„Ha nincs gondolat mögötte, akkor a Hamlet is egy döglött cucc lesz” – Interjú Polgár Csabával

We Love Budapest: Nagy változások zajlanak most az Örkény Színházban, Mácsai Pál után 2025-től Gáspár Máté lesz a menedzser-igazgató, te pedig a művészeti vezető. Hogy érinti ez a te munkádat, miben változik a feladatköröd?

Polgár Csaba: Egy évad összerakása, egy teljes intézmény programjának a kialakítása jóval nagyobb feladat a jelenlegi stúdiós munkámnál. Ezért színészként nem is szeretnék dolgozni az első néhány évben, mert az sok estét visz el. Úgy kevésbé tud az ember tájékozott lenni, nekem pedig elsősorban az lesz a fontos, hogy előadásokat nézzek, képben legyek, nemcsak az itthoni, hanem az európai irányokkal is, a színházi történésekkel.

WLB: Tehát a már futó előadásokban játszol majd csak, és rendezni továbbra is fogsz az Örkényben? Illetve a külsős, külföldi munkáid maradnak?

P. Cs.: Évente egyszer eddig próbáltam részt venni – mostanában inkább rendezőként, de színészként is – az Örkénytől független előadásokban. Fontosnak tartottam, hogy legyen egy ilyen ki- és visszalépés, hogy ne záródjak be. A következő évadtól viszont csak az Örkényre szeretnék koncentrálni, külsős munkákat nem vállaltam.

WLB: Mit gondolsz, milyen helyet foglal el az Örkény Budapesten, milyen irányvonalat képvisel a többi színházhoz képest?

P. Cs.: Az Örkény Színházat, a társulatot Mácsai Pál alapította, az ő vágya, igénye hozta létre. Ez más helyzet ahhoz képest, mint amikor van egy 150 éves épület, ahol cserélődnek az emberek, az igazgatók. Itt még mindig nagyon sok az alapító tag, aki a kezdetektől fogva itt játszik.

Az elmúlt években például az ÖrkényKöz egyre meghatározóbb lett, ahol ifjúsági programok, oktatási programok működnek, az előadásokhoz kapcsolódó foglalkozások, és ez is egy olyan felület, ahol a nézők vagy a városlakók közelebb kerülhetnek a színházhoz, aktívan részt vehetnek az életében.

WLB: Mikor kell elkezdenetek tervezni az évadot?

P. Cs.: Hát azt mi már elkezdtük. (nevet) Célkitűzésünk, hogy előrébb legyünk időben. Rá is vagyunk szorulva, mert ahhoz, hogy külföldi kollégákkal működjünk, ahhoz egy sokkal hosszabb távú tervezés szükséges.

WLB: Szándék, hogy több legyen a külföldi együttműködés?

P. Cs.: Igen, szándékunk, hogy találjunk olyan kapcsolódási pontokat Európában, amelyek segítik az együttműködést. Én azt gondolom, hogy fontos az uniós jelenlét, pályázatok miatt is, de azért is, hogy ismerkedjünk, más kultúrákat, embereket lássunk. Persze a színházi tapasztalat mindenhol ugyanaz, tehát a jó színház az ugyanaz itt is meg Németországban is. De az, hogy ki hogyan szocializálódott, hogyan dolgozik, hogyan tervez, vagy hogyan fogalmazza meg ugyanazt a gondolatot színészként, rendezőként, dramaturgként, ebben van eltérés. Igyekszünk egy mélyebb kapcsolatot kialakítani helyekkel, ami nemcsak arról szól, hogy elhozunk egy előadást, és cserélünk színészt, hanem hosszabb távú együttműködésekre utazunk. Ez talán kevésbé látványos eleinte, de a színháznak vagy a színház dolgozóinak, így a nézőknek is többet adhat.

WLB: Hogyha visszagondolsz a 15 évvel ezelőtti Polgár Csabára, aki a HoppArt alapító tagja, itt látod magad, ahol most vagy? Egy ilyen színházban, ilyen munkakörökben?

P. Cs.: Ha azt kérded, hogy a helyemen vagyok-e, akkor az a válaszom, hogy igen, nagyon szerencsésnek gondolom magam, és szeretem az Örkény Színházat úgy, ahogy van. De ez egyáltalán nem volt előre látható, és nagyon sok véletlen együttállásának köszönhető, hogy leszerződtem. Az is, hogy a rendezés elindult a saját társulatunknál, az is bizonyos szempontból kényszer volt.

WLB: Tehát nem voltak rendezői ambícióid a főiskolán?

P. Cs.: Érdekelt a rendezés, mert átfogóbban érdekelt maga a színház, viszont nem volt egy kőkemény elhatározásom. Valahogy egyik munka hozta maga után a másikat, és megszerettem. Régebben azt mondtam, hogy én egy színész vagyok, aki eljátssza, hogy rendező, aztán ez is változott. Most pedig már inkább az operatív feladatokra helyeződött át a hangsúly. Ebben annyira nem vagyok jó, de tanulom, igyekszem, és érdekel is.

WLB: Milyen rendezőkkel dolgozol együtt szívesen, gördülékenyen? És te magad milyen rendező vagy? Gondolok itt látásmódra, habitusra, munkamódszerre stb.

P. Cs.: Sokféle emberrel dolgoztam együtt a főiskola óta. Engem inkább az érdekel, hogy ki mennyire gondolkodik szabadon, mennyire egyéni a látásmódja. A változatosság szórakoztat. Amivel pedig nem lehet vitatkozni, az a tehetség. Egy gondolatból ki lehet szagolni, hogyha valaki érti és szenvedéllyel csinálja azt, amit csinál, és engem ez nyűgöz le.

WLB: A rendezéseid alapján is elmondható, hogy érdekel a változatosság, a kísérletszerűség. Ott van például a The Black Rider…

P. Cs.: Igen, engem jobban érdekelnek azok az anyagok, amiket még nem láttam kétszázszor, amik kevésbé bejáratott címek. De nem azért, mert azok rosszak lennének, sőt lenyűgöz például bármelyik Csehov, a Faustot is csodálatos műnek tartom, de egyszerűen azt érzem, hogy olyan gazdag a drámairodalom, olyan sok minden történik a színházban, hogy ha lehetőségünk van rá, akkor foglalkozunk olyannal, amit más nem fog elővenni.

WLB: Azt gondolom, az Örkény Színház nyitott erre a változatosságra, több független társulat előadását fogadtátok már be, és társadalmi ügyekkel is viszonylag gyakran foglalkoztok.

P. Cs.: Ebben egyetértünk, és szerintem ez a hozzáállás feladatunk is. Én hiszek abban, hogy a színház egy fórum, és nagyjából az utolsó lehetőség arra, hogy egyszerre több ember, ugyanabban a pillanatban éljen át egy közösségi élményt. Ebből a szempontból fontos, hogy olyan problémákat, témákat dolgozzunk fel, amelyek érdeklik a nézőket, a saját életükben is segítséget adhatnak.

Kimondottan társadalmi kérdésekkel foglalkozó előadásunk most például az Isten, ilyen volt a Kiváló dolgozók is, és az egész ÖrkényKöz működése egyre látványosabb, nagyon fontos előadásokat hoznak létre. A függetlenek jelenléte pedig inkább egy próbálkozás, az lenne egészséges, hogyha az egész szakma ezt be tudná forgatni. Vagyis ha elfogadnánk, hogy mindenki akkor jár jól, ha a független szféra gazdag, és tud kísérletezni, létezni. Én hiszek abban, hogy ez tudna organikusan működni: a színészek, rendezők elkezdenének kisebb társulatoknál dolgozni, ahol sokfajta emberrel találkozhatnak, sokféle dolgot kipróbálhatnak, azt is, hogy milyen a semmiből, öt forintból létrehozni dolgokat, aztán továbbléphetnének a stúdiókba, nagyszínpadokra.

WLB: Többször hallani színházi emberektől, hogy két külön pólusként beszélnek a szórakoztató és a társadalmilag elkötelezett színházról. Egyrészt te mit gondolsz erről, másrészt azoknak az újszerű formanyelvet működtető előadásoknak, amelyek neked is szimpatikusak, milyen lehetőségeik vannak bármelyik irányba?

P. Cs.: Ennek van egy nagyon egyszerű megfogalmazása: van a jó színház meg a rossz színház. És van a jegybevétel, ami sok esetben döntően befolyásolja az előadások sorsát.

Ugyanakkor szerintem vannak bizonyos dolgok, amikbe egy színháznak muszáj beleállni, nem számít, ha csak ötvenen nézik háromszáz helyett. Egy színháznak kell hogy legyen identitása, amibe beletartozik, hogy bevállal olyan előadásokat, anyagokat, embereket, amiket és akiket fontosnak tart. És ez nem azt jelenti, hogy le akarja nyomni a nézők torkán a témát, hanem csak egyszerűen kinyit egy ablakot, és rámutat, hogy ilyen is van. A legfontosabb ebben a kérdésben megint a gondolatiság. Ha nincs gondolat mögötte, akkor a Hamlet is egy döglött cucc lesz.

WLB: Tehát – mondjuk – egy Black Ridernek is van olyan vetülete, ami a nézők hétköznapjaihoz kapcsolódhat? Arról azt gondolnám, hogy pont a szürrealitása révén akarja eloldani magát az aktuálistól.

P. Cs.: Szerintem a The Black Rider is lehet egy aktuális téma, hiszen többek között a függőségeinkről szól, arról, hogy mit áldozunk be azért, hogy elfogadjanak, hogyan paktálunk le az ördöggel. Viszont az tény, hogy ezek a témák jobban el vannak takarva, fontos az előadás játékszerűsége. És volt is egy olyan szándékom, hogy egy nagyon másfajta előadást csináljak, amiben az esztétika erőssége miatt nem kell foglalkozzak a külvilággal, a hétköznapokkal.

WLB: Beszéljünk a Bűn és bűnhődésről! Március 8-án volt a bemutatója Gáspár Ildikó rendezésének, amiben te játszod a főszerepet. Hogy tudtál kapcsolódni Raszkolnyikovhoz?

P. Cs.: Raszkolnyikovban nagyon sok ismerős tulajdonság van, amit fel kellett nagyítani. Például egy hétköznapi érzés, hogy azt érezzük, többre vagyunk hivatottak. Nekem ezt kellett megfogni, a haragot a világgal, rendszerrel szemben. És a végén mindig az a kérdés, hogy sikerült-e hihetően eltolni ezt az érzést addig a határig, amíg befogadható a nézőnek. Kicsit olyan, mint a lóversenyben, vizsgáljuk, hogy bizonyos személyiségjegyek hogyan mennek előre, hogyan veszik át a hatalmat.

WLB: Rengeteg filozófiai elemzés készült Raszkolnyikovról, erről a jelenségről. Olvastál ilyeneket a felkészülés során?

P. Cs.: Ott volt a regény, szerintem az éppen megfelelő háttéranyag egy ilyen helyzetben – alapvetően izgalmas a regényfeldolgozásoknál, hogy hogyan lehet 10-20 oldalakat sűrítve megmutatni.

És azt hiszem, ha Raszkolnyikov tudná, hogy bajban van, akkor nem követné el a gyilkosságot. Ezt a kívülálló embernek, jelen esetben a nézőnek kell látnia.

WLB: Mennyire jellemző rád ez a Raszkolnyikov-féle radikalitás, szakításvágy?

P. Cs.: Annyira, amennyire mindenkiben megvannak ezek az érzések. Az intenzitás a kérdés, hogy éppen hol tart ez a belső feszítés. A radikalitás pedig mindannyiunkban ott van, de olyan, mint egy kukta, attól függ a kitörés, hogy mikor csúszik fel a nyomásmutató.

WLB: Min dolgozol most?

P. Cs.: Most semmin, szerencsére. Sűrű volt az évad eleje, Bodóval volt bemutatónk, az LSD, aztán a Trafóban Kiss-Végh Emőkével az Egy rosszaságról. Nagyon sok előadásom van, és elő kell készítenünk a következő évadot, ami nagy munka. De most talán kicsit több időt tudok a családdal tölteni, meg pihenéssel, ez se volt egyszerű az első fél évben.