Mesél az erdő – Mesebeli ártéri erdők Budapesten

Mivel itt a talaj tápanyagokban gazdag és megfelelő nedvességtartalommal rendelkezik, életképes ártéri erdők fejlődnek, jellemzően bokorfüzes és puhafás ligeterdők. Fűz, nyár és éger a legjellemzőbb fafajták, és elterjedt a fekete bodza, a veresgyűrű som és a közönséges galagonya, a borostyán és a közönséges komló. Az ártéri erdők gyakran átjárhatatlanok a sűrű aljnövényzet miatt. Kicsit olyanok, mintha egy trópusi erdő mélyén járnánk. Néhányat be is jártunk Budapesten.

Óbudai-szigeti ártéri erdő

Az összes ártéri erdő természetvédelmi terület, de az óbudai abban különbözik a többitől, hogy a közvetlenül a parton húzódó szakasza tiltott övezet, nem lehet bemenni, mert balesetveszélyessé teszik a területet a kidőlő fák és a leszakadó, esetenként egészen vastag ágak. Emiatt az óbudai ártéri erdő az egyik olyan, ahol úgy tudsz sétálni, hogy bent is vagy az erdőben, meg nem is. A látvány persze még így is lenyűgöző, átélhető, fotózható. 

Amikor a K-hídon bemegyünk a szigetre, rögtön egy éles kanyarral balra érdemes fordulni, majd elindulni végig a töltésen, az erdő pedig mindkét oldalán burjánzik. A partra ugyan tilos lemenni, de a sziget csúcsához érve mégis kapunk egy időnként hol jobban, hol kevésbé a víz alá kerülő széles szakaszt, ahova év közben sokan járnak ki kutyával, kitekernek a bringások, és amikor jó az idő, akkor a piknikezők is megjelennek. A Sziget Fesztivál alatt pedig itt a pihenőzóna, a chill out békés kis szeglete. 

A két és fél kilométer hosszú óbudai erdő tele van természeti értékekkel. Márciusban nyílik a védelem alatt álló Duna-völgyi csillagvirág, és itt találjuk a főváros egyik legnagyobb és szintén védett kis színjátszólepke-populációját is. A fészkelő madarak közül a sárgarigó és a harkály jellemző. A sziget északi csúcsa mellett egy jelentős vándorkagyló-állomány található, ami rengeteg vízimadarat (köztük ritka tengeri fajokat is) csábít a területre, és a legtöbb sirály is errefelé található a fővárosban. A sziget ártéri erdejében találjuk a városban telelő dolmányos varjak egyetlen ismert éjszakázóhelyét is.

Népszigeti ártéri erdő

A XIII. és a IV. kerület határán található Népsziget (más néven Szúnyog-sziget) egyik fele ipari terület volt, a másik pihenőövezet. Az évtizedek során aztán egyre jobban lepusztult, egészen addig, amíg a szomszédjában el nem kezdődött az a nagy ingatlanfejlesztés, ami a mai napig tart, és ami részben közrejátszott abban, hogy egyre többen fedezik fel maguknak a területet. Napjainkra hangulatos vízparti pihenő- és vendéglátóövezet alakult ki a Népszigeten, mely szerencsére tiszteletben tartja a természetet, így a növények burjánzása szinte akadálytalan. 

Ha megvesszük jól megérdemelt fröccsünket/limonádénkat/sörünket valamelyik helyen a Népszigeten, majd leülünk a parton, mondjuk, a Perem előtti, lépcsős partrészen az árnyékban, szemben velünk, mégis kicsit jobb kézre a sűrű ártéri erdőt látjuk. Szinte mágnesként vonz magához a burjánzás, az őserdőszerű sűrűsége az ártérnek, és kábé két-három percnyi sétával ott is állhatunk az erdő természetvédelmi státuszát jelző tábla mellett, ami a terület természetes bejárata is egyben. 

A félsziget formájú földnyelven terpeszkedő ártéri erdő maga a tankönyvszerű vadregényesség. Mindent sűrűn benő a borostyán, a rég halott és kidőlt egykori faóriások csonkjait és a még délcegen magasodó erős fák törzsét, a magasban pedig fagyöngyök díszítik a lombkoronákat. Ez a Palotai-sziget, ami dzsungeles hangulatú erdő, vizes élőhelye sokféle állatnak. Régen külön sziget volt, ma már a Népsziget része, annak félszigete. Ízeltlábúakban és madárfajokban gazdag terület, utóbbiak számára nyugodt és biztonságos költőhely, gyakran láthatunk komplett kacsacsaládokat a partról a víz irányába masírozni. Hódokat ellenben még senki nem látott, viszont a nyomukat, a körberágott és időnként még ki is dőlt fatörzseket – a téli időszakban – elég gyakran. 

Naplás-tó

Ha egy olyan ismerősünknek, aki még soha életében nem járt ott, sőt nem is tudott arról, hogy létezik a Naplás-tó, bekötjük a szemét, majd kivisszük a helyre, ahol közöljük vele, hogy még mindig Budapesten vagyunk, nem biztos, hogy hisz majd nekünk. Mert az egész környék olyan, mintha a természet legközepén járnánk, és még az sem tud rontani az élményen, hogy a nagyon távolban bizonyos irányokban azért látszik pár bérház felső szintje. 

A Naplás-tó (vagy hivatalos nevén a Szilas-pataki árvízvédelmi tározó) a főváros legnagyobb állóvize, és ha hozzávesszük a környékét, az erdőt meg a lápot, akkor Budapest legnagyobb kiterjedésű természetvédelmi területe is. Nem természetesen alakult ki, hanem az 1970-es években hozták létre a patak felduzzasztásával. A kiterjedt terület egyébként nem egy kézben van, találunk itt önkormányzati és magántulajdont, a tavat körbeölelő mocsaras-lápos ártéri erdő pedig a Pilisi Parkerdő Zrt. fennhatósága alá tartozik. Ökológiai szempontból ez a vidék – a tó, a nádas, az erdő és a láprét – a főváros egyik legértékesebb területe, ahol már a növényekből is sokféle akad, például orchideafélék is élnek a környéken, meg más védett növények is, mint a borzas füzike, a szibériai nőszirom vagy a mocsári tisztesfű. 

A Naplás-tó környékének állatvilágát fajgazdagság jellemzi, például számos vízimadárfaj pihenőhelye a tavaszi és az őszi vonulási időszakban – nyáron nyilvános gyűrűzést, ősszel madárfigyelő napokat is tartanak –, de békából is találni itt többfélét. Nemcsak ők élnek errefelé nagy számban, hanem más kétéltűek, bogarak, rovarok (például imádkozó sáska) és hüllők (például vízisikló) is. Jellemző lakója a környéknek a varangy, az ásóbéka, a vidra meg a mocsári teknős (utóbbi kiemelt figyelmet kap a Naplásnál). Védelmükre és állománymegőrzésükre a Fővárosi Állat- és Növénykert, a Fővárosi Önkormányzat és a WWF közös programot is indított. 

Háros-szigeti ártéri erdő

Nemcsak a Háros-sziget található itt, hanem a vele összeérő Hunyadi-sziget is. Mindkettő csak volt sziget, ma már félszigetek, és mindkettőt ártéri erdő borítja, akárcsak az azokkal szemközti partszakaszt is. Bár a cikkünkben szereplő többi erdőre sem lehet panasz, mégis ez a legbujább, a legdzsungelszerűbb, a legvadregényesebb és a legtermészetközelibb. Ennek egyik oka, hogy az 1920-as évek végétől el volt zárva a kirándulóközönség elől, merthogy katonai területnek számított. Eleinte utász- és hidászalakulatok terepe volt ez, később itt állt a Hunyadi laktanya.

A másik ok maga a Duna–Ipoly Nemzeti Park, a terület kezelője, ami mindenképp szeretné megőrizni és megvédeni a két félsziget páratlan természetközeli állapotát, ezért nemcsak az erdő- és a vadgazdálkodás nem engedélyezett a területen, de a Háros-szigetre egyáltalán nem lehet belépni, a Hunyadira pedig csak csoportosan, előre egyeztetett időpontban és vezetővel. Vétek lenne kihagyni, még akkor is, ha a többi ártéri erdőt jól ismerjük, mert ezt a fajta burjánzást, amit itt látni, más erdőben csak foltokban és legbelül, a sűrűbb részeken.

A Háros-sziget és környéke a XXII. kerületben található, Budafok és Nagytétény között. A terület – talán pont a viszonylagos elzártsága miatt – tele van ritka növényfajjal, mint amilyen a ligeti szőlő, a kikeleti hóvirág, a nyári tőzike és a téli zsurló. Az erdősebb részeken vadszőlőfajták, komló és rengeteg szeder is található. Az állatvilág is színes itt, elsősorban rovarfajok, kétéltűek, madarak és hódok élnek a környéken. Na de hogyan is élvezzük itt a természetet, ha az egyik szigetre nem lehet bemenni, a másikra pedig csak előzetes időpontfoglalással? Ahova egyáltalán nem lehet, ott természetesen sehogy, de a part sétálható – itt vannak horgászok –, és ott is van erdő, a távolból pedig jól belátható és megszemlélhető az elzárt, burjánzó természet is. 

Budakalászi (Római-parti) ártéri erdő

Amikor a bringás ember kiteker Szentendrére, elhagyja a Római-partot és végigkerekezik a part mentén húzódó töltésen, elér az ártéri erdőhöz, amit ugyan előszeretettel sorolunk a Római-parthoz, valójában az már Budakalász, így az erdő is odatartozik. Évekig hepehupás földúton lehetett áttekerni rajta, olyan hatást keltett, mint egy olyan erdő, ami éjszakára horrorerdővé válik gyilkos fojtóindákkal és a fák odvában nappal mélyen alvó, éjjel viszont életre kelő, tűhegyes fogú, húsevő törpeszerzetekkel. Aztán rendbe rakták a szentendrei bringautat, annak részeként pedig az ártéri erdőt – szerencsére nem megbolygatva a természetet. 

Most úgy áll a helyzet, hogy nincs többé hepehupa meg földút, hanem rendes sima gyalogos- és kerékpárút vezet keresztül az ártéri erdőn. Persze meg-megállni és gyönyörködni a vadregényességben így is ugyanúgy lehet, pláne hogy eleinte titokzatosnak tetsző művészkezek – éjjeli manók? – az itt található kövekből, üres csigaházakból és a kidőlt, korhadt fák törzséből, ágaiból hol kicsit creepy, hol pedig nagyon meseszerű „szobrokat” állítottak fel, méghozzá többet is a girbegurbán kanyargó út mentén. Igazi jó Insta-témák, akárcsak a teljes ártéri erdős szakasz. A kezekről viszont azóta kiderült, hogy nem titokzatos manókezek, hanem egy hús-vér ember kezei, és a Római-parton élő művészhez, Kánya Tamáshoz tartoznak.