szabadidő

szerkesztés

„Az emberi test egy csoda” – Interjú Piringer Lászlóval, aki keresztülfutotta Amerikát

Szerzők

  • Nagy Zsófia

2021. 11. 08. 11:43

Piringer László a XXII. kerületben nevelkedett, de messzire került Budapesttől. Ez persze nem baj, hiszen idén nyáron ennek köszönhetően lett ő az első magyar, aki szóló magánfutásban átszelte az Egyesült Államokat. A 78 napig, Los Angelestől New Yorkig tartó, transzkontinentális futással a No Kid Hungry Alapítvány számára 3 millió forintot gyűjtött össze. Nem mindennapi kalandjairól beszélgettünk vele, immár Budapesten.

We Love Budapest: Mesélj arról, hogyan kerültél Amerikába, illetve hogy van-e valamilyen sportos előképzettséged, ami segített a célod elérésében.

Piringer László:
16 éve indultam el Amerikába, az oka a rock and roll volt, hiszen zenész vagyok, basszusgitáros. A karrieremet szerettem volna magasabb szintre emelni, elég sok zenekarban játszottam is kint. A korábbi életmódom tehát alapvetően teljesen az ellenkezője a hajnali sportos felkeléseknek, más típusú emberek is vettek körbe. Egy zenész éjszakai életet él, és sokszor a bulizók jönnek oda gratulálni, hogy nahát, marha jó volt ez a szám. A dicséret persze mindig jólesik, viszont mióta sportolok, nagyon sok olyan emberrel töltöm el az időmet, akik szintén sportolnak, és ez hatással van rám, felfele húzzák a magammal szembeni elvárásaimat, mert jobb futók, gyorsabbak, mint én. Elhízva sosem voltam, ez talán egóból is jön, nem akartam elengedni magam, de kétségtelenül nem volt sok közöm a sporthoz, ezt pedig nagyon sajnálom, mert sokkal gazdagabb lett tőle az életem.

Fotó: Csudai Sándor - We Love Budapest

WLB: Ezek szerint egy életmódváltásnak köszönhetően került nálad a futás a képbe?

P. L.:
A futást csak 2,5-3 éve kezdtem, egyszerűen fogyókúrázni szerettem volna. Nagyon sokan azt hiszik, hogy futócipővel a lábamon születtem, de ez nem igaz. Kitartó embernek gondolom magam, szeretem a kihívásokat, és nagyon jó edzőm volt. Azt azért el kell mondanom, hogy a futás nem volt egyből szerelem. Először kimentem tíz percre, és azt mondtam magamnak, hogy: futás? – soha többet. Nagyon nem tetszett az első kör, pedig nagyjából csak a háztömb körül kocogtam egyet. Ennek ellenére elkezdtem kijárni három-négy kilométerekre, és így növeltem szépen lassan a távokat, a fogyókúra miatt. Ez fokozatosan életmódváltással is párosult, egészségesebben kezdtem étkezni, a futás pedig egyre jobban ment. Beleszerettem a sportba, és egy idő után már nagyon hosszú távokat futottam, harminc kilométereket naponta. Rájöttem, hogy ennek nem sok értelme van, mert valahova inkább el szeretnék jutni, hiszen ezek nagy távok, hogyha egymás mögé teszem őket, akkor átszelhetek országokat. Terry Fox, egy Kanadát átszelő futó története is rendkívül inspirálóan hatott rám, az ő sporteredményeit megismerve jöttem rá, hogy létezik országok átfutása, ez egy lehetséges cél. Ezután elkezdtem Abbynek, a menyasszonyomnak emlegetni ezt az álmot, együtt nézegettünk lehetséges útvonalakat is. Belemélyedtünk a témába. Aztán egy napon vettünk egy nagy levegőt, bejelentettük a tervet a családnak és az összes social media oldalon is. Innentől sokkal tudatosabban, profi segítséggel kezdtem edzeni. Éppen a Covid miatti lezárások előtt vágtam bele a felkészülésbe.

Fotó: Csudai Sándor - We Love Budapest

WLB: Miért tartottad ennyire fontosnak, hogy a történetedet ennyire erősen megjelenítsd a social media felületein is?

P. L.:
Ez egy óriási motiváció. Az emberek nagyon-nagyon kedvesek, lelkesítők tudnak lenni. Mindennap látták, hogy milyen keményen edzek, biztattak, kommenteltek, ez hajtott engem, hogy kimenjek és csináljam tovább. Ha nyilvánosságra hozol valamit, akkor az emberek elvárják, hogy tartsd magad a célokhoz. Én pedig szeretem betartani, amit ígérek, nem szeretném, hogy azt mondják rám, csak a szám volt nagy. Ezenkívül persze a biztatás is jólesik és erőt ad, örülök, hogy kialakult körülöttem egy kis közösség, akik az első naptól velem vannak.

WLB: Milyen volt a felkészülés időszaka? Mennyi időt vettek igénybe az edzések?

P. L.:
Onnantól kezdve, hogy elkezdtem az edzőmmel közösen a felkészülést, minden időm a futásra ment el. Minden egyes nap edzettem, nem voltak szabadnapok, valamikor hosszútávot futottam, valamikor pályafutás, valamikor gyorsító edzések következtek. Ha csak egy órát futottam, az volt a pihenőnap. Másfél év kemény edzés előzte meg Amerika körbefutását, komoly próbatétel volt, de a feladat, az álom is komoly volt.

Fotó: Csudai Sándor - We Love Budapest

WLB: Magadon és a testeden eközben milyen változásokat észleltél?

P. L.:
Szerintem én ekkor jöttem rá, hogy a testünk sokkal többre képes, mint amit mi gondolunk róla. Három évvel ezelőtt semmit sem tudtam a futásról, mostanra viszont fizikailag is óriási változáson mentem keresztül. Olyan izmokat növesztettem, amikről nem is tudtam, hogy megtalálhatóak rajtam, ez is a kemény edzés eredménye. Testileg és lelkileg is jó volt megélni a fejlődést: hogy ami az első két hétben fizikailag nehézséget okozott, az később már könnyedebben ment. Az emberi test bármire képes, tőle kaptam ezt az élményt, hogy átszeltem az Amerikai Egyesült Államokat és napi 65-75 kilométert futottam. Az emberi test egy csoda. Egyébként teljesen vegán vagyok, büszke vagyok arra, hogy a sport mellett is meg tudtam tartani ezt az életmódot.

WLB: Óriási kaland lehetett. Mekkora távot futottál, és mi volt az útvonalad?

P. L.:
Kaliforniából indultam, Arizona, Új-Mexikó, Oklahoma, Missouri után Illinois, Ohio, Pennsylvania következett, legvégül pedig New York állam. 13 cipőt használtam el, és összesen 5005 kilométert futottam mintegy 2,5 hónap alatt. Ez naponta átlagosan 65 kilométer. De nem szerencsés így átlagolni, hiszen volt olyan nap, mikor 80-at futottam, és előfordult, hogy kevesebbet, mert, mondjuk, olyan helyen voltam, ahol veszélyes futni, vagy bokáig érő hóban kellett gyalogolnom 20 kilométert.

Fotó: Csudai Sándor - We Love Budapest

WLB: A veszélyes szakaszokon mi az, amitől a leginkább kellett tartanod?

P. L.:
Kígyók, skorpiók, ez még a kisebb része. Volt olyan hely, ahol vadőrök hívták föl a figyelmem arra, hogy sötétedés után pumák vadásznak a környéken. Végül nem találkoztam eggyel sem, de az állítólagos jelenlétük nagyon erős motiváció volt, hogy gyorsabban szedjem a lábam. Én sokszor kicsit naiv vagyok, és egy ilyen futásnál amúgy sem lehet mindenre felkészülni. Miamiban éltem, ott készültem föl a futásra, lapos vidéken, városi környezetben. Viszont Amerikán áthaladva hatalmas hegységeken futottam keresztül, rengeteg agresszív kóbor kutyával találkoztam. Keresztülfutottam például egy navajoindián-rezervátumon, ahol mindenkinek van vagy 11 kutyája, de senkinek nincs kerítése... Ekkor jöttem rá arra is, hogy mennyire el vagyok szakadva a természettől, az állatoktól is. Én ugye otthon kis házi kedvenceket látok, az ember el is felejti, hogy egy kutyának milyen komoly őrző-védő feladata van, kilométerekről meghallják, hogy jössz.

WLB: Amerika hatalmas ország, hogyan tudtál felkészülni arra, hogy különböző éghajlatú helyszíneken kellett keresztülfutnod?

P. L.:
Volt olyan, hogy reggel hóban kezdtem el futni, és délutánra már rövid ujjúban folytattam. Nekem nincsen sok téli ruhám, mivel Miamiban élek, ahol állandóan nyár van. Rendszerint egy szál sortban futok, viszont az út során egy-két helyen kellett a nagykabát, volt olyan, hogy útközben kellett megállnunk nagy bevásárlóközpontokban pluszruháért. Mármint ahol volt ilyesmi, ha például a sivatag közepén voltunk, ott nem találtunk üzleteket. A hó egyébként alapvetően nem zavart, a legnehezebbek a komoly esőzések voltak, zuhogó esőben kellett futnom kilenc órákat, nagyon-nagyon fárasztó volt, mentálisan sokkal inkább, mint fizikailag. Mikor bementem a jó száraz lakóautónkba valami kalóriát magamba pakolni, akkor nagyon nem akartam visszamenni, mondjuk, még 5 órát zuhogó esőben futni. Mentálisan erősnek tartom amúgy magam, szerintem a futással is azért fejlődtem ilyen gyorsan, mert bármit csinálok, mindig teljes gőzzel akarom, ki akarok emelkedni a körülöttem lévők közül.

Fotó: @LazRuns

WLB: A mentális nehézségek mellett a tested hogy bírta a folyamatos megterhelést? Lett esetleg komolyabb sérülésed?

P. L.:
Fájdalmasabb sérülésem csak egy volt, az is úgy keletkezett, hogy egy közösségi médiába szánt fotóhoz próbáltam imitálni a futást, és tettem egy rossz mozdulatot, meghúztam a bokámat. Az ilyen sérülések általában több nap múlva jönnek elő. Én másnap alig bírtam lábra állni, aznap csak 6 kilométert futottam, és próbáltam a nagyobb képre, a célomra fókuszálni. De semmi értelme nem volt a pihenőnek, csak még jobban fájt a lábam, ezért úgy döntöttem, másnap tolom tovább, lefutottam 65 kilométert, a fájdalom pedig egy hét után teljesen megszűnt. Ha pihentettem volna, akkor olyan két hónap alatt gyógyult volna meg a lábam.

WLB: A mentális és fizikai készenlét mellett azért említsük meg, hogy az edződön kívül volt még egy fontos segítséged...

P. L.:
Igen, a menyasszonyom, Abby. Ő volt a sofőröm, a navigációs rendszerem, ő főzött rám. Velünk volt a 11 éves kutyám, Turbó. Úgyhogy ő látta el a kutyát is. Igazából mindent ő csinált, ami nem a futás volt, én pedig meglepődtem, mennyire komoly és profi segítség. Óriási támogatás volt nekem, mert én hullafáradtan mászkáltam ki-be az autóból, ahol előre elkészítve meleg ruha és étel várt. Ráadásul egy ekkora lakókocsit vezetni merész vállalkozás, neki még ezt is meg kellett szokni. Nagyon hálás vagyok neki, ugyanolyan fontos volt ezen az úton, mint a két lábam.

Piringer László és menyasszonya, Abby

Fotó: Csudai Sándor - We Love Budapest

WLB: Más így megismerni Amerikát? Új nézőpontot ad a futás?

P. L.:
Olyan helyekre jutottam el, ahova nem is gondoltam volna. Sokszor tényleg úgy éreztük, a semmi közepén vagyunk, mint mikor Forrest Gump az ő futása végén megáll a semmi közepén és azt mondja, hazamegy. Ilyen vidékeken eszükbe nem jutott az embereknek, hogy én sportolhatok. Azt hitték, hogy lerobbant az autóm és segítségre van szükségem, vagy megtámadtak és menekülök. Rengeteg szellemvároson mentünk keresztül. A híres 66-os út mellett futottam, ami mellé városok épültek, majd az utat elkerülő autópályák megépülésével ezek a települések elnéptelenedtek. Ezek a városok olyanok, mint egy horrorfilm díszletei, üres mozik, üres üzletek, droghasználat, pár jobb napokat látott idős helybeli. Ez Amerika csúnyább része, de akkor is nagyon érdekes volt számomra.

Fotó: @LazRuns

Fotó: @LazRuns

WLB: Eddig szinte csak a nehézségekről beszélgettünk. Mi volt az, ami miatt mégis megérte? Milyen élmények, tájak tettek rád különleges benyomást?

P. L.:
Sokan kérdezik, de nagyon nehéz kiemelni egy-egy elemet, valahogy az egész egyben volt különleges. A változatosság csodálatos volt, megtapasztalni, hogy minden állam teljesen más. Az emberek kedvességét is említhetném. Mindenki tárt karokkal fogadott, hogyha látták, hogy állunk az út szélén, megkérdezték, miben segíthetnek, még vacsorára is meghívtak. Például egy indián rezervátumban a helyiek által készített hatalmas tortillát és búzát akartak ajándékozni nekünk. Közben szép tájakon futottam, óriási hegységekben, erdőkben, gyönyörű nemzeti parkokon át. Akármennyire nehéz volt, amikor körbenéztem, azt mondtam, hogy ugyan, nehogy siránkozzak már. A táj így egészen más, folyamatos az interakció a környezettel, nem úgy, mint amikor elhúzunk egy fa vagy egy város mellett az autóval. Kocsiból például nem látszik, de Oklahomában minden útjelző tábla lukas, szét van lőve. Ez a vidék teljesen lapos, 60 kilométereket tudtam nyílegyenes utakon futni, nem volt körülöttem semmi, csak tehenek legeltek. Na, itt farmerek, igazi cowboyok élnek, akik céltáblának használják az útjelzőket, és lődöznek rájuk.

WLB: Hú, azért vannak itt kalandok szép számmal, lesz mit mesélni a jövőben...

P. L.:
Hát igen. Kaliforniában például át kellett haladnunk egy katonai bázison, amihez speciális engedély, rendőri kíséret kellett. Ez egy 3-4 kilométeres szakasz, de ha nem kelhettünk volna itt át, akkor közel 200 kilométert kellett volna kerülnünk. Szerencsére nem így alakult. Átengedtek, és hatalmas élmény volt, hogy egy katonai bázison átfuthattam, tankok, hatalmas gépek között, egy katonai magazin külön interjút is készített velem.

Fotó: Csudai Sándor - We Love Budapest

WLB: És milyen volt a végén a beérkezés?

P. L.:
Az utolsó napra csak egy félmaratont hagytam meg, hogy New Yorkban az emberek, akik szeretnének hozzám csatlakozni és lefutni velem ezt az utolsó rövidebb távot, megtehessék ezt. Szerencsére voltak ilyen rendes, támogató futók, szívmelengető, hogy az utolsó félmaratont velem futották le. És persze akik nem futottak, a Central Parkban vártak engem. Az érzéseim nagyon vegyesek voltak a befejezésnél, részben kicsit sajnáltam, hogy vége van ennek a kalandnak, de közben örültem, hogy végre visszakaptam az életemet és a barátaimat. Hiszen hetvennyolc napig úgy éltem, mint egy remete, alig beszélgettem emberekkel. Hiába, hogy Abby velem volt, azért ő 90 százalékban bent volt az autóban, én meg 90 százalékban kint voltam. Érdekes, hogy ugyanazt az utat tettük meg, mégis más élményeken mentünk keresztül. Nekem nagyon hirtelen volt a befejezés utáni váltás, kellett pár hét, mire visszajöttem a valóságba. 60-70 kilométerek után egyszer csak nem futottam. Szinte bűntudatom volt emiatt.

WLB: Mik most a céljaid, lesznek új távok is?

P. L.:
Egyelőre szeretnénk hazaköltözni március 8-án kutyástól, mindenestül Budapestre. A szívem most hazahúz, családom és nagyon sok barátom van itt. Továbbra is futni szeretnék, és továbbra is szeretném biztatni az embereket az egészségesebb életstílusra, mert az én életem szimplán jobb lett a mozgástól. Vannak nagyobb célok, nemcsak versenyek, de komolyabb kihívások, körülbelül mint az amerikai futásom volt, de csak akkor szeretnék erről beszélni, mikor már összeállt a kép. Hogyha majd elindul az edzés, akkor...

Fotó: Csudai Sándor - We Love Budapest

WLB: Pár hete vagy újra Budapesten, milyen újra itthon, mi az, ami a legjobban hiányzott? 

P. L.: 
Nagyon élvezem, hogy újra itthon vagyok. Apróságoknak is örülök, amikre most újra rácsodálkozom, hiszen sokáig éltem máshol. Például Miamiban az egész környék lapos és hosszú, mindenhova minimum fél órát kell vezetni. Budapesten kisebb a tér, változatosabb a környezet. Imádom ezt az őszies hangulatot is, hiszen Miamiban állandóan pára van, mint egy szaunában. Élvezem a régi épületeket és ezek romantikus hangulatát, a történelmet. 

WLB: Futottál már azóta itthon? 

P. L.: 
Igen, éppen tegnap mentem egy 40-45 km-es kört. Én futottam, Abby pedig biciklizett mellettem. A XXII. kerületben, a Kamaraerdőből indultunk, itt egy kicsit el is tévedtünk, körbe-körbe futottam, innen Budaörsre mentünk, egészen a kőhegyi keresztig, aztán elfutottunk a Margitszigetre egy szigetkörre. Utána végig a Bem rakparttól egészen a Budafoki úton, egyenesen a Campona bevásárlóközpontig. Jó kis útvonal, a lábaim még most is érzik, de ettől erősödnek.

Fotó: Csudai Sándor - We Love Budapest

WLB: Említetted, hogy szeretnéd biztatni az embereket a futásra. Miért ajánlanád a futást másoknak?

P. L.:
Azért ajánlom, hogy az emberek próbálják ki a futást, mert az a tapasztalatom, hogy az én életemet sokkal jobbá tette. Nyugodtabb vagyok, tisztábban látom a dolgokat, ez egy nagyon jó hobbi. Olyan, mint egy aktív meditáció, amikor kint van az ember. Mindenkinek azt mondom, ne adja fel, mert az első félév az az időszak, amikor a legtöbb ember úgy gondolja, hogy nem neki való a futás. Ez nem igaz, mert mindenkinek való a futás, csak meg kell szoknia a testnek. Lassan kell kezdeni, fokozatosan, és akkor egy gyönyörű új hobbit lehet felépíteni, ami az életünk része lesz. Nincs semmilyen recept, trükk, keményen kell dolgozni, de nagyon megéri.

Hasonló tartalmak

Admin mode