A Galimbertik. Galimberti Sándor (1883–1915) és Dénes Valéria (1877–1915) életmű-kiállítása kronologikus sorrendben, hiánypótló módon mutatja be a két összefonódó és mindkét szereplő számára korán derékba tört életműveket, miközben fókuszba kerülnek művészeti eszközrendszerük között lévő párhuzamok és ellentétek egyaránt. A kiállítás nem titkolt célja, hogy a valahol még lappangó vagy a műtárgypiacon keringő művek is újra szem elé kerüljenek, hiszen óriási a hiátus az életművek minden korszakában.
Számos szempontból egyedülálló és első
Barki Gergely művészettörténész, a kiállítás kurátora a megnyitón elmondta, hogy a Magyar Nemzeti Galéria új kiállítása számos szempontból egyedülálló. Eddig Budapesten még nem láthattunk ilyen összefoglaló életmű-kiállítást Galimberti Sándortól, illetve első felesége, Lanov Mária, második felesége, Dénes Valéria, valamint édesapja, Luigi Galimberti (Galimberti Alajos) munkáit sem ismerhettük eddig ilyen mélységekben. Édesapja műveit most először láthatja a magyar közönség, ráadásul a 2003-as kaposvári Galimberti Sándor-életmű-kiállítás óta számos új kutatási eredménnyel és izgalmas momentummal gazdagodott a róluk alkotott képünk.
Eddig összesen 40 képet sikerült megtalálni köz- és magángyűjteményekben, miközben a Magyar Nemzeti Galéria egyetlen Galimberti-festményéről kiderült, hogy Dénes Valéria munkája, mégis ezek az életművek a maga csonkaságukban is páratlanok. A cél ugyanakkor nem csupán a még fellelhető darabok megtalálása, amelyeket katalógusokból vagy régi fényképekről ismerünk, hanem az, hogy Dénes Valéria tehetsége az eddigieknél sokkal nagyobb figyelmet kapjon. A kiállítás előkészületei alatt számos olyan dologra fény derült, amely új megvilágításba helyezi munkásságukat.
Néhány meglepő és fordulatos felfedezés az életművel kapcsolatban
Maga Barki Gergely kurátor sem számított arra, hogy ennyi izgalmas fordulatot tartogat majd a kiállítást megelőző kutatás, és a megnyitó előtt néhány nappal is új felfedezésekre tehet szert.
Ezek a kulisszatitkok sokat tesznek hozzá nemcsak a kiállításhoz, hanem egy életműről, sőt a művészettörténetről való gondolkodásunkhoz is.
Egy picit bepillantást nyerhetünk abba a folyamatba, hogyan „épít fel” a művészettörténész egy életutat, hogyan változtathatja meg eddigi ismereteinket egy előkerült festmény vagy egy eddig feldolgozatlan levéltári anyag.
Számos olyan tévhit, félreértés vagy meseszerű elem kering a művészpárossal kapcsolatban, amelyet helyre kell tennie az utókornak. Nem mindig ott, akkor és úgy történtek a dolgok, ahogy az újságokból, visszaemlékezésekből vagy amire a mozaikszerű életműből következtetünk. A bejáratánál maga Galimberti egyik legismertebb munkája jelenik meg, amely Amszterdamot ábrázolja. Nem szeretnénk spoilerezni, és senkit sem akarunk megfosztani a rácsodálkozás örömétől, de ezzel kapcsolatban várható egy elég nagy csavar a történetben. Ezzel majd a kiállítás végén szembesülhetünk. Számos ilyen szembesítés és ráébredés várható még az életművel kapcsolatban.
Amikor belépünk a belső térbe, egy nap formájú, domború tükör fogad bennünket. Utal a fenti képen is látható napra, illetve homorúságával a Galimberti házaspár művészetét meghatározó különleges perspektívára is. Nem csak életművük csonka, igen kevés dokumentum vagy fénykép áll róluk a rendelkezésünkre. Az egyetlen megmaradt közös fotójuk egy 1914-es fénykép, amelyet a kor híres fotósa, Székely Aladár készített, amikor a Nemzeti Szalonban 114 festményüket állították ki. Ennek a 114 képnek a töredékét ismerjük, de jóval több művük készülhetett.
A legújabb kutatásokban nagyon sokat segített a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Intézetében fennmaradt levelezésük, amelyet eddig még sosem dolgoztak fel ilyen mélységben. A hol németül, hol franciául, hol magyarul írott levelek böngészése igen összetett munka volt. A helyzetet tovább bonyolította, hogy a levelek többségén nem volt dátum. Sokszor a szövegkörnyezet segített abban, hogy kronológiailag is sorrendbe tegyék.
A levelek mind bekerültek a kiállítás 370 oldalas katalógusába, amely egyben az első igazán átfogó Galimberti Sándor- és Dénes Valéria-monográfia.
A kiállítás utolsó előtti termében többet is meghallgathatunk közülük. Például Dénes Valéria levelét édesanyjához és egyik barátnőjéhez, egy bizonyos Lenkéhez, valamint Galimberti Rippl-Rónainak és anyósának írt levelét. A legszívbemarkolóbb Galimberti eredeti búcsúlevele, amelyet öngyilkossága előtt írt családja számára:
Egy koporsóba tegyetek. Szegény kis Makim a jó ég áldja meg. Anyám és testvéreim és titeket számtalanszor csókol Sandro A gyűrűket hagyd rajtam (!)
Ezek a személyes levelek sokkal inkább segítik megérteni és megérezni azt, mennyire különleges kapcsolat és szimbiózis volt kettőjük között, amit Simon Jolán szavai is megerősítenek:
Olyan volt ez a két ember, mint két sudár fa, amelyek egyenesen nőnek fel egymás mellett anélkül, hogy az egyik alárendelné magát a másiknak, hogy az egyik elvenné a napfényt a másiktól.
Filmbe illő életutak
Galimberti Sándor és Dénes Valéria életműve áll a kiállítás fókuszában, de nagyon izgalmas, hogy a hozzájuk vérségileg vagy éppen bizonyos életszakaszukban kapcsolódó személyek munkássága is megjelenik. Itt van például az édesapa, Galimberti Alajos, aki szintén képzőművész volt. Az első teremben néhány eddig sosem látott grafikájával találkozhatunk. Az olasz származású művész Somogy megyében, Kaposvár mellett örökölt nagyobb földbirtokot, ezért költözött Magyarországra családjával. Kilenc gyermeke született, köztük Sándor, közülük sokan nem élték meg a felnőttkort.
Galimberti Sándor első komolyabb útja Nagybányára vezetett. 1903-tól minden nyarat itt töltött. Barki Gergely kurátor a nagybányai művészek fotói között kutakodva keresett fényképeket Galimbertiről. A kép életnagyságú nagyításáról egy alacsony, de nagyon erős ember néz vissza ránk, aki többször kitűnt fizikai erejével. Egyesületi bokszolóként is megjelent, bár lehet, hogy ezt a tulajdonságát inkább imázsépítésre használta. 1905-ben Párizsba került, a Julian Akadémiára. Ebből a korszakából csak néhány aktját ismerjük. Sajnos az életmű egészére igaz, hogy igen kevés mű maradt fenn egy-egy időszakból. Az aktok sorsa amúgy is hányatott volt. Van köztük olyan, amely elveszett a művészettörténészek szeme elől a második világháború után. Háborús veszteségként könyvelték el, de lehet, hogy valahol még feltűnik majd a későbbiekben a műtárgypiacon.
Galimberti Lanov Máriával kötött első házasságáról nem sokat tudunk. Nem lehetett óriási szerelem, kevés ideig éltek együtt. Valószínűleg már ekkor ismerhette Dénes Valériát. A cseh származású festőnő szülővárosának gyűjteményéből olyan képeit sikerült elhozni a Nemzeti Galériába, amelyek sokat tesznek hozzá a Galimberti-életműhöz. Ezek főként magyarországi kötődésű képek. Maga Lanov Mária is járt Nagybányán az 1900-as évek legelején, megfestette ugyanazt a nagybányai templomot, amelyet később Dénes Valéria és Galimberti Sándor is. Ilyen finom párhuzamokkal számos esetben találkozhatunk a kiállításon.
Fontos szerepe van a tárlatnak abból a szempontból is, hogy bemutassa, Dénes Valéria mennyire tehetséges művész volt. Számos momentum máig nehezíti életművük elkülönítését, de vannak olyan mankók, amelyek viszont segítséget nyújthatnak. Dénes Valéria munkái során hígabb festéket használt, jobban elsajátította az akvarellfestészet fogásait, míg Galimbertit a vastagabb ecsetvonások és sűrűbb festék használata jellemezte. Galimberti mindig aláírta műveit, felesége nem szerette szignózni a képeit.
Az életben és a munkában is teljes szimbiózis jellemezte őket, sokszor kortársaik sem tudták pontosan, hogy melyik alkotás kinek a műve.
Mára Galimberti Városkép vagy a Templom című művéről bebizonyosodott, hogy Dénes Valéria alkotásai. Az első kép kapcsán egy eddig elrejtett szignó, a másik esetében pedig a kép hátulján található felirat segített.
A kiállítás a párhuzamok és ellentétek kiemelésével felhívja a figyelmet arra, hogy merjünk kételkedni egy-egy életmű kapcsán, merjük felülvizsgálni eddigi tudásunkat. Példaként lebegjen a szemünk előtt Dénes Zsófia, Dénes Valéria testvérének visszaemlékezése. Hosszan írt arról, hogy a művész házaspár egy évet töltött Henri Matisse-szal Marokkóban. Életüknek erről a korszakáról sem levél, sem fénykép, sem festmény nem maradt fenn. Az időpontok sem stimmeltek életrajzukkal, mégis mindenki elhitte. Sokáig valóságként maradt fenn az utókor számára ez a kitalált történet.
A kiállítást számos véletlen is gazdagította. Egy magánszemélytől előkerült egy elveszettnek hitt festmény, Galimberti egyik almás csendélete. Az alapanyagok kora és a szignó átvilágítása során bebizonyosodott, hogy eredeti Galimberti-műről van szó.
Számos olyan festményt láthatunk még a kiállításon, amelyet eddig más szerzőnek tituláltak, más címmel ismerhettünk, vagy éppen teljesen máshol készült, mint gondoltuk.
Az egyik legizgalmasabb része a kiállításnak egy hosszúkás terem, amelynek jobb oldalán az első feleség, Lanov Mária képei, míg a bal oldalon Dénes Valéria és Galimberti képei láthatók párhuzamosan. Itt látszik talán legjobban, hogy hatással voltak egymásra, mégis mindenkinek megvolt a saját stílusa. A legkülönlegesebb képeik, amelyek életük legboldogabb időszakában születtek, egy tágasabb teremben kaptak helyet. Ezek közül is kiemelnénk kettőt, visszakapcsolódva a bejáratnál már említett homorútükör-perspektívára. Ezeken az alkotásaikon látszik igazán, hogy mennyire felszabadultan alkottak, hogy mertek különleges perspektívákban gondolkozni, hogy olyan dolgokat „engedtek meg” maguknak, amelyeket a magyar festők közül senki nem mert bevállalni. Mivel számos dologban jóval megelőzték a korukat, nemcsak a magyar festészetben, hanem világviszonylatban is különlegeset alkottak.
A háború és Dénes Valéria tüdőgyulladás miatti korai halála, majd Galimberti öngyilkossága kettétörte pályájukat. Sosem tudjuk meg, mennyire írták volna át a magyar művészet történetét, ha hosszabb életút jut nekik. Az utolsó, Wanted terem egyik oldalán azokat az alkotásokat láthatjuk, amelyekről fekete-fehér fényképek maradtak fenn. Kísérletet tesznek ezek „kiszínezésére”, megmutatva, hogy vajon milyenek lehettek eredetiben. A másik oldalon fehér alapon fehér betűkkel címeket látunk, olyan festmények címeit, amelyeket sosem láthattunk, de reméljük, hogy egyszer még előkerülnek.
A kiállítást egészen január végéig láthatja majd a közönség. Heti rendszerességgel tárlatvezetéseket és kísérőprogramokat is tartanak, amelyeket mindenképp ajánlunk, hiszen annyi mindent hozzátesznek az életművekhez. Az október 16-ai Múzeum+ program szintén A Galimbertik kiállításhoz kapcsolódik.
