We Love Budapest: 6 éve foglalkozol kutyakiképzéssel, sokat publikálsz a témában a weboldaladon, Facebook- és Instagram-oldalt menedzselsz. Mindenhol hangsúlyozod, hogy büntetés nélkül dolgozó tréner vagy. Ezt mit takar?
 
Ocztos Panka:
Főleg pozitív megerősítést alkalmazok. Ha a kutya olyat csinál, ami nem jó – direkt nem használom a jelzőt, hogy „rossz”, mert elég relatív, milyen a nem kívánt viselkedés –, akkor megpróbálom különböző módszerekkel kizökkenteni, más feladatot adni neki, de semmiképp sem leszidni meg megbüntetni.
 

WLB: Ha a kutya megeszik egy veszélyes dolgot, feldönt egy gyereket, odakap, ösztönösen leszidjuk, büntetünk, rásuhintunk. Ezt tehát tilos?
 
O. P.:
Ha azt mondom neki, hogy „nem” vagy „nem szabad”, azt nem raknám a büntetés kategóriába. Inkább úgy fogalmaznék, nálam ez a maximum; nem ijesztem meg, bököm oldalba vagy spriccelem le vízzel, hogy kizökkenjen. Nyilván ez egy nagyon nagy tudatosságot kíván. Minden kutya reagál arra, ha az ember csúnyán beszél vele, de ez többségében csak egy reakció a csúnya beszédre, nem pedig egy olyan folyamat, amiben ő érti és tudatosítja, hogy ez pontosan miért történik, és hogy ezt a jövőben nem szabad csinálnia.
 

WLB: Ez a szemlélet mennyire elterjedt a kortárs kutyanevelésben? A széles körben ismert Cesar Millan a falkaelvet hangsúlyozza, a dominanciát, és hogy meg kell mutatni, ki az úr a háznál...
 

O. P.:
Az én módszerem nagyon-nagyon ritkán alkalmazott. Igazából úgy fogalmaznék, hogy kitaláltam egy saját módszert. Sok mindent száműztem a tréneri munkámból, az egész falkarendszerrel együtt, amit nem szeretek, nem is hiszek benne. A falka egyfajú egyedek közössége, a kutya pontosan tudja, hogy én ember vagyok, a gazdája, ő pedig egy kutya. A dominancia szót is sokszor rosszul használják, mindenki máshogy értelmezi, sok félreértésre ad lehetőséget. Nekem nagyon nem tetszettek ezek a megközelítések. Amikor meglett Lutri, az első kutyám, és nézegettük a kutyasulikat – én akkor már elvégeztem a habilitációs kutyakiképző-képzést, mellette Gödöllőre jártam természetvédelmi mérnök szakra –, borzasztónak találtam ezt a szigorú, régi típusú rendszert, és azt éreztem, nem szeretném alkalmazni a kutyámnál, mert nem is hiszem, hogy működik, és hogy 2010 után lehet, van más, ami esetleg a Waldorf-iskola megfelelője lehetne. Amerikában sokkal előrébb járnak ebben a témában; elkezdtem amerikai trénereket tanulmányozni, akiktől sok mindent lehetett tanulni. Fontos tényező még, hogy nekem milyen az alapszemélyiségem, az erkölcsi és az értékrendszerem, és ebbe már nem fér bele ez a szigorú szemlélet.

WLB: Csomó esetben a gazdikat kell formálni, nem?

O. P.:
A gazdikkal együtt dolgozom, nekik tanítom meg, hogyan bánjanak a kutyájukkal. Mindenki más céllal érkezik hozzám, mást szeretne elérni. Van, akinek az is nagy változás, hogy kivegyük a büntetést a rendszerből, át kell alakítani hozzá az egész hozzáállását.
 

WLB: A félelmi agresszió lett a szakterületed. Hogy alakult így, és mit jelent, mi jellemzi az ezzel küzdő kutyákat?

O. P.:
Az évek alatt sok ilyen kutya–gazdi páros keresett meg, sokaknak szimpatikus volt, hogy az agresszív kutyákat nem agresszióval kezelem. Ez egy alaptörvény: teljesen mindegy, milyen élőlényről beszélünk, az agresszió agressziót szül, nem visz előre. Lehet vele eredményeket elérni rövid távon, de hosszú távon máshogy újra felszínre fog bukkanni az agresszió. A félelmi agresszióval küzdő kutya fél valamitől, nem tudni, mitől. Az a prekoncepciója, hogy ez a valami be fog következni, ha ő ezt nem előzi meg azzal, hogy támad, szóval igazából védi magát, vagy akár védheti a gazdáját is. Így függ össze a félelem és az agresszió. Ha ebben a konstellációban agresszióval, büntetéssel kezeljük, a félelme nem lesz feloldva, inkább majd tőlünk is félni fog: szót fogad (ideig-óráig), de megmarad a félelme, és megjelenik máshol, egy másik viselkedési zavarban – a stressz utat keres magának. Legrosszabb esetben agresszívvá válik a gazdájával szemben. Én különböző deszenzitizáló eszközökkel hozzászoktatom ezekhez a helyzetekhez, élményekhez. Pozitív megerősítéssel, mindenféle kutyakiképzői eszközzel megpróbálom megértetni vele, hogy amit elképzel, nem fog bekövetkezni. Az lesz az eredmény, hogy nem fog félni, nem lesz agresszív, viszont elkezd jobban bízni a gazdájában. Mert a másik probléma, hogy a büntetés rettenetesen bizalomromboló, ebben a tekintetben ugyanúgy működik a kutya, mint az ember.

WLB: Helyes-e, ha szinte emberként kezeljük a kutyát? Kellenek a határok, nem?

O. P.:
Kicsit filozofikus a téma, de azt vallom, hogy egy kutyának is van lelke és érzései, még ha nem is olyan árnyaltak, mint a mieink. Tud félni, kötődni. Kellenek határok és szabályok, amiket megtanítunk neki, máskülönben életveszélybe kerül. Tőlünk függő, kiszolgáltatott lények, felelősséggel tartozunk az egészségi és az érzelmi állapotukért is. Egyéni, hogy a kutyája boldogsága kinek mennyire fontos – hozzám általában azok jönnek, akiknek ez is fontos, és nem csak az, hogy szót fogadjanak.
 

WLB: Sokan megelégszenek kevesebbel. Hogy látod, milyen a Budapest zöldövezetében, agglomerációjában háznál tartott kutyák helyzete? Falvakban sok magára hagyott kutyát látni kertes házakban, akik szinte egész nap ugatnak. 

O. P.: 
Több kutatást is végeztek több országban, melyek azt igazolják, hogy a lakásban tartott kutyáknak jobb: többet vannak a gazdájukkal, többet foglalkoznak velük. Nagy tévhit, hogy akkor legyen kutyád, ha kertes házban laksz. Nemcsak a mozgás a fontos, hanem a kutyával való foglalkozás, a minőségi idő. Lehet úgy sétálni, hogy az ne legyen minőségi idő. A séta, a tanulás, a kirándulás, bármilyen trükk megtanítása – a lényeg, hogy foglalkozzanak vele. Ha egy légtérbe vagyunk zárva a kutyával, ez akarva-akaratlanul is bekövetkezik.
 

WLB: Ennek ellenére a városi kutyatartásnak is lehetnek árnyoldalai – kutyatartók is vélekednek úgy, hogy túl sok lett a kutya a városban.

O. P.: Magyarország kiemelkedik európai szinten a kutyák számában. Egy svájci óvónő ismerősöm mesélte, hogy még az oviban is tudják a gyerekek, hogy Magyarország az az ország, ahol rengeteg a kóbor kutya, és rossz nekik. Az egy főre jutó kutyalétszám sokkal magasabb, mint máshol. Iszonyatosan sok a szaporító. Vannak olyan magyar menhelyek, amelyeknek sikerült elintézni, hogy Németországgal legyen szerződésük, és felvásárolják az itt mentett kutyákat. Van egy olyan vonulata is ennek, amit nem sikerült még megfejtenem, nyilván történelmi és szociológiai oka is van, de valamiért azt gondolják az emberek vidéken, hogy ha kert van, akkor kutya is van. Ha átlépjük a határt, és átmegyünk Ausztriába, a falvakban sokkal kevesebb a kutya. Az, hogy a városban is ennyi kutya lett, nem meglepő, ebben valószínűleg szerepet játszott a menhelyek „marketingje” is. Várható volt, hogy ez az irdatlan mennyiségű kutya vidéken nem fér el, át kell csoportosítani a városba. Az elmúlt 10 év, de inkább az 5 nagyon erős volt ebből a szempontból.
 

WLB: Az örökbefogadás tehát egy hasznos trend.

O. P.: Igen, de ennek a soklépcsős folyamatnak az lett a vége, hogy generálja önmagát. Nagyon jó lenne a forrást megszüntetni: ne legyen ennyi kutya a menhelyeken, ne szülessen ennyi, az ivartalanítás legyen népszerű, korlátozzuk, ki tenyészthet, és ki nem. Az a baj, hogy minél nagyobb a mennyiség, annál nagyobb az a mennyiség is, ami rosszul van tartva, amire nem figyelnek oda. Nincs megszűrve itthon, ki tarthat kutyát, és milyen feltételekkel. Jó lenne ezt bevezetni vagy legalább oktatni az embereket, de ez nyilván egy nehéz kérdés.

WLB: Vannak olyan fajták, amelyek nehezen bírják a városi körülményeket, lakásban tartást?

O. P.: Ez személyiség- és fajtakérdés is, természetesen függ attól, mire tenyésztették, de inkább úgy fogalmaznék, hogy vannak olyan kutyák, akikkel többet kell foglalkozni. Főleg a magyar terelőkutyákkal elég nehéz sokszor, mert arra vannak kitalálva, hogy 12 órában tereljék a juhokat. Ehhez képest jó, ha napi háromszor fél órára leviszik őket sétálni, és ez csomó viselkedészavarhoz tud vezetni. Az se mindegy, milyen minőségű az átmozgatás: a pórázon sétáltatás nem hasonlítható ahhoz, hogy jól megfuttatom a Margitszigeten.
 

WLB: Ráadásul Budapest nincs is eleresztve zöldterületekkel, ahol szabadon lehet engedni a kutyát.

O. P.:
A várostervezés sincs felkészülve erre az elmúlt 5 évben bekövetkezett mennyiségre. Nem ismerem az adatokat, csak érzem őket, és látom nap mint nap az utcán, mennyivel több lett a kutyatartó. Sokkal több és nagyobb futtató kéne, de nyilván más dolgok sincsenek megoldva: egyre több az ember is, akik már a járdán sem férnek el, mert azok sem elég szélesek. Egészségügyi szempontból sem szerencsés, ha például a játszótér mellett vannak a kutyafuttatók. Azt biztosítani kell, hogy ha nem vagy kutyás, akkor nyugodtan tudj sétálni a parkban, ne rongyoljon rád húsz kutya. Szóval ez nem könnyű kérdés.
 

WLB: A strapabíró, jó fej keverékek és fajtatiszta, túltenyésztett, túlérzékeny, ideges kutyák sztereotípiája igaz?

O. P.:
Az csak a másodlagos kérdés, hogy idegrendszerileg milyen a kutya. Az elsődleges az, hogy mennyire egészséges. Minél „keverékebb” egy kutya, annál egészségesebb, ennek biológiai oka van, és a viselkedés erősen összefügg az egészségi állapottal; nekem van állatorvosiasszisztens-végzettségem is pont emiatt, mert mikor megkeresnek egy felnőtt kutyával és azzal, hogy bepisil, nekem egy csomó egészségügyi tényezőt ki kell zárnom, hogy lássuk, valóban viselkedésbeli problémáról van-e szó. Sokszor előfordult, hogy orvoshoz küldtem őket, és megoldódott a probléma. A kutyáknak, akik a túltenyésztés miatt nem jó idegrendszerűek, jellemzően más egészségügyi bajuk is van, emiatt nehéz szétválasztani a két dolgot. Nem fog jól viselkedni, ha állandó fájdalomérzete van vagy folyamatosan viszket a bőre.
 

WLB: Hány éves koráig nevelhető egy kutya?

O. P.:
Kerestek már meg 14 éves és három hónapos kutyával is. Mindig beszélgetünk az elején a gazdival, amikor is felmérem, a kiképzés mennyi energiát igényel, mennyit érdemes belefektetni és mennyi idő alatt térül meg. Ezt részletesen át szoktuk beszélni idős kutyák esetében.

WLB: Nincs tehát nevelhetetlen kutya?

O. P.:
Nincs. De a gazdák esetében már más a helyzet...
 

WLB: Fel tudsz idézni különösen komplikált eseteket, amik sikerélményt jelentettek számodra?

O. P.:
Általában 6-8 alkalmon át foglalkozom egy kutyával, de vannak kivételek, például egy lány, akihez speciális tornára járok, cserébe én képzem a kutyáját kéthetente, vele régebb óta tart már a közös munka. Ott egy nagyon komolyan traumatizált kutya van, a Dominó, menhelyről fogadták örökbe. Onnan indultunk, hogy nem mozdult meg, feküdt az ágyában, nem volt hajlandó semmit se csinálni. Eseményszámba ment az életében, ha simogatás közben elértük, hogy örüljön. Mára eljutottunk odáig, hogy boldogan sétál az utcán, és mikor azt mondják a gazdik, hogy „ül”, akkor leül, csóválja a farkát és elveszi a jutalomfalatot. Korábban kézből is nagyon nehezen evett, nehezen tudtuk kimozdítani a szobából. Nem gondoltam volna, hogy egyáltalán fog valaha az utcán enni és közben feladatot teljesíteni. Azt sejtettem, hogy az utcára ki tudjuk hozni, de hogy leüljön és várja a jutalomfalatot, azt egy óriási csodaként éltem meg.
 

WLB: Az oldaladon olvastam: a kutyakiképzésre jelentkezők 70%-a 25–35 év közötti lány, 29%-uk 35–55 év közötti nő – és csupán 1% a férfi. Ez hogy lehet? A lányok talán bizonytalanabbak?

O. P.:
Nem, a nők inkább akarnak felelősséget vállalni, tudatosabbak és gondoskodóbbak. Biztos, hogy több nőnek van kutyája, mint férfinak – ez az alap-kiindulópont, és több nő akar foglalkozni a meglévő kutyájával, mint férfi. A másik része, hogy én is nő vagyok, és valószínűleg a női kliensek kényelmesebben érzik magukat egy női trénerrel, ahogy egy férfi is egy férfi kiképzővel. Sok részemről az utasítás, sok mindenre oda kell figyelni, hogyan mozogjon a gazdi, hova nyúljon, hogyan lépjen – nem biztos, hogy egy pasinak jó érzés, hogy egy szőke csajszi magyaráz neki, hogy így fogd a pórázt, úgy hangsúlyozz.
 

WLB: Milyen esetekben mondasz nemet egy megkeresésre?

O. P.: Amikor azt érzem, hogy a gazdával nem tudok együttműködni. Például volt, hogy valaki megérkezett, és 10 perc után lekevert egy iszonyú nagy pofont a kutyának. Le is írom a Facebook-oldalamon, hogy ebben nem vagyok partner.

WLB: Azt hittem, hogy durván kiképzett harci kutyákat fogsz példaként mondani.

O. P.: Nagyon sok őrző-védő-kiképzést kapott kutya jön hozzám, akit traumatizáltak, akit például megütöttek véletlenül ostorral, és onnantól kezdve kezelhetetlen volt. Velük minden probléma nélkül lehet dolgozni. De van olyan eset is, amikor három alkalom után rákezd a gazdi, hogy nem javult semmit a kutya, aztán kiderül, hogy nem is gyakorolt vele. Enélkül nincs értelme hozzám járnia, mert én helyette nem tudok foglalkozni a kutyával. Vannak olyan trénerek, kiképzőközpontok, ahol ezt vállalják.

WLB: Stresszes a munkád?

O. P.:
Nagyon.

WLB: Pedig azt gondolnánk, aranyos kutyákkal dolgozni egész nap egy álommunka lehet.

O. P.:
Az, hogy abba az irányba indultam el, hogy traumatizált kutyákkal foglalkozzak, nagy felelősség. Ha egy lakásban tartott kutyával probléma van, az azt jelenti, hogy mindennap jelen van a feszültségforrás, és az én felelősségem, megoldódik-e, vagy sem. Egy problémamentes kutyát megtanítani ülni, feküdni nem olyan bonyolult. A másik része, amibe sokan nem gondolnak bele, az a fizikai része. Ott van rögtön az időjárás: én kint vagyok a mínusz 15 fokban és a kánikulában is egész nap, 10-12 órákat, napi 15-30 kilométert sétálok. Fizikálisan és mentálisan is megerőltető ez a munka. De nem bántam meg, hogy ezt választottam, minden perce megéri.

Címkék