We Love Budapest: Azt olvastam a Katona honlapján az Extázisról, hogy egy mini-Budapest-labirintus. Neked, amikor a fővárosba költöztél, voltak olyan helyek, amelyek az otthonosság érzetét segítették, vagy amelyekbe kapaszkodni tudtál?
Bányai Kelemen Barna: Persze, én az a típusú ember vagyok, aki szereti ezeket a biztonsági köröket, és e tekintetben is kerestem az otthonosság érzetét: ilyen volt az ötös busz, amivel Marosvásárhelyen is gyakran jártam, vagy a zöldséges, a piac, ahol azt hittem, hogy ismerős arcokat látok. Aztán ez is megváltozott, mert az ember kénytelen lesz egyszer csak elengedni bizonyos dolgokat. Nekem is eljött az a pillanat, amikor azt éreztem, hogy most már ide kell koncentrálnom, mert nagyon sokat éltem a múltban, fél lábbal voltam csak Budapesten, és még nagyon sokáig visszajártam, hiszen Vásárhelyen még a Nyugalom című előadásunkat évekig játszottuk.
WLB: Mielőtt az Extázis c. előadásra térnénk, beszéljünk kicsit a fogalomról. Magam számára úgy fordítottam le, hogy ez egy felfokozott boldogságélmény, ami veszélyeket is tartogat. Számodra mit jelent az eksztázis, hogyan tudod színházi élményhez kapcsolni?
B. K. B.: Hasonlókat gondolok, és az eksztázist egy kicsit az elmúláshoz is csatolom. Szóval, amikor valaminek vége van, én azt a halállal azonosítom, meghal belőlem vagy az adott helyzetből valami. Hogy az eksztázist jelentő abszolút boldogság mesterséges-e, teljesen kreált, ösztönös, vagy esetleg ez egy közös flow-élmény, az majd az előadásból kiderül.
WLB: Mit árulhatsz el az előadásról és a karakteredről?
B. K. B.: Az eksztázis annak a szereplőnek, akit én alakítok, egy visszafele utat jelent az elmúlásból, egy valahova tartozást. Egy elszármazott embert játszom, aki visszatér egy házba, és amikor megérkezik, egy hatalmas buli kellős közepén találja magát. Ott vannak a testvérei és az ő barátaik, akik egy fiatalabb generációhoz tartoznak.
WLB: Milyen volt ehhez a szerephez kapcsolódni? Könnyebbség volt, hogy te magad is elszármazott vagy?
B. K. B.: Nagyon érdekes volt a próbafolyamat, ami improvizációk alapján indult. Ez azt jelenti, hogy egy ideig az is titok volt, hogy ki van a szereposztásban, hogy ne tudjunk egymással beszélni, és annyira őszinte, igazi meglepetésen alapuló legyen az improvizáció. A rendező (Tarnóczi Jakab – a szerk.) és a dramaturg (Varga Zsófia – a szerk.) elhívtak egy délután beszélgetni, és olyan kérdéseket tettek fel nekem, mintha én már a karakter lennék. Tehát az első kérdésből megtudtam, hogy Lehelnek hívnak, és tíz éve nem voltam már Magyarországon. A többi rám volt bízva, így kitaláltam, hogy én erdélyi vagyok tulajdonképpen, és az első stáció Magyarország volt, abból indult a többi. Nyilván vannak az improvizációnak is bizonyos szabályai, például, hogy soha nem válaszolunk nemmel egy kérdésre, mert akkor lezárjuk az improvizációt, a lényeget. Tehát ezt mindig fejleszteni kell, színesíteni, fölfele kell gondolkodni.
Miután megvoltak nagyjából a karakterek, összeeresztettek minket egy olyan helyre, ahol én még soha életemben nem jártam, és annyit mondtak, hogy este tízkor jelenjek meg, és csöngessek a kapunál. Annyit tudtam, hogy emberek lesznek fent, és buliznak. Na, és akkor derült ki egy csomó minden. A spontán reakciókat a rendező és a dramaturg rögzítette, és tulajdonképpen így állt össze a darab szövegkönyve.
WLB: Van ennek az előadásnak bármi köze a szintén Tarnóczi–Varga páros Magányos emberek c. előadásához? Abban te nem szerepelsz, viszont megoldásaiban hasonlít ehhez az improvizációs módszerhez, amit korábban elmeséltél.
B. K. B.: A Magányos emberek olyan értelemben hasonlít az Extázishoz, hogy valószínűleg ez a forma megtetszett a rendezőnek, és még látott lehetőséget benne. Viszont ez a tér most komplexebb, vannak olyan zugai, amelyek még inkább eldugottabbak. Az Extázisban nem lehet jobbra-balra ültetni, itt hagyományos nézőtér van, nem lehet belátni oldalról. Ehhez egy másik előadásból, az Isten, haza, családból választották a kamerás megoldást: ahova a néző szeme nem lát be, ott kamera mutatja meg és vetíti ki a fontos dolgokat. Sőt, az Extázis elején a nézők fel is mehetnek a színpadra, beleshetnek ebbe a lemodellezett házba, aminek minden szobája, helyisége külön meg van konstruálva. És még készülünk meglepetésekkel!
WLB: Színészként milyen az a fajta színház, amikor felbomlik a hagyományos színpad-nézőtér felosztás? Nem billensz ki?
B. K. B.: Én szeretem. Kihívásnak gondolom, mert érdekes, hogy ezt a kettőt váltani kell. Egyik nap a kollégáimat néztem próbálni, és az jutott eszembe, hogy a fiatalabbaknak talán könnyebben megy ez. Abszolút tudnak úgy játszani vagy úgy létezni a színpadi helyzetben, hogy egy kamerának játszanak, míg amikor, mondjuk, egy hagyományos színházi formában vannak, ahol 500 ember nézi őket, akkor is át tudják adni ugyanazt. Olyankor nagyobbak lesznek, megnő a hangerejük, erősebbé válik a mimikájuk. És a váltással így (*csettintés*) tudnak játszani. Én ezért nagyon csodálom őket, nekem kihívást jelent, hogy nem egy hagyományos színházi előadás az Extázis, hanem sokkal komplexebb, kísérleteznem kell vele.
WLB: Van ebben egy kontraszt, hogy míg az improvizáció miatt nagy fokú a természetesség, spontaneitás az interakciókban, addig a technikának viszont nagyon konstruáltnak, pontosnak kell lennie ahhoz, hogy minden működjön.
B. K. B.: Így van. A technikus srácoknak, szinte mozdulatra, szóról szóra kell tudni a lépéseket, mert hát ez egy élő műfaj, élő vágások vannak, pontosan eltervezve. És ezek mindig ugyanúgy kell működjenek, hiszen ha nem, akkor lekések róla.
WLB: Erről a módszerről a realityk jutnak eszembe. Szerinted miért olyan népszerű ez a műfaj? A televízióban legalábbis ezek a legnézettebbek, és most a színházban is valami hasonlót hoztok létre.
B. K. B.: Szerintem önmagában a színház kukkolás. Lehet, hogy triviálisan hangzik, de hát az. Én is így szerettem meg: egyszerűen izgalmas volt látni, hogy milyen helyzeteket nagyít fel vagy bagatellizál el a színház, hogyan lehet átalakulni estéről estére, mondjuk, egy Viola Gábornak, Kátai Istvánnak vagy Fazakas Juliéknak – hogy csak néhány kedvencet említsek, akikre főiskolásként felnéztem. Mégiscsak a kukkolás a lényeg, és a realitynek is ez a lényege: olyan helyre nyújt betekintést, ahová normális esetben nem mehetünk be. Izgalmas látni azt, hogy emberek mit művelnek egymással, miközben tudják, hogy figyelik őket, és mégis természetesen kell viselkedniük. Biztos vagyok benne, hogy egyébként elfelejtik néha, hogy nézik őket, mert annyira elkezdenek a saját problémáikkal foglalkozni, de ez már egy másik téma…
WLB: Azt is gondolom, hogy a kukkolás kapcsolódik a világhoz, amiben élünk, ahhoz, hogy mindenünk ott van a social medián. A látszólagos boldogság tereit ilyen „mesterségesen létrehozott menedékként″ képzeljük el – ahogy a Katona honlapján lehet olvasni az Extázisról is. Színészként érzel bármilyen elvárást, hogy jelen légy közösségi felületeken, hogy ott is szerepelj?
B. K. B.: Ez nehéz kérdés, mert nagyon összetett. Ilyen értelemben én régimódi vagyok. Régen úgy képzeltem, hogy a színész képessége, hogy estéről estére átalakuljon, szerepet öltsön. Ma már tudjuk – bebizonyította a TikTok, Instagram stb. –, hogy erre nem csak néhányan vagy a kiváltságosak képesek, hanem több millió ember. Most azt érzem, hogy felhígult a színház, és igaz lett a legprimérebb jelentésében a mondás, hogy „színház az egész világ″.
Nagyon rosszul érint ez, néha kétségbeesem, néha pedig kellemesen lepődök meg, hogy ma sem számít avíttnak a színház, és az emberek nem felszínes dolgokat akarnak látni, hanem egy megkonstruált előadást, igazi érzelmeket, igazi embereket, valódi átalakulásokat. Egy régi színházi metafora, amit nagyon szeretek, és ami mentén megfogalmazom a szakmámat, hogy a színház egy tükör. Mi, színészek az életet mutatjuk be, csak egy picit görbén, kicsit furán, vagy kifigurázva, vagy drámaian, hogy kiemeljük, amiről beszélni, gondolkodni akarunk, vagy amivel problémánk van.
És közben azt se felejtsük el, hogy óriási különbség a két műfaj között az idővel való játék: egy jó marketinges tudja, hogy hány másodperc a tökéletes időtartam egy TikTok-videóra. A színházban más a helyzet. Itt pont az a szép, hogy egy karakterfejlődést végignézni teljesen más idődimenzió. Nem csak egy pillanatnyi felmutatás van, hanem egy komolyan bepróbált, végiggondolt ütköztetése a véleményeknek, az ízlésnek, megmutatva minimum másfél órában.
WLB: Vannak olyan megoldások a social media felületeken, amelyeket megfontolhat, beépíthet a színház? Az Extázisban van erre példa?
B. K. B.: Én azt gondolom, hogy igen, lépést kell tartani a színháznak, viszont nem kell reagálnia mindenre. Nyilván azt is tudni kell, hogy ez sokszor a büdzsé kérdése. A Katona színház ebből a szempontból próbál úgy berendezkedni hosszú távon, hogy segítségül hívja a technikát. De nekem meggyőződésem, hogy előbb-utóbb visszatérünk a jelen idejű, mégis klasszikus színházhoz. Kell bátran gazdag, nem csak költséghatékony látvány, szöveg, jó állapotú színészek. Ez az igény szerintem erősen él.
WLB: Kicsit a függőségekről kérdeznélek. Tudom, hogy sokat beszéltél a Toxikoma kapcsán erről, de szerintem az eksztázis fogalomban is benne rejlik az, hogy az ember, miután tapasztal egy ilyen állapotot, folyamatosan vissza akar térni oda. Zenészek szokták mesélni, hogy lelkileg megterhelő mindig úgy koncertezni, mint aki a maximumon van. Színészként érzel hasonló teljesítménykényszert?
B. K. B.: Most nem színészként válaszolnék, hanem magánemberként, ha van ilyen státuszom. Foglalkoztat ez, mert azt érzem, hogy egyre több dolog kopik k. Nézzünk meg egy nagyon egyszerű példát, az udvarlást: összejön egy pár, az elején egymás kedvében akarnak járni, mindenki nagyon figyelmes, aztán egyszer csak elfárad a dolog. Nagyon nehéz. Színészként is, zenészként is, gondolom, meg informatikusként, orvosként stb. És szerintem egyéntől függ, hogy mennyire engedi ezt elhatalmasodni vagy visszafogni. Hogyha egyszer megtapasztaltam színészként – de ez magánemberként is igaz –, hogy milyen, amikor szeretnek, akkor mindig azt akarom, hogy szeressenek, és ezért mindent megteszek, dolgozom érte ami persze egy pluszteher.
WLB: Az Extázisban a húszas éveik végén járó fiatalok a főszereplők, akik a boldogságot keresik. Mit gondolsz, milyen nehézségei vannak ennek a generációnak ahhoz képest, amit te 10-20 évvel ezelőtt megéltél?
B. K. B.: Megint a social mediát kell megemlítenem: sokszor könnyebb a görgetés mozdulata, mint beszélgetni. Van egy hasonló élményem: Kínában volt szerencsénk a Hedda Gablert játszani, és a vastaps végén, amikor kimentünk, elhalkult minden, és körülbelül három ember tapsolt. Nem értettük, hogy mi történik, menjünk-e vissza, aztán rájöttünk, hogy visszavárnak, de azért nem tapsolnak, mert mindenki két kézzel fogta a telefonját, és videózott.
Mi régebben tényleg nagyon sokat dumáltunk, lelkiztünk meg fecsegtünk is persze, és ezek jó társalgások voltak, amik nekem nagyon hiányoznak. Közben pedig értem én, hogy sokszor nincs idő leülni, de néha akad olyan barát, akivel egy éjszakát simán végig tudok beszélgetni és pletykálni, és tényleg részletesen kivesézni mindenfélét. És milyen jó ez.
WLB: Akkor zárjuk az interjút pozitívan: te mire szánsz időt az ünnepre hangolódva, hogy próbálod megteremteni ezeket a boldogságpillanatokat?
B. K. B.: Nagyon szeretem a közösséget, ha a társaságok össze tudnak járni, a családomban és a színházban is. Nekem az otthonosság érzése az emberekhez köthető főként, nem egy épülethez, nem egy országhoz. Így azt jelenti az ünnep, hogy a családommal több időt próbálok tölteni. Meg a főzés, ez egyszerű: ha van egy kondér, akkor megjelennek fölötte az emberek. Közösségi élmény.
(Borítókép: Dömölky Dániel)