„Legálisan hozzávághatunk valamit az ellenfélhez, és nem is fáj neki” – Dodgeball, a sportággá vált kidobós

Esti edzésre érkezünk egy újpesti iskolába, már sötét van, bolyongunk egy kicsit, amíg megtaláljuk a tornatermet. Itt azonban minden ismerős régről, a hangok, a zöld műanyag borítás, a padok. A bemelegítés már megkezdődött, Bohács Ferenc, a csapat edzője, aki felhívta figyelmünket a dodgeballra, izgatottan köszönt bennünket, látszik, hogy ő már teljesen belepörgött az edzésbe, lelkesen magyaráz nekünk, miközben fél szeme a csapaton. Ferenc évtizedes labdajátékosmúlttal rendelkezik, családjában számos sportoló van, és számára sem ismeretlen a profi sport. A dodgeballba külföldön szeretett bele annyira, hogy úgy döntött, Magyarországon keres hozzá társakat, így nem túlzás azt mondani, hogy ő a sportág hazai lelke. Ahogy a pálya széléről irányít, tanácsokat ad és velünk is beszélget, olyan, mintha egyszerre több helyen lenne, nem is csodáljuk, hogy lelkesedése ennyi embert megfertőzött, akik most mind szeretettel hódolnak a sportnak.

A dodgeball az elmúlt évtizedekben, az angolszász országokból indult. A sportág motorja Nagy-Britannia, a fejlődés pedig ugrásszerű. Míg az első, 2010-es londoni Európa-bajnokságon hat ország férficsapatai vettek részt, egy évtizeddel később, a tizedik kontinensviadalon már három kategóriában 18 ország 45 csapata küzdött az érmekért. Annak ellenére, hogy van mit behoznunk, hiszen a magyar csapat csak 2018 óta vesz részt a nemzetközi mérkőzéseken, az eredmények már most is ígéretesek. A Covid nagyon rosszkor jött a sportágnak, hiszen közel két évig elmaradtak a nemzetközi versenyek, a vírusidőszakban csak edzeni lehetett, erre is csak azért volt lehetőség, mert a dodgeball nem kontaktsport, egymástól távolabb is állhatunk. Tavaly ősz óta azonban újra élesben is küzdhetnek a csapatok egymással, ami rossz hír azoknak, akik szemben találják magukat a magyarokkal, hiszen tavaly októberben Prágában bronzérmes lett a Kalózok férficsapata, novemberben  a lányok Brnóban legyőzték az Eb-hatodik cseheket, márciusban pedig Párizsban szereztek ezüstöt.

De hogyan is működik a játék, amiben ilyen szép eredményeink vannak?

Nézőként és játékosként is jó hír, hogy a dodgeball szabályai alapszinten igen egyszerűek. Röplabdapálya méretű, 17x8 méteres pályán 6-6 játékos (+ 4–6 csere) küzd egymással, nincsenek partizánok, van viszont öt speciális szövetlabda, ami könnyű, puhább, de azért huncutul pattog. Ha ilyen  speciális eszköz nem áll rendelkezésünkre, és például iskolában szeretnénk kipróbálni a játékot, akkor elsőre egy gumi- vagy szivacslabda is megfelel. A sport egyik legjobb tulajdonsága, hogy mivel a puszta erőnlét mellett az ügyességnek és a taktikának is ugyanolyan szerep jut, vegyes csapatok és különböző életkorú játékosok is jót tudnak együtt mozogni, így a közösség tényleg változatos, sokféle emberrel barátkozhatunk.

A játék rohammal indul, itt dől el, hogy melyik csapat hány labdát tud megszerezni az alapvonalról. 

Aztán a támadóvonalra visszatérve különböző taktikák mentén és rendben eldobják a játékosok a labdát, és megpróbálják „kidobni” vele az ellenfelet. A legjobb rész az, mikor például egy dobás nem talál, az ellenfél jelentős előnyhöz jut, megszerezheti a labdát, változik a taktika, gyorsul a játék. Leírva kissé száraznak hatnak a szabályok, azonban a helyszínen, nézőként gyakorlatilag azt látjuk, hogy az egymással először lovagi tornához hasonlóan szemben álló ellenfelek fokozatosan egyre bonyolultabb, gyorsabb és kiszámíthatatlanabb támadásokat hajtanak végre, miközben védekezniük is kell. A kidobóból egyik pillanatról a másikra kidobott válhat, majd újra fordulhat a kocka, a kétszer 15 perces játékidő alatt pedig folyamatosak a 3 perces szettek, így az ellenfél legjobbjainak fárasztása is a taktika részét képezheti.

Ha pedig azt látjuk, hogy egy csapat nyerésre áll, ne legyintsünk és menjünk ki a büfébe egy italért, hiszen könnyen lehet, hogy még nincs veszve semmi... Salamon Enikő, a lányok egyik legügyesebbike például kétszer is úgy fordított a játékon, hogy egyedül maradt a csapatából. A törékeny közgazdászhallgató, aki éppen a szakdolgozatát írja, a pályán egyszemélyes kivégzőosztaggá változik, itt még a nagyobb darab fiúk is félnek tőle, és a címben szereplő idézet is tőle származik. Enikő amúgy oviskora óta sportol, ikertestvérét, Emesét is elcsábította dodgeballozni, és a barátját is a csapatban ismerte meg. Ahogy elmondja, számára csapatban nyerni sokkal nagyobb élvezet, mint egyéniben, de azt is szereti, hogy a dodgeball remek lehetőséget nyújt a feszültség levezetésére.

Enikő barátja, Szabó Zsombor szintén dodgeballozik, élvezi a visszaköszönő iskolai emlékeket, illetve hogy egy nem hétköznapi sportot űzhet. Komoly kosarasmúlttal rendelkezik, de egy keresztszalag-szakadás után olyan mozgásra vágyott, ami kicsit statikusabb, lineárisabb, kevesebb a hirtelen, a térd számára megterhelő irányváltás, mint a kosár- vagy a kézilabdában.

Szintén hasonlóan komoly sportmúlttal került az egyesülethez a 28 éves, civilben értékesítőként dolgozó Koncsár Gábor, aki 15 évet kézilabdázott a megyei másodosztályban. A játékosok közül egyébként mindenki amatőrnek számít, hiszen hazánkban a dodgeballnak fiatal kora miatt még nincs saját sportszövetsége, csak egyesülete. Gábor ezért is emeli ki annak fontosságát, hogy itt mindenki teljes beleadással küzd, és folyamatosan dolgozik azon, hogy magához képest jobbá váljon, hiszen egészséges versengéssel tudják a tagok javítani egymás teljesítményét. Azt mondja, nagyon motiváló lelkes sporttársakkal együtt játszani.

A dodgeballban a csapat, az izgalmas, gyors játék és a testmozgás mellett az is jó dolog, hogy mind nézőként, mind játékosként megkövetelnek bizonyos agymunkát a gyors és változatos taktikák. Ehhez a játékhoz nem kell drága felszerelés, és a szabályok is egyszerűen elsajátíthatók. A Hungary Dodgeball éppen ezért is indította el iskolai programját, amelynek keretében ma már 25-30 iskolában van profi labdaszett, a játékosok száma pedig mintegy 150. Van már hazai válogatott, és egyre több csapat csatlakozik a sportághoz.

Ha szeretnénk egy régi ismerőst újra fölfedezni, színes társaságban jókat mozogni és egy tényleg nagyon demokratikus, bárki számára elérhető  sportágat kipróbálni, akkor menjünk dodgeballozni! Én például már el is kezdtem társakat keresni egy szenior hölgycsapathoz, akikkel heti egyszer-kétszer vigyorogva, jó hangulatban megdobálhatjuk egymást. Ha pedig félősek vagyunk, és először csak megnéznénk a játékot, arra is egyre több lehetőségünk nyílik. Ezen a hétvégén Kisújszálláson például szemtanúi lehettünk az első magyar dodgeballkupának. Reméljük, valaki járt arra és kedvet kapott egy kis szurkoláshoz is.