Segítesz meghalni? – Megnéztük az Örkény Színház Isten című vitadrámáját az eutanáziáról

A színpadi helyzet konkrét, az első perctől kezdve világos (szó szerint is, hiszen a nézőteret sem sötétítik el): Kertész Tibor (Gálffi László) meg akar halni, és punktum. Nem beteg, nem depressziós, és még csak beszélni sem különösebben akar az egészről. Annál inkább akarnak viszont a körülötte lévők! 

Kertész Tibor meg akar halni, és punktum.

Hatan vesznek részt rajta kívül a nyilvános vitán, akik valamilyen módon érintettek a kérdésben: eltökélt ügyvédnője (Hámori Gabriella), háziorvosa és egyben barátja (Bíró Kriszta), online kapcsolódik be egy alkotmányjogász (Kerekes Éva), és az ülésre meghívták az Orvosi Kamara és a Gyógyszerészi Kamara elnökségi tagjait (Csákányi Eszter és Vajda Milán), illetve a katolikus egyház képviselőjét is (Csuja Imre).

Úgy tűnik, mindenkinek a véleménye érvényesülhet, a vallás, a jog és a személyes érzelmek is bevetésre készen állnak – csak éppen Kertészt nem hatja meg a körülötte lévő hajcihő, a cipőjét babrálja, látványosan rágózik, majd megelégeli a vitát, és le is sétál a színpadról.

Ezen mind elgondolkodunk, végtére az ő ügyében kéne döntésnek születnie, mégis az ő szempontjai szorulnak háttérbe, a feje fölött bocsátkoznak elvi vitába a résztvevők. Szép lassan számunkra is világossá válik, hogy Kertész szerepe nemcsak egy találomra kiemelt történet, a saját esetén túlmutató példa, közügy is kíván lenni: felesége, Ágnes rákban, hosszú szenvedés után halt meg, így az elviselhetetlen hiány mellett a hetvenöt éves férfit a méltósággal teli halál vágya is az öneutanázia irányába tereli. Ez a megfelelő szó, és nem az öngyilkosság! – javítja ki az ügyvédnő a pontatlan megszólalókat.

A hetvenöt éves férfit a méltósággal teli halál vágya is az öneutanázia irányába tereli.

Na de mit kezdjünk ezzel a „trendi” méltóság fogalommal? És hol van a történetben az orvos szerepe? Mire kötelez a hippokratészi eskü? Ezek is felvetődnek, ahogy egyes alternatívák, a hospice és a palliatív ellátás is – bár inkább említésszerűen, mint ténylegesen kibontva.

Azt könnyű észrevenni, hogy bár egy általános etikai kérdésről van szó, az előadás nagyon mai és nagyon magyar. Máthé Zsolt már az elején felvezeti, hogy az Isten a hazai jogrend szerint lett átírva, és a rendező, Mácsai Pál és Varga Zsófia dramaturg több ponton is úgy döntöttek, hogy emlékeztetnek az itthoni körülményekre. Ennek egyik nagyon jó (kényszer?)megoldása, hogy az állítólag covidos alkotmányjogász online csatlakozik a beszélgetéshez.

Szó esik még az abortuszról, a kötelező szívhangmeghallgatásról, a papi abúzusról, és a színházak, a kórházak romos helyzetére is ötletesen reagálnak a színészek. Ez pedig egyszerre erénye és nehézsége az előadásnak.

Joggal érezhetjük azt, hogy össze van mosva néhány kérdés, helyenként az eredeti témától messze jár az érvelés (erre a kontratábor reagál is), de közben ezeknek a problémáknak a felvillantása azt is sugallja finoman, hogy látszik összefüggés egyik-másik probléma között. Azt pedig határozottan állítja, hogy:

A színház lehet terepe ilyen vitáknak: itt egymás mellé ül az, aki igennel szavaz, és az, aki nemmel.

Merthogy nekünk is szavaznunk kell a szünetben, a szabályokról már az előadás kezdetén tájékoztatnak. Az eredményt közzé is teszik az Örkény Színház honlapján, de még Európa-szerte is láthatjuk a folyamatosan frissülő adatokat.

Így biztosan nem ússzuk meg, hogy állást foglaljunk a kérdésben, és mivel az előtérben kell leadnunk a voksunkat, találkozunk még néhány tétova tekintettel, bizonytalan kézzel. A jó az egészben, hogy nem kell aggódnunk, ha nem vagyunk biztosak a dolgunkban, sőt! Az Isten színdarab azt hirdeti, hogy a kételkedés, az állandó felülbírálás és a szekértábor-logika meghaladása az egyetlen járható út, amikor komoly kérdésekről van szó.

Nem mehetünk el a tény mellett, hogy a szavazás végkimenetele könnyen megjósolható, legyen szó bármilyen érvekről, hiszen maga a mű sem tudja elkerülni a részrehajlást, a saját írói vélemény tükrözését. Az előadás azért ezt igyekszik árnyalni, a karakterek személyiségét is bevetve összetettségre, akár rokonszenvre hagyatkozni.

De hát beláthatjuk, így van ez a valóságban is minden döntésünk előtt, és most sem egy színpadra adaptált, laborban előállított helyzettel találkozunk. A szereplőknek maguknak is vannak erényeik és hiányosságaik, vitakultúrájukat és érvelési technikáikat tekintve is különböznek, mi mégis úgy gondoljuk, hogy mindegyiküknek van olyan gondolata, mondata, amit magunkkal vihetünk az előadás után.