We Love Budapest: A Bartók Tavasz alkalmával bemutatott legújabb előadásotok, az IMA hatalmas sikerrel fut a Müpában. Miért pont ima?
Számodra mit jelent és miért fontos ez a téma?
Vági Bence: Az IMA létrehozásának vágya a járvány alatti bezártságban fogant. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy ezt a nehéz időszakot követően meg kell találni a kiutat, a hitet, az erőt a továbblépéshez. Az ima ereje segít, új dimenziókat tár fel, miközben a legmélyünkre juthatunk általa. Képessé tesz érzékelni a fizikai tapasztaláson túlit. Új produkciónk ennek az elérésében segít, a szakrális helyek atmoszféráját idézve hoz létre egy olyan teret, melyben a néző a földi lét kötelékeiből kiszakadva spirituális utazásra indulhat, a lélek önmagára találhat.
WLB: Az előadásaitokban mindig fontos szerepe
van a fénynek, a színházi térnek, az installációknak. Az IMA is lenyűgöző
színpadképpel és vizuális identitással dolgozik. Rögtön magad előtt láttad, hogy milyen térben fognak mozogni az artisták-táncosok, vagy ez a próbafolyamat
közben alakult?
V. B.: Ilyen erővel és pontosággal még soha nem láttam magam előtt, hogy mi az a tér, amelynek létrehozására szükségem van az IMA megvalósításához. Minden munkámban fontos a színpadkép, a vizualitás, és ezek az alkotói folyamatban is mindig kiemelt szerepet játszanak, de az IMA-tér most még a megszokottnál is tisztábban és korábban kialakult bennem. Gyakorlatilag minden egyszerre volt meg, még a darab címe is. Pontosan láttam magam előtt, mit szeretnék létrehozni és azzal mit akarok elérni, de ez attól még csak a kezdet. Komoly csapatmunkára volt szükség az IMA-installáció egyszerre monumentális és intim terének a létrehozásához.
WLB: A nézőket nemcsak lelkileg, de fizikailag
is bevonjátok az előadásba, az előtérbe érkezve mindenki kap egy fehér
szalagot, amit rá tud kötni egy középen lebegő hálóra. Honnan jött az ötlet,
hogy egy ilyen, szimbolikus rítus előzze meg az előadást?
V. B.: Az imához, a szakralitáshoz szinte mindegyik vallásban kapcsolódik valamilyen rítus vagy szimbolikus aktus. Például a keresztényeknél a gyertyagyújtás, vagy a sintó szentélyekben az omikuji felkötése.
WLB: A Recirquel az elmúlt években új műfajt
teremtett a cirkuszművészet és a modern tánc egyesítésével. Honnan gyökerezik
benned a két műfaj iránti elkötelezettség?
V. B.: Gyerekkoromtól kezdve táncolok, sőt táncosként kerültem be a Liverpool Institute for Performing Arts (LIPA) alapképzésébe, ahol évekkel később a mesterképzést már rendezőként végeztem. Tehát a klasszikus balett és a modern tánc voltak az első iskoláim. De már a legelső rendezői, koreográfusi munkáimban is valamilyen formában jelen volt a cirkusz. Mágnesként vonzott ez a világ, de a színház is hasonlóan fontos volt, és az ma is. Szerencsés vagyok, a családom ebben is maximálisan támogatott. Rengeteget jártam, jártunk színházba, azonban a cirkusz élménye elsősorban a nagymamámhoz kötődik. A legszebb emlékeim között vannak azok a hétvégék, amikor kisgyermekként a cirkuszba vitt engem.
WLB: Hogy néz ki jelenleg a társulat? Hazai és
nemzetközi művészekkel is dolgozol, mennyire fontos, hogy a magyar és a külföldi identitás
is megjelenjen a produkciókban?
V. B.: Az egész életem nemzetközi. Németországban nőttem fel, Angliában jártam egyetemre, de a szívem mindig hazahúzott Magyarországra. Ez a kettőség jelen van a munkámban, a társulatban és a magánéletemben is. Nehéz elképzelni, hogy hosszabb ideig távol legyek a szülőföldemtől, de ugyanilyen lehetetlennek tűnik elszakadni a nagyvilágtól. Legyen szó élményekről, emberekről, bármiről. Ezek nem tudatos dolgok, így nem jó megfogalmazás, hogy fontos a magyar és a külföldi identitás jelenléte – egyszerűen nem tudom, hogy lehetne máshogy csinálni.
WLB: Nemcsak komplex témákkal foglalkozol, de
az artisták és a táncosok részéről is komoly elköteleződést és fizikai, lelki
felkészülést igényel egy-egy előadás. Hogyan épül fel a próbafolyamat, és mennyi
idő alatt készül el egy-egy produkció?
V. B.: A mostani egy rendhagyó próbafolyamat volt, egyesével, teljes nyugalomban dolgozhattam a művészekkel. Egymásra tudtunk koncentrálni, táplálkozni a közös munkából az alkotói folyamat, majd a próbák során is. Igaz, ez kifejezetten hosszú próbanapokat jelentett, de minden szempontból megérte. Szirtes Edina Mókus alkotótársamként szintén intenzíven jelen volt, vele a zenei anyag létrehozásakor kerestük a mozgásban testet öltő gondolatok hangokban való megfogalmazását. Mindennek a keretét a folyamatosan fejlődő, egyre pontosabban kidolgozott installációs tér adta, aminek a tervezése és felépítése különösen sok időt és munkát igényelt.
Valójában mindig hasonló módon dolgozom, nagy kreatív- és technikai stábbal, rengeteg ötlet merül fel, remekebbnél remekebbek, ugyanakkor képesnek kell lennünk elengedni a legcsodálatosabb ötletet is. Azt szoktam mondani, hogy a szívünk hangja irányít: mindig érzem, érezzük, melyik a jó irány, vezet minket az alkotás, figyelni kell.
WLB: Az előadásaitok nemcsak itthon nagyon
sikeresek, de a Recirquellel rendszeresen felléptek külföldön is, egymást érik
a legnevesebb nemzetközi fesztiválok meghívásai. Hogyan értékeled ezt a sikert?
Melyek a közeli és távoli terveid a társulattal?
V. B.: Folyamatosan dolgozunk, keressük az új lehetőségeket, ötleteket. Legyen szó új turnéról, fesztiválról, új projektről, mindig nyitott szemmel és szívvel élünk. Az alkotói folyamat természetesen kicsit más, az ötletet nem tudatosan keresem, szinte rám talál. Talán úgy tudnám leírni, hogy egy érzésként születik meg és nő, alakul, halad végig a maga evolúcióján. Amikor már kiforrott bennem, jön az a szakasz, amit az emberek nem is gondolnak, milyen kemény munka. A művészet szigorú életet, kemény koncentrációt követel meg, szinte sziszifuszi alaposságot. Sok ember nagyon precíz, sok-sok év tapasztalatán alapuló, professzionális munkája van abban, hogy az az artista úgy lebegjen a fényből, hangból alkotott, az univerzumot idéző térben, hogy a közönség a könnyedséget érzékelje, a varázslatot, a szépséget élje át.
