Cizellál, galvanizál, latolgat – A nemrég nyílt Ötvös Mesterségtörténeti Gyűjteményben jártunk

Jóllehet eddig az Akácfa utcát maximum a kellemetlen utólagos bérletbemutatásokkor befizetett pénzérmék által kötöttük az ötvösművészethez, nem árt, ha azt is tudjuk, hogy a világháborúk előtti Erzsébetváros volt a központja a magyar ötvösmesterségnek. Csak Belső-Erzsébetvárosban az 1900-as évek elején mintegy 400 műhely bújt meg a hatalmas paloták árnyékában és kisebb lakásaiban. A korábbi gyermekorvosi rendelő helyén megnyílt Ötvös Mesterségtörténeti Gyűjteményről ezért is mondhatjuk, hogy talán jobb helyre nem is kerülhetett volna. Bizonyára tiltakozni fog ellene, de mindenképpen meg kell említeni, hogy a gyűjtemény nem jöhetett volna létre Zoltán Tamás ötvösművész nélkül, aki 25 éve aktívan gyűjti és rendszerezi a mesterséghez kapcsolódó tárgyakat, eszközöket és dokumentumokat. A munka természetesen nem egyszemélyes volt, szakmabeliek és az ötvösség iránt érdeklődők tárgyakkal, pénzbeli, tárgyi vagy fizikai támogatásukkal is segítettek abban, hogy létrejöhessen az izgalmas kiállítóhely.

Na de mit is láthatunk az Ötvös Mesterségtörténeti Gyűjteményben? A kiállítóhely öt nagyobb egységből áll, mi pedig Zoltán Tamás hozzáértő vezetése mellett fedezhettük föl a látnivalókat.

A tulajdonképpeni előtérben a fémöntéssel és a legrégebbi megmunkálási technológiákkal találkozhatunk, hiszen az ötvösszakma egyidős az emberi civilizációval, már az egyiptomiak és a görögök is csodás, filigrán kis ékszereket készítettek, az egyik legkvalitásosabb eredmény pedig éppen Tutanhamon fáraó halotti maszkja, amit szinte mindannyian ismerünk. Ekkoriban persze még nem tudtak teljesen pontos ötvözési arányokat meghatározni. 

Az oldalsó vitrinekben különböző eszközöket, gyűrű-, illetve karperec- és ujjbőségmérőket, anyagvastagságot meghatározó kalibrálókat, körzőket találunk, a fémek fényesítéséhez használt lábhajtásos polírozót mindenki kipróbálhatja, a sajtoláshoz használt 20-as évekbeli golyósprés pedig igen tekintélyt parancsolóan pihen a szemközti fal előtt. Itt ismerkedhetünk meg a cizellálás technikájával is. A folyamat során a fémlemezt ráhelyezték egy szurokágyra, hátulról megdomborították a kívánt mintát (vagy jelenetet), majd, megfordítva és ismét felragasztva a lemezt a szurokra, következett a finomítás, azaz a cizellálás, míg a minta elérte végleges formáját. A folyamat nem kevés ügyességet és szaktudást igényelt, nem véletlen, hogy a legtöbb ötvösmester maga készítette cizellőrkalapácsát, hiszen ennek a speciális szerszámnak tökéletesen kellett illeszkednie a mester kezéhez.  

Az első terem jobb oldalán korhűen berendezett, századfordulós ötvösműhelyt látunk, ahol számtalan érdekes eszközt találunk. A pedálos fújtatóval működő, forgatható forrasztóasztal és a mintegy 200 éves húzópad mellett szerényen áll az egykori mester asztalán egy vízzel teli üveggömb: ez arra szolgált, hogy a sötét műhelyben a villanyvilágítás előtt a petróleumlámpa elé helyezve fókuszálja a fényt, így a mester tökéletes megvilágításban láthatta a munkadarabot. Nem véletlen, hogy a korabeli műhely alatt deszkapadló volt a burkolat. A megmunkálás közben lehulló fémforgácsot, reszeléket ugyan próbálták a különleges formájú asztal elé beépített bőrkötényben összegyűjteni, de azért elkerülhetetlen volt, hogy a nemesfémhulladék a földre is kerüljön. A műhelyben ezért 5-7 évente eltüzelték a deszkapadlót, és ebből kinyerték az időközben lehullott és a repedésekbe került fémet.

A következő teremben hamisítatlan steampunk hangulat fogad bennünket, amit erősít az 1860-as évekből származó lábhajtásos esztergapad, a röpsúlyos fúróállvány (amit fúrásra használtak a mesterek) vagy a lánckészítő gép látványa. A lánckészítő gép az ipari forradalom tárgyi világát idézi, és nemcsak nagyon szép, de működőképes is. Érdemes egyébként a Facebookon is követni a gyűjteményt, hiszen a későbbiek folyamán rendszeresen lesznek olyan programok, ahol a gépeket működés közben is láthatjuk majd. Az ipari forradalom tárgykultúráját megidéző csinos fogaskerekek és hengerek mellett szenteljünk némi figyelmet az üllőknek is, amelyek a szofisztikált eszközök mellett mintha a kézi munka fontosságára is figyelmeztetnének minket. Különösen izgalmas az a reneszánsz időszakából fennmaradt szarvasüllő, amelynek oldalain különleges, a hiedelemvilágból eredő, óvó-védő, bajelhárító vagy szerencsehozó vésett motívumok jelennek meg.

A következő teremben az ötvösmesterség más technológiáival ismerkedhetünk meg. Egy kisebb vitrin emlékezik meg a tűzzománcozásról, mellette gilosáló gépet látunk. A különleges marási technika során finom, geometrikus vonalakból alakulnak ki a különböző minták. Az eljárás különösen kedvelt volt a 20-as években, cigarettatárcákon, zsebóratokokon és más kisebb-nagyobb tárgyakon alkalmazták előszeretettel. Ebben a teremben a fémnyomás szerszámait, a napjainkban már alig vagy egyáltalán nem ismert hematit és nemesacél fejű kézi polírozókat (a hematitot, vagyis a vérkövet évezredek óta használják erre a célra), vésnöki vésőket és galvanizáláshoz, vagyis az elektrolízises fémbevonatok (aranyozás, ezüstözés stb.) készítéséhez használt, 100 éves múltra visszatekintő eszközöket is találunk.

A következő teremben egy kis békebeli ipartörténeten keresztül, nyugtákon és számlákon keresztül bontakozik ki a korabeli mesterek a miénkhez hasonló, mégis teljesen különböző világa, ahol ugyanolyan büszkék voltak a megszerzett tudásukra, ugyanolyan nyugtákat állítottak ki, előlegeket vettek fel, és örültek, ha egy Jókai Mór-szintű híresség aranyóráját javíthatták, de valahogy minden lassabb és mívesebb volt. A csodálatos érmeverőtövek mellett olyan apró tudásmorzsák is lepattanhatnak a látogatónak, hogy mit is jelent valójában a latolgatás. A lat az ezüst finomságának korabeli mértékegysége, amit a céhek megszűnése óta már nem használunk. Aki ez előtt a dátum előtt „latolgatott”, az valójában a nemesfémötvözetek finomságát igyekezett különböző eszközökkel megállapítani.

A háború, a zsidó ötvösök elhurcolása és sok esetben halála, illetve a későbbi államosítás következtében a szakmai fejlődés megtorpant, és a gyártás állami vállalatok hatáskörébe került. Nem sok lehetőség maradt az egyedi és művészi munkára, hiszen 1949 és 1989 között hivatalosan magánzóként nem is lehetett nemesfémmel dolgozni. A rendszerváltás környékén, évekig tartó küzdelem árán sikerült elérni, hogy ismét lehessen kisiparban is ötvösködni.

A ma ötvösei újra sokkal jobb körülmények között dolgozhatnak, az sem ritka, hogy tudásuk az egyes generációk között öröklődik. Most pedig bárki betekinthet a kulisszák mögé és megismerheti ezt a szép és izgalmas szakmát, ami olyan régóta fontos részét képezi Erzsébetváros életének. A pontos látogatási idő egyelőre kialakítás alatt van, erről a későbbiek folyamán a Facebook-oldalon kapunk bővebb tájékoztatást.