We Love Budapest: Novemberben negyedik alkalommal
rendeztétek meg a VELED 4.0 vacsoraestet, ahol fedél nélkül élőkkel
vacsorázhattak együtt nem hajléktalan „civilek”. Mi a jelentősége egy ilyen
eseménynek?
Máté István: A korábbi alkalmakat a nappali melegedőben
rendeztük meg, különleges volt, hogy egy „civil” betekinthet ide, hiszen ritkán
látunk ilyesmit. A mostani vacsora viszont a VII. kerületi polgármester
segítségével, pályázati forrásból, a Horizont étteremben valósult
meg, ők fogadták be a kezdeményezést, amin a polgármester is részt vett. Kiléptünk az ellátó berkeiből, ami
hatalmas élmény a klienseinknek, hiszen ki kellett mozdulniuk a komfortzónájukból.
Van egy szűk világuk, ami javarészt a szociális rendszer körül mozog, nappali
melegedő, éjszakai szálló, fontos ebből kicsit kizökkenteni őket, elindulni a
civil szféra felé.
WLB: Érdekes végiggondolni, hogy egy hajléktalan ember
számára az általunk ismert közeg, például egy étterem, éppen olyan idegen, mint
számunkra az ő világuk. Ritkaság, hogy együtt üljünk le egy asztalhoz. Hogyan
tudtatok egy ilyen vacsorát megszervezni?
M. I.: Facebookon hirdettük az
adott eseményt, bárki jelentkezhetett rá, a vacsora árát pedig adományként tudták felajánlani.
Most tizenegy asztal volt, tulajdonképpen a meghívó fizette a saját és az
általunk meghívott hajléktalan vacsoráját is. A meghívottakkal szorosan
együttműködtünk már, hiszen az ellátóban napi szinten dolgozunk 100-120 fedél
nélkül élővel. Azt szerettük volna, ha a hajléktalanokkal kapcsolatos sztereotípiákat
sikerül lerombolni, bemutatni, hogy nem mindenki felel meg ezeknek. Nincs semmi
szégyellnivaló abban, ha valaki rászorul, nehéz sorban él, a hajléktalanság nem
bűn, a mai világban nagyon egyszerű lecsúszni.
WLB: Hogyan reagáltak a meghívásra a hajléktalanok,
akikkel dolgoztok?
M. I.: Ismerjük azokat, akik nyitottak egy ilyen
kezdeményezésre. Előtte megbeszéltük persze, hogy miről fog szólni ez az esemény,
hogy itt vállalniuk kell a történetüket, az arcukat egy idegen ember előtt. Volt,
aki nagyon izgult, folyamatosan bátorítani kellett, de alapvetően nagyon várták
az eseményt. Aggódtak, hogy hogyan fognak majd felöltözni, honnan szereznek
megfelelő ruhát. Ebben szerencsére tudtunk segíteni. Olyan embereket ültettünk
le, akikben láttuk a motivációt, akikről azt gondoltuk, hogy egy ilyen esemény
a későbbiekben is motiválóan hathat rájuk. Nem csak az volt a cél tehát, hogy
jóllakassunk egy hajléktalant.
WLB: Milyen hatása lehet egy ilyen vacsorának ezenfelül?
M. I.: Szerintem mind a két félben elindulhat egy csodás változás. A
hajléktalan ember azt mondhatja, hogy neki ez a környezet annyira tetszett,
hogy szeretne újból részese lenni. Innen elkezdhetjük felépíteni az életét szép
lassan. Volt olyan kliensünk, aki a korábbi vacsorán hajléktalan meghívottként
volt jelen, mostanra pedig már részt vett a munkába állási és lakhatási
programunkban, ennek köszönhetően több mint nyolc-kilenc hónapja munkája, szállása
van, így jött el a legutóbbi vacsorára. Persze vannak jó és rossz példák, nem
akarom egyiket sem elhallgatni. Sőt, előfordul, hogy egy történeten belül tudok
jót és rosszat is mondani.
WLB: Jót
és rosszat is?
M. I.: Az
első vacsorán volt egy nagyon kedves kliensünk, akire már a nappali
melegedőben felfigyeltem, nagyon jó embernek láttam, már itt elkezdtem vele
beszélgetni. Fantasztikus vacsorapartnere volt, kiderült, hogy egy megyében, majdnem
egy faluban születtek, jól elbeszélgettek. Onnantól kezdve Andrást mintha
kicserélték volna, elkezdett akarni. Szereztem neki állást, napi fizetést
kapott, elkezdtem félrerakni neki a pénzt, egy hét után pedig szállást
szereztem egy hostelben. Vacsorával, reggelivel is támogattuk őt, hiszen könnyű
örülni annak, ha egy hajléktalannak lesz munkája, de nincs félretett pénze,
tisztasági csomagja, fürdőszobája. Közel fél évig volt munkaviszonyban, ezalatt
folyamatosan, napi szinten beszéltünk egymással. Egy idő után azt éreztem, hogy
most egy picit elengedhetem a kezét, próbálja meg egyedül. Sajnos ekkor visszaesett.
Ez nyomot hagyott bennem, ezután még találkoztunk, újra megpróbáltuk a
változást, de nem értünk el ilyen eredményt, sajnos számára a hajléktalanság
egy megoldóképlet.
WLB: Egészen
biztos, hogy az alapítványnál nem vagy helyettesíthető darab. Ez a személyesség hozott mást,
pluszenergiákat az eddigi munkádhoz képest?
M. I.: Emberekkel foglalkozom napi szinten, nem is
akárkikkel, hanem nagyon súlyos problémákkal küszködőkkel. Sokszor egy jó szó,
egy kedves gesztus, az, hogy leülök meghallgatni valakit, segítség lehet. Ez az alap,
és ezen túl az alapítványnál is próbálunk segíteni, ügyeket intézni.
Megpróbálunk felkarolni valakit, aki nehéz helyzetben van. Számomra ez értéket
képvisel. Nekem ez a legfontosabb.
WLB: Ugyanakkor ahhoz, hogy segíteni tudj, kell egyfajta
speciális lelkialkat. Nem viheted haza az esetleges kudarcokat, mások
nehézségeit, fájdalmát, mégis empatikusnak kell maradni. Te hogyan kezeled ezt
magadban?
M. I.: Alapvetően szerintem ezt tanulni kell, nem lehet erre előre
felkészülni. Csak úgy tudja megtanulni az ember, hogyha átéli a csalódásokat, és
rájön, hogy nem teheti meg magával, hogy padlót fog. Megpróbálunk segíteni
valakinek, de van, hogy vele együtt belebukunk. Ilyenkor annyi választásunk
van, hogy elgondolkozunk, hogy mi volt, amit jól csináltunk, hol hibáztunk, és próbáljuk
legközelebb nem ugyanazt a hibát elkövetni. Kell persze egyfajta alapvető
lelkület, fontos, hogy nyitottak legyünk az emberekre, legyen bennünk vágy
arra, hogy segítsünk. Én ezt még otthonról hozom, a szüleimtől.
WLB: Mennyire személyes kérdés egyébként, hogy kinek
tudsz segíteni? Hogyan tudsz dönteni arról, hogy kivel tudsz együtt dolgozni, és
kivel nem?
M. I.: Meg kell tanulni az elengedést, azt, hogy valakinek nem
tudok segíteni. Ezzel magamnak, a munkának és a másik embernek is segítek. Nem
tudok senki helyett akarni, lépéseket tenni. El tudom mondani, hogy mi a
következő lépés, és ebben tudok támogatást adni. Ezek az emberek sokszor
intézetből vagy hátrányos családi környezetből jönnek, így ami nekünk
természetes, számukra abszolút nem, alapvető dolgokat kell megtanítani nekik. Nem
mondhatom, hogy itt egy bicikli, ülj fel és tekerj, meg kell tanítanom, hogyan kell
felülni rá.
WLB: Mindannyian lehetnénk hajléktalanok? Balszerencse, vagy kódolva van az egyéniségünkben?
M. I.: A fedél nélküliek jelentős
hányada nem rendelkezik olyan kapcsolati tőkével, mint egy átlagos ember. Mi az
életünk során kialakítunk egy sor kapcsolatrendszert, amin keresztül segítség jöhet,
ők általában nem rendelkeznek ilyesmivel, nincs meg a családi háttér, baráti
környezet, sokszor azért, mert nem ilyen közegben nőttek fel. Ha jön egy
krízis, kicsúszik a lábuk alól a talaj. Másrészt a megoldóképletük is teljesen
más. Néha velünk is előfordul, hogy szembenézés helyett menekülünk a
problémáink elől, ám ilyenkor van kihez fordulni, tudjuk, hogy segítségre van
szükségünk. Úgyhogy hajléktalan nem mindenkiből lehet, de megcsúszhatunk
mindannyian, és fontos üzenet mindenki felé, hogy ilyenkor merjünk segítséget
kérni. Szerintem semmit nem tudunk megoldani egyedül, igenis támaszkodhatunk
egymásra, és ez egy nagyon szép dolog.
WLB: Tanulható egyébként a jó megoldási séma? Lehet egy
hajléktalanból sikeres üzletember, vagy ilyenkor is megmarad a lehetőség a
visszaesésre?
M. I.: Sikersztoriból kevesebb van, úgyhogy ha ilyesmi
történik, azt segítőként nagyon meg kell élnünk, és azzal kell táplálnunk a
lelkünket. Tanulható, de ez nagyon kemény feladat. Sokszor azoknak is nehéz
kimászni a gödörből, akik normális családi háttérrel, kapcsolatokkal
rendelkeznek, annak, aki sokkal nagyobb hendikeppel indul, még nehezebb.
WLB: Úgy tudom, ti most 100-120 hajléktalan emberrel
foglalkoztok itt. Hányan vannak, akik sikernek tekinthetők, mert vissza tudtak
illeszkedni?
M. I.: Sokat számít, hogy mi segítőként mit élünk meg
sikernek. Az egyik nagyon kedves kliensünk például elkezdett dolgozni, szállása
is volt, fél év után csúszott vissza. Nagy kérdés, hogy mi tekinthető sikernek
ebből a szempontból, hiszen fél évre kijött az addigi életéből, javított a
helyzetén. Az alatt a nagyjából két év alatt, amióta itt dolgozom, 5-6
embernek lett tartósan munkája, szállása. De minden ember más, így máshol kell
meghúznom a siker határát. Valakinél az a siker, hogyha egy állásinterjúra
elmegy, másnál az, hogyha fél évig dolgozik, de van olyan, akinél azt tudjuk
elérni, hogy rendszeresen eljöjjön a csoportunkba, ahol a szenvedélybetegekkel
foglalkoznak. Ez is siker.
WLB: Milyen
programokkal segítetek? Mihez csatlakozhatnak a hajléktalanok?
M. I.: Nem pénzt adtunk a rászorulóknak, hanem
segítséget, erről szól a munkába állási és lakhatási programunk is, a
Szívügyünk az ember. Ha például egy hajléktalan bemutatja a munkaszerződését,
akkor támogatjuk azzal, hogy az első hónapban, mikor dolgozik, reggelit, ebédet,
vacsorát fizetünk neki, később megajándékozzuk egy bérlettel, hogy könnyebben
tudjon bejárni. Nem mondom meg, mit csináljon, inkább elmondom, hogy mitől jók
az egyes lépések, és segítek bennük.
WLB: Itt a tél, a leghidegebb időszak az évben különösen
próbára teszi az utcán élőket. Milyen programokkal készültök a növekvő
terhelésre?
M. I.: Ami konkrétan erre vonatkozik, az a nem rég lezárult Teli hátizsák-program, illetve a most is működő Rezsó-projekt.
Ezeknek az embereknek az élete egy hátizsákban van, abban cipelik mindenüket. A
hátizsákok iszonyatosan elhasználódnak, vagy ellopják tőlük, elveszítik őket. Így
szívesen fogadtuk a használt vagy új, adományként vásárolt hátizsákokat, amiket
az adományozó még pluszban teletöltött sok jó dologgal, ami télvíz idején segítség
lehet: meleg zokni, sapka, sál, kesztyű, tisztálkodási szer, instant élelmiszer,
csokoládé.
WLB: A Rezsó-projektnél, úgy tudom, a fedél nélkül élők segítése
mellett a környezettudatosságra is fókuszáltatok. Mi ez az ötlet, és hogyan
csatlakozhatunk?
M. I.: Angliából indult a kezdeményezés, hogy
újrahasznosított anyagból hálózsákot gyártsanak az utcán élőknek. Az üres
chipseszacskók belseje hőtükörfóliából készül, ami sokáig megtartja a testhőt
is. A Rezsó-projekt keretében gyűjtőpontokat
helyezünk ki, ahol le lehet adni ezeket az üres csomagolásokat, így pedig
hálózsák készülhet belőlük egy tiszadobi műhelyben, ahol teljesen ingyen
vállalták a gyártást. Egy ilyen hálózsák nyilván nem bír ki egy egész telet, de
ha 4-5 napig megmentünk valakit a fagyhaláltól, az is eredmény, utána esetleg
bejut a hajléktalanszállóra, melegedőbe.
WLB: Ezen kívül még milyen terveitek vannak? Civilként
hogyan kapcsolódhatunk be a munkátokba?
M. I.: Egy videóblog-sorozatot
indítottunk Bogozd ki címmel, amelyben a társadalom különböző rétegeit szólaltatjuk meg. Az első rész már el is készült, általános iskolás
gyerekekkel forgattam, arról kérdeztük őket, hogy mit jelent számukra az otthon, és mit jelent az, hogy valaki otthontalan. És természetesen a VELED vacsoraesteket
is folytatni szeretnénk.
WLB: A városban sokszor előfordul, hogy hajléktalanokkal
találkozunk, de nem tudunk vagy nem akarunk éppen segíteni. Hogyan éljünk
együtt a fedél nélküliekkel, hogyan viselkedjünk ebben az esetben?
M. I.: El
tudom képzelni, hogy sokszor nehéz, ahogy egyesek viselkednek, és ahogyan
megjelennek, de miután jó ideig laktam az Operánál, úgy gondolom, hogy a
bulizók, a turisták is sokszor hasonlóan kellemetlenek. Ennek alapján nem ítélhetünk
el senkit. A legfontosabb szerintem az, hogy emberszámba vegyük a
hajléktalanokat, próbáljunk együttérezni velük. Ha ott van a viselkedésünkben,
hogy tudom, hogy nehéz, sajnálom, lehet, hogy már ez sokat jelent számukra. Én
személy szerint nem szeretek pénzt adni, és nem is javaslom, hogy pénzt adjunk
ismeretlennek. Azt szeretem, ha úgy adhatok, hogy tudom, mire fogják elkölteni.
Ha valaki szeretne személyesen egy fedél nélkül élőt segíteni, télen inkább élelmiszerrel
tegye, adományozzon kesztyűt vagy sapkát, esetleg pár kedves szóval ajánljon
neki egy nappali melegedőt. Elfogadható, ha valaki ódzkodik a hajléktalanoktól,
de azt megteheti, hogy ezt nem érezteti velük.
WLB: Azoknak, akiket sikerült kivezetni a
hajléktalanságból, általában mi segített? Mitől, hogyan tudtak
visszakapcsolódni?
M. I.: Az első pont a bizalom. Az, hogy figyelmet adunk
valakinek, ő pedig elkezdi megosztani velünk az életét. Először lehet, hogy a
fele kamu annak, amit mond, hiszen nem egyszerű megnyílnia. De egy idő után
érezni fogja, hogy számíthat ránk, elérhetőek vagyunk, nem kell egyedül
megoldania a problémákat. A következő lépés, hogy beáll egy napi rendszer. Föl
kell kelnie reggel, fürödnie kell, föl kell készülnie a munkára. Sokaknak ez sem
egyszerű, van olyan kliensünk, akit arra is figyelmeztetni kellett,
hogy minden reggel mosson fogat, vagy nap végén ne szálljon fel megizzadva a
villamosra, használjon dezodort. Fontos, hogy érezze, nem baj, ha elbukik, mert
kezdheti elölről. Minden embertársamhoz így akarok viszonyulni: nem baj, ha
elbuksz, hiszen mindenki hibázik.
WLB: Sokat hallani mostanában a jogszabályi környezet
visszásságairól. Milyen ebben a környezetben dolgozni?
M. I.: Én inkább
szeretem meglátni azt, hogyha vannak olyan emberek, akik segítenek. Ezért is
van rengeteg érzékenyítő programunk, a VELED vacsoráknak is ez a lényege, de
szüretet, biciklitúrát is szervezünk. Inkább azokra fókuszálok, akikkel
meg tudom osztani a sikersztorikat vagy akár a nehézségeket. Egyrészt adni elég
cool dolog, mindig vissza is jön valamilyen formában. Másrészt ha egy hajléktalan
ember visszaintegrálódik a társadalomba, nemcsak neki lesz jó, hanem
mindannyiunknak. Az egész társadalmunkat minősíti.