkusban – ami a házam aljában van – eszem egy gulyást.
WLB: Lassan 10 éves lesz az utazós blogod. Annak idején honnan jött az ötlet? Mindig is erre vágytál, erre készültél, vagy így hozta az élet?
Sz. P.: Több mint 25 éve készítek tartalmat, ennyi ideje dolgozom klasszikus újságíróként is. Ezt tanultam, ehhez értek. Az ELTE-n szereztem diplomát, de a Magyar Rádió műhelyében kezdtem a pályát. Nagyon fontos és értékes volt az az öt év, amikor ott és a legjobbaktól tanulhattam a szakmát. Elvégeztem a rádió médiaiskoláját is az ELTE nappali tagozata mellett, ahol szintén hallgattam kommunikációt és kulturális antropológiát a magyar szak mellett. A legnépszerűbb kulturális műsorokat vezettem, a Péntektől péntekig mellett a Délelőtt című magazinműsort, amiért nívódíjat is kaptam. A beszédtechnika-órák, az akkori szigorú szabályok a mikrofonengedélyhez elég jól jönnek most, amikor podcastet veszek fel vagy műsort vezetek. A magazinos nyolc év során a francia (Marie Claire) és az amerikai (InStyle) főnökeim is komoly tudást adtak át arról, hogyan lehet szórakoztató és minőségi tartalmat készíteni.
WLB: Nemcsak blogot írsz az utazásaidról, de volt már fotókiállításod is (Kubáról). Tervezel még hasonlót, esetleg fotókönyvet vagy fotós útikönyvet?
Sz. P.: Pont az az egyik célja a PetersPlanet tartalmainak, a másik pedig az, hogy utazásra, felfedezésre buzdítson, segítsen az úti cél kiválasztásában, ezzel együtt lebontsa az előítéleteket, és hidat építsen a különböző kultúrák között. Negyedszázada ezt vallom, hogy az ismeretlentől való félelem és az előítéletek ellen úgy lehet a legjobban küzdeni, ha egyszerűen közelebb lépünk, és megismerünk más kultúrákat, országokat és embereket. Az utazás toleránssá tesz, az élményanyag pedig gazdaggá, és ezt a gazdagságot már nem lehet elveszíteni, ez már örökre velünk marad. Fotókiállítások voltak és lesznek is, szívesen mesélek képekkel is történeteket. A legutóbbi fotókiállításom az East of Eden galériában volt, ahol egy még nem publikált novellám kísérte a kubai képeket. Képekkel is szívesen mesélek történeteket.
WLB: Dharma címmel pár évvel ezelőtt megjelent egy regényed, amiben szintén benne van az utazás, fizikai és lelki értelemben egyaránt. Ez egyszeri kirándulás volt, vagy várhatunk még tőled további regényeket?
Sz. P.: Az utazások során talált történetekből és karakterekből dolgozom, ezekből az inspirációkból született az első regényem, a Dharma, és ezekből születik majd a többi regényem is. A Dharma alaptörténetét Brazíliában találtam, pontosabban a Rio de Janeirót és a nagyszüleim faluját, Biharnagybajomot összekapcsoló történet talált meg engem a Copacabanán. Jelenleg a második regényemen dolgozom, és elvonulásra készülök. Egy marokkói rezidensprogramot egészítettem ki a saját alkotói elvonulással. Az íráshoz idő és tér kell, ami nagyon komoly munka, ha mindezt magának teremti meg az ember. Ha viszont valaki el akar mesélni egy történetet, akkor mindent meg fog tenni azért, hogy ezt megtehesse.
