A művész(et) halála – Megnéztük A zseni című előadást a Kamrában

Tadeusz Słobodzianek lengyel drámaíró nevét akkor ismerte meg a hazai közönség, amikor a Katona József Színházban bemutatták A mi osztályunk című darabját, ami egy több évtizedet felölelő történet egy falusi iskolai osztály tagjairól, akiknek az egyik fele lengyel, a másik fele meg lengyel zsidó, és akik békésen, már-már harmonikusan élnek együtt – amíg közbe nem szól a politika, a történelem. Akkor viszont megszűnik barátság, szerelem és jószomszédi viszony, s marad helyettük az iszony. A mi osztályunk az érzelmekre ható, katartikus darab volt, ami után kóvályogva állt fel az ember, 

A zseni viszont az intellektust veszi célba, és nem a katarzisra épít. Figyelmeztető példázat, és arra ösztönöz, hogy gondolkozzunk. 

Akárcsak A mi osztályunk esetében, ezúttal is a politika és a történelem áll ki a színpadra, de nem egy évszázadnyi adag, hanem csak egy pillanata, egy éjszaka történései, aminek hatása ugyanakkor jóval tovább tart, mint napkeltéig. A nagy hatalmú Sztálin épp betölti az ötvenet, fogadja a jókívánságokat – miközben a tisztogatási hullám kellős közepén jár. A vezér tudja jól, hogy a művészek nagy veszélyt jelentenek a hatalmára. Mivel úgy gondolja, sőt meggyőződése, hogy a művészetnek nem a kritikáról és a lila avantgárd kísérletezésről kell szólnia, hanem a szocializmus építéséről és támogatásáról, mindent, ami ezzel ellentétes, betilt, eltöröl és elpusztíttat. 

1937 telén megjelenik a Pravdában egy cikk, melynek szerzője, bizonyos Kerzsencev – akit ma egyszerűen propagandistának hívnánk – éles hangon kritizálja a kísérletező és gondolkodó színházat és annak képviselőit, és egyenesen a betiltását követeli minden ilyen hangnak. Sztálin berendeli magához a szerzőt, valamint a nagy tiszteletnek örvendő idős színházi mestert, Sztanyiszlavszkijt is. Külön-külön, majd együtt is beszélget velük, a legtöbbet persze Sztanyiszlavszkijjal, aki előtt alaposan megalázza Kerzsencevet – akinek még a nevét sem hajlandó rendesen kimondani. Eljátssza a megértő vezért, akinek fontosabb a hatalomnál a zsenik támogatása. Megvédi Bulgakovot, elismeri az avantgárd színház ura, Mejerhold nagyságát, és még arra is hajlik, hogy megkegyelmezzen az akkor már évek óta Szibériában raboskodó Nyikolaj Erdmannak, az orosz abszurd egyik legnagyobb alakjának.

Az idős mester, Sztanyiszlavszkij, aki pedig egész életét a legfőbb illúzióteremtésnek, a színháznak szentelte, simán besétál Sztálin csapdájába. Azt hiszi, hogy ő játszadozik a hiú önkényúrral, miközben épp az játszik vele, altatja a figyelmét, hogy aztán meghozza szörnyű ítéleteit – amiket viszont kizárólag a titkárával oszt meg, parancs és utasítás formájában. Sztanyiszlavszkij elégedetten távozik, és nem tudja, nem is sejti, hogy Sztálin csak a megtévesztő szép szavak szintjén ismeri el a szabadon alkotó, kritikus művészet jogosságát és fontosságát, és a jó (művész)világ csak addig tart, amíg ő életben van. A találkozó után egy évvel szívinfarktus – a sokadik – viszi el, utána pedig elszabadul a pokol, ami a művészek és úgy általában véve a művészet halálát hozza el a sztálini Szovjetunióban. 

A négyszereplős darab két központi figurája Sztálin, akit Fekete Ernő, és Sztanyiszlavszkij, akit pedig Máté Gábor alakít. Bár utóbbi a szimpatikusabb, egyértelmű, hogy előbbi a nyertes, a nagyobb sakkjátékos. Fekete Ernő Sztálinja ritkán emeli fel a hangját, sokat félmosolyog, megértőnek mutatkozik, és pont ettől válik nagyon félelmetessé. Nyilvánvalóvá válik a végére, hogy a sok zseni között ő az első számú. Máté Gábor Sztanyiszlavszkija pedig egy kedves és okos bácsi, aki fölött elszállt az idő, és hiába van tudatában a fölényének, annak, hogy jó pozícióban áll, ez mindössze illúzió, ami egyetlen csettintéssel semmivé foszlik – ha a legfőbb hatalom korlátlan gyakorlója, Sztálin úgy akarja. 

Elek Ferenc Kerzsenceve visszataszító figura, de legalább kiszámíthatóan az. Könnyű átlátni rajta, és bár a hatalom fegyvere ő, mégsem félelmetes, hanem szánnivalóan kisszerű. Mint egy apró és alapvetően ártalmatlan, de idegesítő bogár, amit egyszerűen csak széttrancsíroz az ember a cipőjével, ha úgy akarja. A negyedik szereplő, Poszkrjobiscsev titkár, akit Kocsis Gergely játszik, a legtitokzatosabb alak. Nem formál véleményt, ügyesen kikerüli Sztálin csapdáit, nem lát, nem hall és alig beszél, viszont minden parancsot pontosan és szépen, ahogy a csillag megy az égen, végrehajt. Visszafogottsága hajmeresztő és ijesztő. 

A darabból készült előadás tökéletes élvezetéhez nem árt, ha tisztában vagyunk a nevekkel és a történésekkel, de nem várható el mindenkitől, hogy pontosan ismerje a sztálinizmus korának minden egyes figuráját és fordulatát. Ezért a Kamra előterében két nagy tábla foglalja össze érthetően és világosan a darab hátterét, amit érdemes előtte átnézni és elolvasni. Persze anélkül is érthető a mának szóló üzenet, és követhetők a színpadi történések, mégis minden sokkal világosabb és átélhetőbb, ha pontosan tudjuk, épp kiről és miről folyik a diskurzus a színpadon.