A Ferencvárosban és Józsefvárosban játszódó regényben a főváros egy kis szelete a kamasz fiúknak az egész világot jelenti: a város az ő játszóterük, identitásuk kialakításának és megélésének, hatalmi játszmáiknak színtere.
„Ti szép, egészséges alföldi diákok, akiknek csak egyet kell lépnetek, hogy künn legyetek a végtelen rónán, a csodálatos nagy, kék bura alatt, melynek égbolt a neve, akiknek a szemetek hozzászokott a nagy távolságokhoz, a messzenézéshez, akik nem éltek magas házak közé ékelve, ti nem is tudjátok, mi a pesti gyereknek egy üres telek. A pesti gyereknek ez az alföldje, a rónája, a síksága. Ez jelenti számára a végtelenséget és a szabadságot.” – írja Molnár Ferenc a regényben.
„Ti szép, egészséges alföldi diákok, akiknek csak egyet kell lépnetek, hogy künn legyetek a végtelen rónán, a csodálatos nagy, kék bura alatt, melynek égbolt a neve, akiknek a szemetek hozzászokott a nagy távolságokhoz, a messzenézéshez, akik nem éltek magas házak közé ékelve, ti nem is tudjátok, mi a pesti gyereknek egy üres telek. A pesti gyereknek ez az alföldje, a rónája, a síksága. Ez jelenti számára a végtelenséget és a szabadságot.” – írja Molnár Ferenc a regényben.
Molnár Ferenc folytatásokban írta meg a történetet egy ifjúsági lap számára a New York kávéház karzatán, mivel ekkor még nem volt befutott író. 1922-es önéletrajzában úgy fogalmaz: A Pál utcai fiúk a leginkább szívéhez nőtt könyve, amelynek karaktereit saját egykori diáktársairól, többek között Felks Jenő rajzolóművészről és Pásztor Árpád írótársáról formázta meg.
Lónyay utca 4/C – Molnár Ferenc egykori iskolája, a Ferencvárosi Református Főgimnázium
Az 1899. márciusában játszódó sztori idején Budapest már elnyerte modern nagyváros jellegét, a körutat már villamos szelte, de még járt a lóvasút a Vámház körúton. A regény egy fizikaórával indít, amelyet a gyerekek eléggé untak, és bámészkodtak az ablakon át a városra, ahol „tülköltek a lóvasúti kocsisok, valamelyik udvaron dalolt egy cselédlány, de egészen mást, mint amit a zongora-verkli játszott.”
Ez a néhány utca által behatárolt mikrokörnyezet, amelyben a középiskolás korú fiatalok „bandaháborúja” zajlik, nemcsak urbánus tér, hanem a tágabb társadalom leképeződése, ahol hierarchikus rend uralkodik, amelynek megvannak a vezetői, élvezői és alávetettjei, valamint ellenségei is.
A csapatban Boka volt a kapitány, és majdnem mindenki tiszti rangot töltött be; egy közlegény volt csupán, Nemecsek, a „kis szőke”. „A kapitányok, főhadnagyok és hadnagyok csak amúgy kedélyesen szalutáltak egymásnak a grundon, még ha százszor is találkoztak egy délután. Úgy kutyafuttában emelték a kezüket a sapkájukhoz, és azt mondták egymásnak: » Szervusz! « Csak a szegény Nemecseknek kellett magát minduntalan haptákba vágnia, és némán, mereven szalutálni.”
A regény leghíresebb filmes adaptációját Fábri Zoltán rendezte 1969-ben, amelyet Oscar-díjra is jelöltek. A filmben így ábrázolták Nemecseket és az osztályt:
A Lónyay utca 4/C alatt található Református Főgimnáziumot nem lehet beazonosítani név szerint a regényben, de ide járt Molnár Ferenc saját maga is.
A józsefvárosi reáliskola volt a vörösingesek iskolája, a gimnázium riválisa. A Zerge utca (ma Horánszky utca) 11. szám alatt állt, a helyén ma a Vörösmarty Gimnázium található.
Nemecsek otthona
Ferenc- és Józsefvárosban a regény idején még nem voltak 4-5 emeletes bérházak, helyettük földszintes, 1-2 emeletes lakásokban éltek a polgárok, és egy egészségtelen földszintes házban lakott Nemecsek Ernő családjával, Nemecsek András szabóval és feleségével a Rákos utca 3. szám alatt (ma Hőgyes Endre utca), ahol ma egy unitárius templom található. A lakásról a regény legvégén kapunk pontos képet, mikor a haldokló fiúhoz ellátogatnak társai, sőt, még Áts Feri is, a vörösingesek vezére. Boka a Kinizsi utcában lakott.
Az iskolából hazafelé a Pipa (ma Erkel) utca, Soroksári (ma Ráday) utca-Köztelek utca útvonalon haladtak a Pál utcai fiúk. A Köztelek utcában a Ferencvárosi Dohánygyár pinceablakának vasrostélyáról szippantotta fel a dohányport Csónakos és Nemecsek. Bár nem kapcsolódik a regényhez, a József körút 83. szám alatt töltötte a gyerekkorát az író, amelyet emléktábla is ismertet az épületen.
A grund
A Pál utca 2–6. és a Mária utca 48–46. közötti üres telken állt a grund, a Pál utcai fiúk birodalma, méghozzá egy fatelep mellett, amelynek farakásai szűk utcákat alakítottak ki, és erődként is szolgáltak. Lakott itt egy őr is az eperfa alatti kunyhóban.
„A grund maga üres volt, mint ahogy ez üres telekhez illik is. A palánkja a Pál utca felől húzódott végig. Jobbról-balról két nagy ház határolja, s hátul... igen, hátul volt az, ami a grundot nagyszerűvé, érdekessé tette. Itt tudniillik egy másik nagy telek következett. Ezt a másik nagy telket egy gőzfűrészelő cég bérelte, s a telek telis-tele volt farakásokkal. Szabályos kockákba rakva állott itt az ölfa, s a hatalmas kockák közt kis utcák voltak. Valóságos labirintus.”
„A grund maga üres volt, mint ahogy ez üres telekhez illik is. A palánkja a Pál utca felől húzódott végig. Jobbról-balról két nagy ház határolja, s hátul... igen, hátul volt az, ami a grundot nagyszerűvé, érdekessé tette. Itt tudniillik egy másik nagy telek következett. Ezt a másik nagy telket egy gőzfűrészelő cég bérelte, s a telek telis-tele volt farakásokkal. Szabályos kockákba rakva állott itt az ölfa, s a hatalmas kockák közt kis utcák voltak. Valóságos labirintus.”
„Hát kellett ennél gyönyörűbb hely a mulatozásra? Nekünk, városi fiúknak bizony nem kellett. Ennél szebbet, ennél indiánosabbat mi el se tudtunk képzelni. A Pál utcai telek gyönyörű sík föld volt, s ez volt az, ami az amerikai prériket helyettesítette.”
A történet szerint ezért a telekért zajlott a háború, és a sors fintora, hogy a regény végén érkezik a hír: a grundot, amiért Nemecsek az életét adta, be fogják építeni. Molnár Ferenc így ír erről a regényben: „most már a Pál utcai grundon is nagy, négyemeletes ház szomorkodik, tele lakóval, akik közül talán egy se tudja, hogy ez a darabka föld néhány szegény pesti kisdiáknak a fiatalságát jelentette.”
2007-ben, a regény 100. évfordulóján a VIII. kerületi Tömő utca 4. számú telken Molnár Ferenc műve előtt tiszteleg e megépítették a Grund nevű szórakozóhelyet és közösségi teret, ahol egy egyedi fajátékokkal a 880 négyzetméteres játszótér is épült az eredeti farakásokat megidézve.
Itt golyózott Nemecsek, Richter, Weisz, Kolnay és Barabás, amikor Nemecsek nyereményét einstandolták, vagyis hadizsákmány gyanánt elkobozták a vörösingesek csapatába tartozó Pásztor-testvérek. A kifosztás egyben hadüzenet is volt a Pál utcai fiúknak.
A Nemzeti Múzeum kertje, az einstand helyszíne
Később Áts Feri megbüntette a fivéreket, amiért egy náluk kisebb és gyengébb fiút raboltak ki: beleültette őket a Füvészkert tavába, ahol Nemecsek maga is megmártózott kétszer, csak súlyosbítva a korábbi fürdők miatt kapott tüdőgyulladást. A Práter utcában Einstand címmel 2007 óta Szanyi Péter szobra emlékezik meg a rablásról.
Füvészkert, a vörösingesek játszóhelye
Molnár Ferenc így ír a Füvészkertről abban a részben, amelyben Boka, Csónakos és Nemecsek titokban belopózik a vörösingesekhez:
„Csónakos lejött a fáról, s azzal elindultak mind a hárman, szépen négykézláb, a domb felé. A nagy, titokzatos Füvészkertre ilyenkor ráül a csönd. A látogatók elmennek a jelző harangszóra, s nem marad ott más idegen, mint csak az, aki rossz járatban van, vagy az, aki haditerveket forgat a fejében, mint ez a három kis sötét alak, aki gombóccá gubbaszkodva lopózott egyik bokortól a másikig.”
A regényben jellemzett helyszín nem teljesen azonos a mai Füvészkerttel. Akkor a mai Klinikák metróállomástól kifelé kezdődött, és a Szigony utca, Üllői út, Korányi Sándor utca, Illés utca, Tömő utca által határolt, azóta nagyrészt beépített területen volt található. A tó, amelyen a három fiú átevezett, hogy kihallgassa a vörösingeseket, a mai Természettudományi Múzeum felé eső tömbök helyén lehetett. Nemecsek ide pottyant bele véletlenül, ez volt az első fürdése.
A pálmaház, ahol Boka, Csónakos és Nemecsek elbújt, még ma is áll Nemecsek medencéjével együtt.
A pálmaház, ahol Boka, Csónakos és Nemecsek elbújt, még ma is áll Nemecsek medencéjével együtt.
„Furcsa, érdekes hely volt ez a nagy üvegház. Ők a bal szárnyában voltak, s azon túl még az épület középrésze következett, majd a jobb szárnya. Véges-végig nagy levelű, kövér törzsű fák állottak nagy, zöld dézsákban. Hosszú ládákban a páfrány és mimóza tenyészett. A középső rész nagy kupolája alatt pedig legyezőlevelű pálmák meredtek fölfelé, s délszaki növényekből valóságos kis erdő állott itt. Az erdő közepén aranyhalas medence, 36 a medence mellett pad. Aztán megint magnóliák, babérok, narancsfák, óriási páfrányok. Csupa erős, fojtó illatú növény, amely fűszeres szaggal tölti meg a levegőt. S a gőzzel fűtött, nagy üvegcsarnokban állandóan csurgott-csöpögött a víz.”
Később a Füvészkertben ütött rajta a bátor Nemecsek egymaga a vörösingeseken, ezután pedig harmadjára is belenyomták a tóba büntetésből. Becsületről és tisztességről szóló monológja azonban beleforrasztja a legényekbe a szót, és mikor elhagyja a kertet, az ellenség tiszteleg előtte.
Nemecsek Ernőből így lett hős, pedig a könyv elején még „se nem osztott, se nem szorzott, mint az » egy « a számtanban.” A ő sorsát és az egész regényt szokás a barátság, a hűség, a hazaszeretet példájaként felhozni, ugyanakkor ellenkező irányból szemlélve az értelmetlen önfeláldozást is ki lehet olvasni belőle. Egy biztos, a felnőtté válás műve A Pál utcai fiúk, hiszen az egyszerű diákcsínyek, gyerekes bandaháborúk egyszer csak élet-halál kérdéseibe torkollanak.
Végezetül pedig következzen egy bekezdés a regény végéről, amelyben összefoglalva képet kapunk A Pál utcai fiúk összes fontos helyszínéről. Miután a kis Nemecsek a szeme láttára meghal, Boka a városban kezd bolyongani.
„Cél nélkül kóborolt az utcákon. Valahogyan kerülgette a Pál utcát meg az ismerős környéket. Fájt a szíve arra a gondolatra, hogy viszont kell látnia a grundot a mai szomorú napon. De akármerre is ment, mindenütt emlékeztette valami Nemecsekre. Az Üllői út... Itt baktattak hárman, Csónakossal, mikor először mentek kémszemlére a Füvészkertbe. A Köztelek utca... Emlékezett rá, mikor egyszer délben, iskola után megállottak ennek a kis utcának a közepén, és Nemecsek nagy komolyan előadta, mint vették el az előtte való napon a Pásztorok a Múzeum-kertben a golyóikat. Csónakos meg a dohánygyárhoz ment, és a pinceablak vasrostélyáról dohányport szippantott fel. Hogy tüszköltek! A Múzeum környéke... Onnan is visszafordult. És érezte, hogy minél inkább kerüli a grundot, annál erősebben vonzza arrafelé valami fájó érzés. És mikor aztán egyszerre elhatározta magában, hogy elmegy a grundra, kerülő nélkül, egyenesen, bátran, akkor valami könnyebbség szállott a lelkére. Sietett, hogy minél előbb érjen oda. És minél közelebb érezte magát az ő birodalmukhoz, annál nagyobb volt a nyugalom, mely a szívét elárasztotta. A Mária utcában már olyan tisztán érezte ezt, hogy szaladni kezdett, csak hogy minél előbb érjen oda. És amikor az egyre sötétedő alkonyatban a sarokra ért, és meglátta a jól ismert, szürke palánkot, megdobbant a szíve. Meg kellett állnia. Most már nem volt miért sietnie, most már itt volt.”
