A Munkácsy Mihály születésének 180. és halálának 125. évfordulója alkalmából rendezett nagyszabású kiállításon több mint száz műalkotás, archív fotók, dokumentumok és kultusztárgyak segítenek még jobban megismerni az egyik leghíresebb festőnk életét, sikereit és páratlanul gazdag életművét. A Szépművészeti Múzeumban megrendezett Munkácsy – Egy világsiker története című tárlaton a fő művek mellett olyan festményeket is láthat a nagyközönség, melyek eddig magángyűjteményekben vagy külföldön rejtőztek, így a Pávák (Reggeli a szabadban) és a Pamlagon ülő nő is ilyen, még sosem látott kép. De a hat nagy tematikus egységből felépülő kiállításon Munkácsy legnagyobb mozdítható festményében és a Krisztus-trilógia legnagyobb darabjában is gyönyörködhetnek a látogatók.
A 19. századi magyar művészet legismertebb alakját bemutató jubileumi kiállítás az első olyan, Munkácsynak szentelt monografikus tárlat, amelyben a festő munkássága nemzetközi kontextusban, külföldi analógiák és hatások mentén bontakozik ki. A kurátor, Krasznai Réka művészettörténész célja az volt, hogy a tárlattal választ adjanak arra,
hogyan vált Munkácsy kora egyik leghíresebb, legelismertebb és anyagi szempontból is legsikeresebb festőjévé.
Hogy mi vezetett ahhoz, hogy már a maga korában megbabonázta a közönséget, és hogyan épült fel már életében a Munkácsy márka és -kultusz, azt a fő művein és a kevésbé vagy egyáltalán nem ismert képeken mutatja be a Szépművészeti Múzeumban látható kiállítás.
Asztalosinasnak tanult, festő lett belőle
Munkácsy Mihály nevét, karakteres figuráit, a falusi és városi témáit, realista ábrázolását és persze a Krisztus-trilógiáját mindenki ismeri, de azt talán már kevesen tudják, hogyan lett a békéscsabai asztalosinasból világhíres festő. A Munkácson született Munkácsy (eredetileg Lieb) fiatalon elvesztette szüleit, így hatéves korában került anyai nagybátyjához, Reök Istvánhoz Békéscsabára, aki gyengébb tanulmányi teljesítményét látva asztalosinasnak adta. Keserves évek következtek az életében: céhmestere 10-12 órákat dolgoztatta, az ellátása is rossz volt, ráadásul az utána következő munkaadójánál is hasonló nyomor és koplalás várta – feljegyzései szerint hat hónapig nem evett melegételt.
A nyomorba végül belebetegedett, ám ez hozta el számára a kitörést is. Hideglelése közben rajzolgatott, ezeket megmutatta a véletlenül éppen akkor Gyulán tartózkodó Szamossy Elek portréfestőnek, aki meglátta benne a lehetőséget, és felkarolta az ifjút. Két évig tanult mellette, majd tanácsára 18 évesen feljött Pestre, ahol elnyerte a Képzőművészeti Társulat támogatását, és olyan pártfogókra talált, mint Than Mór és Ligeti Antal, akik segítették a művészeti életben való tájékozódásban és önálló hangja megtalálásában.
Kortársai közül sokan nem hittek benne
Munkácsyt felbátorította Szamossy megjegyzése, vagyis hogy többre viszi, mint egy asztalos,
„Ezzel a mondattal dőlt el a sorsom”
– írja az Emlékeim című könyvében. Annak reményében, hogy nagybátyját is meggyőzheti tehetségéről, egy 21 lapból álló rajzgyűjteményt állított össze – ez a II. világháború óta lappangó Gyulai vázlatkönyv, melyben többek között Reök István csőszkunyhóját is lerajzolta. Innentől kezdve (1861-ben járunk) nem volt megállás. Elhatározta, hogy képeket fog festeni, eladja őket, és pénzt keres velük – ám a nagy sikerre egészen 1870-ig kellett várnia.
Belátta, hogy a profizmushoz az akadémiai képzés is szükséges, így folyamatosan képezte magát – többek között a Bécsi Képzőművészeti Akadémián, a Düsseldorfi Akadémián és a Müncheni Akadémián is tanult. Rengeteget időzött a különböző képtárakban, ahol lenyűgözték Rubens és Rembrandt, illetve Ludwig Knaus művei, de igazán nagy hatással Gustave Courbet volt rá, akinek festményei és realista látásmódja teljesen elvarázsolta – ez meglátszik későbbi festészetén is. Érdekesség, hogy az akkor divatos impresszionizmus és a kortársak művei nem hatották meg. Ez kölcsönös lehetett, ugyanis a kortársai nem hittek benne, még Szinyei Merse Pál is gyengének, hibákkal telinek tartotta a műveit, ráadásul eleinte a nagy sikert aratott Siralomházról sem hitték el, hogy Munkácsy egyedül festette.
Egy amerikai milliomos vette meg az éppen készülő Siralomházat
Munkácsy egy alkotói válság után (1869) vágott bele a sikert meghozó művébe, mely egy halálra ítélt betyár búcsúját ábrázolja. Érdekes adalék, hogy a munkáról még akkori mestere és példaképe, Ludwig Knaus is le akarta beszélni, lévén túl nagy falat még ez a téma az éppen csak a hangját kereső Munkácsynak. A festő makacsul ragaszkodott elhatározásához, a többi pedig már történelem. Egy amerikai milliomos toppant be a műtermébe, és azonnal megvásárolta a képet, de mielőtt hazavitte volna, a Siralomház megjárta az 1870-es párizsi Szalont, ahol az addig még ismeretlen magyar festő megnyerte vele az aranyérmet.
Munkácsy egyik pillanatról a másikra híres lett.
Ez volt az a pillanat, amikor elindult a 19. századi magyar művészettörténet legnagyobb legendája, amelyben a hírnév és gazdagság, a nemzeti művészet eszméje és a nemzetközi művészkarrier mítosza keveredik. A sikeren felbuzdulva és Zichy Mihály (az ő lányáról festette Munkácsy azt a portrét, ami nemrég került elő Ausztráliából) unszolására Párizsba költözik, még többet fest – főként a realista életképfestészet témájában –, és rendszeresen ott van képeivel a párizsi Szalon tárlatain, ahonnan nemcsak díjakat hoz el, de a közönség tetszését is elnyeri.
Az Egy legenda születése – Az első sikerek szekciónál érdemes hosszabban is elidőzni, és nemcsak azért, hogy elmerüljünk az Ásító inas vagy a Rőzsehordó nő részleteiben, de azért is, mert olyan felfedezéseket tehetünk, mint hogy mennyire hasonlít egymásra a Siralomház, a Zálogház és az Éjjeli csavargók. Egymás mellett látva ezeket a képeket olyan érzésünk támad, mintha mind ugyanannak a festménynek indultak volna, csak időközben megváltoztak rajtuk a szereplők.
Létrejön a Munkácsy márka
Azon túl, hogy ott állhatunk az olyan monumentális festmények – hivatalosan kolosszálképek – előtt, mint a Honfoglalás vagy a Golgota, átfogó képet kapunk arról, hogyan lett a valamikori asztalosinasból a tengerentúlon is ünnepelt művész. Munkácsy tudatos karrierépítése már életében megkezdődött, de valójában ezt nem önmaga menedzselte, hanem a műkereskedője, Charles Sedelmeyer. Meg persze a felesége, Cécile Papier, akivel a festő már akkor viszonyt folytatott, amikor a nő még férjes asszony volt. Ők ketten olyan imázst építettek fel, hogy az előkelő ízlés védjegye volt, ha valaki otthonában lóg egy Munkácsy-kép a falon. Sorra készültek műveiből a reprodukciók, hogy így azokhoz is eljussanak a festményei, akik nem engedhették meg maguknak, hogy megnézzék az eredetit. Sőt, Sedelmeyer még azt is kieszközölte, hogy a mester óriásképeit megutaztatja, így
az 1880-as években a Krisztus Pilátus előtt és a Golgota című műveket Európa-szerte és az Egyesült Államokban együttvéve több mint kétmillióan látták.
Bevalljuk, gimnazistaként nem szenteltünk túl nagy jelentőséget a Honfoglalás című képnek, de törikönyvben lévő, kis méretű illusztrációként nem is volt ránk olyan hatással, mint a Szépművészeti Múzeum csarnokában. Betöltötte az egész teret ez a monumentális, 62 négyzetméteres festmény, ami előtt állva egészen kicsinek éreztük magunkat – ennél parányibbnak csak a vele szemben kiállított Golgotát nézve éreztük magunkat, de ott a 7 méteres vászon mellett a téma súlya is összenyomott minket.
Külön öröm számunkra, hogy a már világhíres művek mellett a tájképfestészete és a szalonképek is külön szekciót kaptak, mert így egy egészen más Munkácsy-univerzumot fedezhettünk fel. Bár a szalonképeit megrendelésre készítette, ebből kifolyólag azt gondolhatnánk, hogy ebbe talán kevesebb kreativitás került, de tévedünk. Egészen magával ragadja a „nézőt” az a báj és kecsesség, ahogy megragadta a 19. századi szalonok világát – legalábbis minket nagyon megfogtak a vásznon megelevenedő színes virágszirmok, az olvasó vagy pihenő nők és a családok. Különösen hatott ránk a Virágok áldozata című festmény, ami egy vágott virágok között elalélt nőt ábrázol, és annyira különbözik a hangulata Munkácsy más műveitől, hogy többször is meg kellett néznünk, tényleg ő festette-e. John Everett Millais Ofélia című festményét idézte fel bennünk.
Bár elsősorban az „utazó szenzációképek” adták Munkácsy sikerét, az olyan témákban is jeleskedett, mint a tájképfestészet. Mivel ezeket a képeket nem feltétlenül eladásra szánta vagy megrendelésre festette, hanem sokszor a szabadidejében vagy utazásai során, a felszabadult alkotás érződik rajtuk. Több mint 60 tájképet festett élete során, melyeket a gyűjtők is előszeretettel kerestek, ez nem meglepő, ha arra gondolunk, hogy ezek a festmények mennyire kísérletezők és különböző stílusúak. Egyértelmű, hogy a legismertebb ezek közül a Poros út két változata (I. és II.), ám ez egyben a legérdekesebb festménye is, hiszen az impresszionista jegyeket mutató kép elsőre olyan, mintha egy teljesen más ember festette volna – holott ízig-vérig Munkácsy. Érdekes az is, hogy bár nem ez volt a kedvelt stílusa, mégis az egyik legikonikusabb magyar tájképet sikerült elkészítenie.
A Munkácsy – Egy világsiker története című tárlat vezérfonala a festő izgalmas karriertörténete, mely egyben a modern művész híressé válásának lehetőségeiről is tanúskodik.
Egyetlen más 19. századi magyar festő sem ért el ilyen eredményeket, és nem vívott ki ilyen szintű elismerést akkoriban.
Mesébe illő társadalmi felemelkedése, hogy egy gyakran koplaló békéscsabai asztalosinasból világhírű festővé vált, már saját korában számos magyar festőt inspirált.
Munkácsy kultusza már életében megindult: a harmincas éveiben járt, amikor a Magyar Nemzeti Múzeumban termet neveztek el róla, ám a csúcs az 1882-es budapesti látogatása volt. A Krisztus Pilátus előtt bemutatója miatt érkezett a fővárosba, ahol többezres éljenző tömeg és díszküldöttség fogadta, a tiszteletére fáklyásmenetet, bankettet, jelmezbált rendeztek. Halálhírére gyászba borult az egész ország, a temetés előtt a Műcsarnokban ravatalozták fel, ahol százezrek rótták le kegyeletüket, innen pedig tömegek kísérték végső útjára. A Munkácsy-kultusz azóta is tart, a – James Joyce szavaival élve – mélyen és megrázóan emberi festményeit látva a festő nagysága nem is lehet kérdés.
