Németh Judit, vagy ahogy szinte mindenki ismeri, Juci nem budapesti. Kapuváron született, majd az Anima Sound System énekesnőjeként költözött fel Budapestre, ahol országszerte ismert lett a neve. (Apró érdekesség, de e sorok írója készítette vele az egyik első interjút.) Hét szép és termékeny évet, valamint három nagyszerű nagylemezt követően különváltak az útjaik. Közben Juci belekósolt a tévézésbe (a Magyar Televízió Kultúrház című műsorának egyik műsorvezetőjeként), a színházba (TÁP Színház) és a filmezésbe (Jancsó Miklós Ede megevé ebédem című filmjében).
A következő fontos fejezet az életében a 2008-ban, egy hosszabb londoni időszak után megalapított Nemjuci zenekar volt, ami 2013-ig létezett, és ez idő alatt két remek nagylemezt hoztak össze. Közben állandó énekes szereplője lett a Budapest Bárnak, rendszeres vendége a Kiscsillag zenekarnak, és párjával, G. Szabó Hunorral is visznek egy duó felállású zenekart. Közben elhagyták a fővárost, és egy Budapest melletti kis faluba költöztek, ott éldegélnek fenntarthatóan, és nevelgetik idén 5 éves kislányukat.
Most pedig nézzük, hogyan látja Németh Juci Budapestet!
We Love Budapest: Mi az első dolog, ami eszedbe jut Budapestről?
Németh Juci: Budapest volt számomra az a város, az a miliő, ahol megtaláltam önmagam. Vidéki lányként kerültem fel a nagyvárosba, mint az Anima Sound System énekesnője, bár akkoriban még egy zeneiskolába is jártam Budapesten. A zenekar révén bekerültem a főváros akkori értelmiségi közegébe. Nagyon furcsa volt 19-20 évesen interjút adni például a Magyar Narancsnak. De ebben a közegben szocializálódtam végül. Kinyílt a nagyvilág, felnyílt a szemem.
WLB: Melyik a kedvenc budapesti kerületed, környéked, és miért?
N. J.: Mindegyik kerületet, ahol éltem, vagy ahol sokat mozogtam, szeretem, mert valamit hozzáadtak az életemhez. De egyébként meg Buda-rajongó vagyok. Lassabb és kiszámíthatóbb, mint Pest. Amikor felköltöztem Budapestre, a Pöttyös utcánál laktam, a ház mellett dübörögtek az autók, de nekem az volt akkor a mennyország. Aztán sokáig éltem a Lövölde téren, ahol megalakult a Nemjuci zenekar, és a Budapest Bár is onnan indult, utána viszont már Buda következett. Laktam a Naphegyen, meg aztán pár évet a Szabó Ilonka utcában, a Halászbástya alatt. Az I. kerület a kedvencem, mert oda született a kislányom, ott tipegett először, a Várban meg a környékbeli parkokban sokat sétáltunk, ami adott egy nagyon kedves, nyugodt, vidékies hangulatot, megágyazott annak, hogy később – ennek is 4 éve már – kiköltöztünk Budapest mellé, egy kis faluba. Itt teljesen más az élet, például mindenben előre kell gondolkodni, tervezni, viszont sokkal inkább tudok fenntartható életmódot folytatni, mint Budapesten.
WLB: Hogyan nézne ki az ideális budapesti napod, amikor nincs semmi dolgod, és azt csinálsz, amit akarsz, meg oda mész, ahova csak akarsz?
N. J.: Na, nekem mostanában ilyenek a budapesti napjaim. Persze általában azért jövök, mert van valami dolgom, például fellépőruhát kell keresnem, vagy olyasmit venni, amit a faluban nem tudok. De ilyenkor mindig beiktatok mást is, például barátnőkkel kávézom, meg eszem egy vietnámi levest, és ilyenkor kóstolok meg különféle nemzeti kajákat is. Elsősorban gasztronómiai kalandozás nekem, amikor Budapesten vagyok, meg persze vadászat, mert a turkálókat nagyon szeretem. De túl sok időm azért nincs.
WLB: Budapest melyik korszakába utaznál vissza az időben szétnézni, és miért oda, miket néznél meg?
N. J.: A századfordulóra, a két világháború előtti időkbe. Viszonylagos béke volt, másképp néztek ki az utcák, meg lovaskocsival közlekedtek az emberek. Másképp használták ki az akkori emberek a teret, és fontos volt számukra az épületek szépsége. Nem volt ekkora tömeg, nem volt minden olyan zizi, mint manapság. Élhetőbb város volt, és még a Duna is sokkal közelebb volt az emberekhez, nemcsak keresztülfolyt Budapesten, hanem tényleg a része volt a városnak. A természet közelebb volt még az emberekhez, Budapest pedig még nem volt igazi nagyváros.
WLB: Hol esik a legjobban a sör/bor/pálinka/üdítő/kávé/tea?
N. J.: Alkoholt nem iszom, viszont a kávét nagyon szeretem. Alig várom, hogy valaki más főzze le helyettem, és elém tegye növényi tej kíséretében. Mindig a Kinóba ülünk be a legjobb barátnőmmel, a Jászai Mari tér közelében. Kicsi, intim, nincs semmi flanc, meghitt, beszélgetésre hívó hely. Egyébként szeretek felfedezni új helyeket is, van bennem vadászösztön, csak időm általában nincs rá.
WLB: Kedvenc helyed a városban, amit talán kevesen ismernek?
N. J.: A Tompa utca, ami a Ferenc körút és a Mester utca környékén van. A minap sétáltam végig rajta, és meglepett. Nagyon jó az aurája, kedves kis vidék, nagyon jó pékséget, kávézót, bisztrót, beülős helyeket láttam ott. Nagyon helyesek az ottani mellékutcák is, nem beszélve a Ferenc térről, ahova befut a Tompa utca.
WLB: Ha nem lenne határ, és oda költözhetnél Budapesten, ahova csak akarsz, hol élnél legszívesebben?
N. J.: Hát, a Karmelitából szívesen lenéznék a városra, meg az Alagút fölött is épül valami, ahova szintén beköltöznék, hogy szétnézhessek onnét is.
WLB: Ha nem is vagy harcos civil mozgalmár, de azt tudom, hogy fontos neked a bolygónk sorsa, kiállsz ezért, sőt teszel is érte. Szerinted Budapestnek miben kéne változnia, fejlődnie, hogy az ideális, fenntartható irányba álljon?
N. J.: Elsősorban az autók számát kéne minimalizálni, főként a belvárosban és környékén. Ehhez persze jobb, kényelmesebb és észszerűen működő tömegközlekedésre lenne szükség, még több fonódóval és átszállási lehetőséggel. Mi például Óbuda után lakunk, ahol van korszerű vasútvonal, de a menetrend nagyon rossz. Gyorsan bejuthatnánk Budapest belsejébe, de egyszerűen nincsen összehangolva a vasút meg az itt élők igényei, és ez máshol is így van. Ez pedig megnehezíti a közlekedést, a bejutást. Nem véletlenül ülnek az emberek inkább autóba. De van más is persze: olyan erőszakosan nyomasztanak bennünket a fogyasztással, hogy át se tudjuk gondolni, mire van szükségünk, mivel mennyi hulladékot termelünk. Annyira dübörög a nagyváros, hogy nincs idő a tudatos életre. De ez igazából globális probléma, ehhez a gondolkodásunkat kéne alapjaiban megváltoztatni. Persze van, ahol a tudatosság már elég jól működik, például Berlinben, így nálunk is működhetne, erre kéne megtanítani az embereket. Hogy a plázák helyett kistermelőktől vásároljanak a piacon, ruhát pedig ne a multiktól, hanem, mondjuk, turkálókban vásároljanak. És ez a sor még folytatható lenne.
WLB: Zenészcsaládban élsz, te és a párod, G. Szabó Hunor mindketten zenéltek, együtt és külön is, mondhatni: az életed csupa zene. Számodra Budapest mennyire illik ebbe a képbe, mennyire nevezhető zenélő vagy muzikális városnak, vannak-e csak ide köthető zenei vonásai?
N. J.: Nagyon az, annak ellenére, hogy kicsi piacról beszélünk, és mi, zenészek sem vagyunk túl sokan. Viszont sokszínű, mert minden stílust megtalálni Budapesten, és mindennek megvan a maga közönsége, még ha nem is mindennek ugyanakkora. A cigányzenészek által megteremtett, komoly múltra visszatekintő kávéházi zenei kultúra pedig igazi unikum.
WLB: A Budapest Bárral a múlt különböző fejezeteibe repülhet vissza az ember dalokon keresztül, és ezekhez a dalokhoz régi mulatók és előadók is köthetők. Adódik a kérdés: ha módodban állna, kivel énekelnél duettet, és hol?
N. J.: Nem vagyok egy nosztalgiázó alkat, de a nagy öregekre nagy tisztelettel tekintek. Az előadásmódjuk, a karaktereik tipikussága, egyénisége, bölcsessége, gazdagsága egyszerűen zseniális. Bárkit mondhatnék közülük, de talán Psota Irént néztem volna meg a legszívesebben a fénykorában, munkahelyzetben, talán, mert énekelem is az egyik dalát (Énmellettem elaludni nem lehet).
(Borítókép: Szeidl Marian)