Mintha beültünk volna egy többórás terápiára – Enyedi Ildikó új filmjének minden perce megéri

Nem a feleség és nem is a féltékenység a lényeg, ez csak keret, a film többről és másról beszél: Störr kapitány bolyongásairól. A bolyongó ember, aki nemcsak az őt körülvevő világban nem tud eligazodni, de saját érzelmeiben és emberi kapcsolataiban sem, aki tulajdonképpen külön bolygóként, a saját rendje szerint létezik. Ez a kontrollált rend végül megbomlik, darabjaira hullik – és viszi magával a nézőt. Majd háromórás intenzív érzelemterápia, mélységekkel, fájdalommal, frusztrációval és humorral ott, ahol szükséges.

Míg a kerengő lélek forrása abszolút Störr kapitány, ez az erős holland férfi, addig a humor forrása az apró karakterekből fakad, ők azok – a házmester és Kodor –, akik nemcsak őt, de minket is terelnek és az úton tartanak, ha netán nagyon belevesznénk ebbe az érzelmi kavalkádba – és meglepő, de ez a finom humor a filmben sokkal jobban működik, mint a regényben.

Könyvadaptációnál akarva-akaratlanul is belecsúszunk az összehasonlításba: mi maradt, mi van máshogy, és egyáltalán miért? És mindig ott van bennünk a fenntartás, hogy mondhat bárki bármit, csinálhat a rendező bármit, a könyv sokkal jobb volt – itt kivételesen nem ez a helyzet. Ez a film működik. Sőt, néhol egészen új megvilágításba helyezi és segíti megérteni azt, amit Füst Milán mondani akart.

Miközben a regényben nincsenek fejezetek, és magunkra vagyunk hagyva az értelmezéssel és a főhős csapongásával, addig a filmben külön jó és segíti a tájékozódást – meg persze kicsit megtöri a monotóniát –, hogy Enyediék 7 fejezetre tagolták az egészet. Én például a film közben jöttem rá, hogy milyen erős szimbólum és micsoda párhuzam van az égő hajó és a kapitány felesége között. Szóval aggodalomra semmi ok, még ha néhány jelenet nincs is meg, és a londoni helyszín Hamburgra módosult, a film inkább új értelmezési lehetőséget ad a regényhez.

Mondjuk, azt, hogy ne házasodjunk meg fogadásból, hirtelen felindulásból, ha nemcsak az emberekkel és a társas kapcsolatokkal nem tudunk mit kezdeni, de saját magunk működésével sem vagyunk tisztában. Jelen esetben ez nemcsak Störr-re vonatkozik, hanem a feleségére, Lizzyre is. Két külön világ kering egymás körül: egy erős(nek tűnő) holland hajóskapitány és egy törékeny, titokzatos francia nő, akihez eljön az egész világ. Különös és megterhelő az a dinamika, ahogy ők ketten működnek, és ezt a súlyt nehezíti a közeledés-távolodás koreográfiája. Sőt, néhány ponton egészen frusztrálóvá válik ez a két ember, akik egyszerűen nem tudnak mit kezdeni egymással. Ezért is működik ilyen jól a fejezetcímek kiírása és a tenger vagy bármely, a víz szimbolikájához tartozó kép bevágása, mert kiszakít minket ebből a felszín alatt rejlő, kitörni képtelen feszültségből.

Ezt a nyomasztó és láthatatlan feszültséget és Störr lelkivilágát remekül leköveti a Balázs Ádám zeneszerző által komponált zene is: kevés hang szólal meg, de az elementáris erővel hat. Háborog, csapong, elcsendesedik – akár a tenger maga. 

Persze lehetett volna a hangsúly a féltékenységtől darabjaira hulló, önmagát felőrlő és saját csapdájába eső emberen, de akkor valami olyat kaptunk volna, amit már láttunk, és amit már mások is feldolgoztak. De akkor miről is szól? Rólunk, és éppen ezért hullámzik a filmhez való viszonyunk is – néha frusztrál, néha lenyűgöz. A feleségem története olyan kérdéseket tesz fel és jelenít meg, amik bennünk is megfogalmazódnak, vagy ahogy mi, emberek a világhoz, egymáshoz és önmagunkhoz viszonyulunk, és ez sokszor nehéz. Ebben a hosszú hömpölygésben benne van a szeretet és a bizalom kérdése, az együttélés képessége és annak teljes hiánya, ahogy a ragaszkodás, az önzés és a hazugság is. 

Érdekes figyelni a szereplők mimikáját és gesztusait, Störr számára folyamatos rejtvény a felesége, a néző sem tudja teljesen megfejteni, mi zajlik a tekintet mögött. Léa Seydoux-nak elhiszem, hogy ez a nő valami áthatolhatatlan jéghegy mögött lakik, miközben pontosan tudom, hogy a férfi szemével látom, és a hideg porcelán egy meg nem értett másik univerzum. Enyedi egyébként egy kicsit szerethetőbbé tette a kapitány karakterét, itt kevésbé heves, kevésbé szenvedélyes, sokkal jóságosabb, mint Füst Milánnál. Gijs Naber arcán viszont pontosan azt látjuk, hogyan érti félre vagy hogyan nem érti ez a férfi a feleségét és úgy általában a világ működését ott, ahol a víznek nyoma sincs. 

A feleségem története nem egy könnyed vasárnap délutáni film, nem kikapcsol, hanem az érzelmekkel játszik: gondolkodóba ejt, dühít és feleszméltet. Nem tökéletes, de nem is akart az lenni, a szinkron olykor kizökkent abból az atmoszférából, amit a történet adni akar, és a hosszúságával még mi sem tudjuk teljesen, hogy is állunk. Majd három órát végigülni nem egyszerű, de van ebben a filmben valami olyan misztikum és mondanivaló, amiért megéri.