Egy döntést mindenképpen meg kell hozni a túra előtt: Szentendréig hogyan jutunk el. Ha tudjuk, feldobhatjuk az autó tetejére a bringát, és majd csak Szentendrén pattanunk rá, de mehetünk a leghangulatosabb Duna-parti kisvárosba HÉV-vel is. Vagy rögtön a mély vízbe fejest ugorva erősen is teljesíthetjük a napot, és már Szentendrére is kitekerhetünk, azon az útvonalon, amiről még pár éve írtunk. Ha utóbbi megoldást választjuk, akkor egy combosabb bringanapot tarthatunk, ha viszont csak Szentendréről tekerünk el Leányfalu végéig, érintve a Pap-szigetet is, majd vissza, az csak egy könnyed bringakaland.
A szentendrei Duna-korzót elhagyva egy darabon az autóúttal együtt halad a bringasáv, majd szerencsére gyorsan visszakanyarodik a Duna-partra, aztán már szinte végig ott is marad. A még Szentendréhez tartozó Pap-szigetet és bejáratát ezen a visszatérő szakaszon találjuk. Bár talán elsőre nem tűnik olyan vonzónak a szentendreiek egykor közkedvelt kirándulóhelye, azért érdemes átgurulni a hídon és szétnézni az apró kis szigeten – amit talán már nem is kéne szigetnek nevezni.
Az egyik oldalról a Duna öleli a Pap-szigetet, míg a szárazföldtől egykor egy keskeny ártéri meder választotta el, ami most is ott van, csak víz nincs már benne. Így ha nem akarunk a hídon át távozni, máshol is visszatérhetünk a bringaútra.
A Pap-sziget elhanyagolt és rendezetlen, de ez kifejezetten jól áll neki, ettől lesz burjánzó és vadregényes. A szigeten egy nagy kemping és nyaralók találhatók jórészt, és olyan hatást keltenek az emberben, mintha évtizedek óta nem használta volna őket senki.
De a sziget növényzete, ártéri erdeje is úgy burjánzik, mintha már hosszú ideje nem járt volna arra ember. Valahogy így tudok elképzelni egy Csernobil-közeli, évtizedek óta lakatlan kis nyaralófalut tavasz végén. Persze a Pap-szigeten és környékén nincs semmi veszély, úgyhogy ide mindig járnak kutyások, sétálók és kirándulók. Amikor felfedeztem a sziget zugait és partjait, magam is több négy- és kétlábúba futottam bele.
Őszintén szólva: a szentendrei bringaút az egyik kedvencem a változatossága okán, a Leányfaluig tartó, jóval rövidebb szakasz viszont bár kifejezetten hangulatos, mégis végig ugyanolyan – csak a Pap-sziget különbözik. Persze amikor úgy kerekezel, hogy közben végig a Duna kísér az utadon, egy szavad sem lehet.
Itt tényleg lassan haladva bringázik az ember, hogy rendesen elmerülhessen közben a látványban, a folyó és a partja szépségében. Gyakran hívogat is a táj, hogy állj csak meg és foglalj helyet benne. Nézelődj! Barátkozz kacsákkal! Kacsázz a víz tükrén! Vagy ne csinálj semmit, csak élvezd!
A kis bringakaland nem sokkal a leányfalui strand után ér véget, a bringaút egy kis utcába fut bele, az pedig az autóútba. Aki meri, az folytathatja erre, de a parton is fut tovább egy keskeny ösvény – ki tudja, meddig, talán elfut Tahitótfaluig. Legközelebb ez a szakasz következik, ám ezúttal viszont visszafordítjuk a téli álmából már régen felébresztett és újra ereje teljében guruló bringánkat, és meg sem állunk Szentendréig, majd aztán Budapestig.
