We Love Budapest: Mesélj arról, hogyan kerültél Amerikába, illetve hogy van-e valamilyen sportos előképzettséged, ami segített a célod elérésében.
Piringer László:
16 éve indultam el Amerikába, az oka a rock and roll volt, hiszen zenész
vagyok, basszusgitáros. A karrieremet szerettem volna magasabb szintre emelni,
elég sok zenekarban játszottam is kint. A korábbi életmódom tehát alapvetően
teljesen az ellenkezője a hajnali sportos felkeléseknek, más típusú emberek is
vettek körbe. Egy zenész éjszakai életet él, és sokszor a bulizók jönnek oda
gratulálni, hogy nahát, marha jó volt ez a szám. A dicséret persze mindig jólesik,
viszont mióta sportolok, nagyon sok olyan emberrel töltöm el az időmet, akik
szintén sportolnak, és ez hatással van rám, felfele húzzák a magammal szembeni elvárásaimat, mert jobb futók,
gyorsabbak, mint én. Elhízva sosem voltam, ez talán egóból is jön, nem akartam
elengedni magam, de kétségtelenül nem volt sok közöm a sporthoz, ezt pedig
nagyon sajnálom, mert sokkal gazdagabb lett tőle az életem.
WLB: Ezek szerint egy életmódváltásnak köszönhetően került nálad a futás a képbe?
P. L.: A
futást csak 2,5-3 éve kezdtem, egyszerűen fogyókúrázni szerettem volna.
Nagyon sokan azt hiszik, hogy futócipővel a lábamon születtem, de ez nem igaz. Kitartó
embernek gondolom magam, szeretem a kihívásokat, és nagyon jó edzőm volt. Azt
azért el kell mondanom, hogy a futás nem volt egyből szerelem. Először kimentem
tíz percre, és azt mondtam magamnak, hogy: futás? –
soha többet. Nagyon nem
tetszett az első kör, pedig nagyjából csak a háztömb körül kocogtam egyet.
Ennek ellenére elkezdtem kijárni három-négy kilométerekre, és így növeltem
szépen lassan a távokat, a fogyókúra miatt. Ez fokozatosan életmódváltással is
párosult, egészségesebben kezdtem étkezni, a futás pedig egyre jobban ment. Beleszerettem
a sportba, és egy idő után már nagyon hosszú távokat futottam, harminc kilométereket
naponta. Rájöttem, hogy ennek nem sok értelme van, mert valahova inkább el
szeretnék jutni, hiszen ezek nagy távok, hogyha egymás mögé teszem őket, akkor
átszelhetek országokat. Terry Fox, egy Kanadát átszelő futó története is
rendkívül inspirálóan hatott rám, az ő sporteredményeit megismerve jöttem rá,
hogy létezik országok átfutása, ez egy lehetséges cél. Ezután elkezdtem Abbynek, a menyasszonyomnak emlegetni ezt az álmot, együtt nézegettünk
lehetséges útvonalakat is. Belemélyedtünk a témába. Aztán egy napon vettünk egy
nagy levegőt, bejelentettük a tervet a családnak és az összes social media
oldalon is. Innentől sokkal tudatosabban, profi segítséggel kezdtem edzeni. Éppen
a Covid miatti lezárások előtt vágtam bele a felkészülésbe.
WLB: Miért tartottad ennyire fontosnak, hogy a történetedet ennyire erősen megjelenítsd a social media felületein is?
P. L.: Ez
egy óriási motiváció. Az emberek nagyon-nagyon kedvesek, lelkesítők tudnak
lenni. Mindennap látták, hogy milyen keményen edzek, biztattak, kommenteltek,
ez hajtott engem, hogy kimenjek és csináljam tovább. Ha nyilvánosságra hozol
valamit, akkor az emberek elvárják, hogy tartsd magad a célokhoz. Én pedig
szeretem betartani, amit ígérek, nem szeretném, hogy azt mondják rám, csak a
szám volt nagy. Ezenkívül persze a biztatás is jólesik és erőt ad, örülök,
hogy kialakult körülöttem egy kis közösség, akik az első naptól velem vannak.
WLB: Milyen volt a felkészülés időszaka? Mennyi időt vettek igénybe az edzések?
P. L.: Onnantól
kezdve, hogy elkezdtem az edzőmmel közösen a felkészülést, minden időm a
futásra ment el. Minden egyes nap edzettem, nem voltak szabadnapok, valamikor
hosszútávot futottam, valamikor pályafutás, valamikor gyorsító edzések
következtek. Ha csak egy órát futottam, az volt a pihenőnap. Másfél év kemény
edzés előzte meg Amerika körbefutását, komoly próbatétel volt, de a feladat, az
álom is komoly volt.
WLB: Magadon és a testeden eközben milyen változásokat észleltél?
P. L.: Szerintem
én ekkor jöttem rá, hogy a testünk sokkal többre képes, mint amit mi gondolunk
róla. Három évvel ezelőtt semmit sem tudtam a futásról, mostanra viszont fizikailag
is óriási változáson mentem keresztül. Olyan izmokat növesztettem, amikről nem is
tudtam, hogy megtalálhatóak rajtam, ez is a kemény edzés eredménye. Testileg és
lelkileg is jó volt megélni a fejlődést: hogy ami az első két hétben fizikailag
nehézséget okozott, az később már könnyedebben ment. Az emberi test bármire
képes, tőle kaptam ezt az élményt, hogy átszeltem az Amerikai Egyesült Államokat
és napi 65-75 kilométert futottam. Az emberi test egy csoda. Egyébként teljesen
vegán vagyok, büszke vagyok arra, hogy a sport mellett is meg tudtam tartani
ezt az életmódot.
WLB: Óriási kaland lehetett. Mekkora távot futottál, és mi volt az útvonalad?
P. L.: Kaliforniából
indultam, Arizona, Új-Mexikó, Oklahoma, Missouri után Illinois, Ohio, Pennsylvania
következett, legvégül pedig New York állam. 13 cipőt használtam el, és összesen
5005 kilométert futottam mintegy 2,5 hónap alatt. Ez naponta átlagosan 65
kilométer. De nem szerencsés így átlagolni, hiszen volt olyan nap, mikor 80-at
futottam, és előfordult, hogy kevesebbet, mert, mondjuk, olyan helyen voltam,
ahol veszélyes futni, vagy bokáig érő hóban kellett gyalogolnom 20 kilométert.
WLB: A veszélyes szakaszokon mi az, amitől a leginkább kellett tartanod?
P. L.: Kígyók,
skorpiók, ez még a kisebb része. Volt olyan hely, ahol vadőrök hívták föl a
figyelmem arra, hogy sötétedés után pumák vadásznak a környéken. Végül nem
találkoztam eggyel sem, de az állítólagos jelenlétük nagyon erős motiváció
volt, hogy gyorsabban szedjem a lábam. Én sokszor kicsit naiv vagyok, és egy
ilyen futásnál amúgy sem lehet mindenre felkészülni. Miamiban éltem, ott
készültem föl a futásra, lapos vidéken, városi környezetben. Viszont Amerikán
áthaladva hatalmas hegységeken futottam keresztül, rengeteg agresszív
kóbor kutyával találkoztam. Keresztülfutottam például egy navajoindián-rezervátumon, ahol mindenkinek van vagy 11 kutyája, de senkinek nincs
kerítése... Ekkor jöttem rá arra is, hogy mennyire el vagyok szakadva a
természettől, az állatoktól is. Én ugye otthon kis házi kedvenceket látok, az
ember el is felejti, hogy egy kutyának milyen komoly őrző-védő feladata van,
kilométerekről meghallják, hogy jössz.
WLB: Amerika hatalmas ország, hogyan tudtál felkészülni arra, hogy különböző éghajlatú helyszíneken kellett keresztülfutnod?
P. L.: Volt
olyan, hogy reggel hóban kezdtem el futni, és délutánra már rövid ujjúban
folytattam. Nekem nincsen sok téli ruhám, mivel Miamiban élek, ahol állandóan
nyár van. Rendszerint egy szál sortban futok, viszont az út során egy-két
helyen kellett a nagykabát, volt olyan, hogy útközben kellett megállnunk nagy
bevásárlóközpontokban pluszruháért. Mármint ahol volt ilyesmi, ha például a
sivatag közepén voltunk, ott nem találtunk üzleteket. A hó egyébként alapvetően nem
zavart, a legnehezebbek a komoly esőzések voltak, zuhogó esőben kellett futnom
kilenc órákat, nagyon-nagyon fárasztó volt, mentálisan sokkal inkább, mint
fizikailag. Mikor bementem a jó száraz lakóautónkba valami kalóriát magamba
pakolni, akkor nagyon nem akartam visszamenni, mondjuk, még 5 órát zuhogó esőben
futni. Mentálisan erősnek tartom amúgy magam, szerintem a futással is azért
fejlődtem ilyen gyorsan, mert bármit csinálok, mindig teljes gőzzel akarom, ki
akarok emelkedni a körülöttem lévők közül.
WLB: A mentális nehézségek mellett a tested hogy bírta a folyamatos megterhelést? Lett esetleg komolyabb sérülésed?
P. L.: Fájdalmasabb
sérülésem csak egy volt, az is úgy keletkezett, hogy egy közösségi médiába
szánt fotóhoz próbáltam imitálni a futást, és tettem egy rossz mozdulatot,
meghúztam a bokámat. Az ilyen sérülések általában több nap múlva jönnek elő. Én
másnap alig bírtam lábra állni, aznap csak 6 kilométert futottam, és próbáltam a
nagyobb képre, a célomra fókuszálni. De semmi értelme nem volt a pihenőnek,
csak még jobban fájt a lábam, ezért úgy döntöttem, másnap tolom tovább,
lefutottam 65 kilométert, a fájdalom pedig egy hét után teljesen megszűnt. Ha
pihentettem volna, akkor olyan két hónap alatt gyógyult volna meg a lábam.
WLB: A mentális és fizikai készenlét mellett azért említsük meg, hogy az edződön kívül volt még egy fontos segítséged...
P. L.: Igen,
a menyasszonyom, Abby. Ő volt a sofőröm, a navigációs rendszerem, ő főzött rám.
Velünk volt a 11 éves kutyám, Turbó. Úgyhogy ő látta el a kutyát is. Igazából
mindent ő csinált, ami nem a futás volt, én pedig meglepődtem, mennyire komoly
és profi segítség. Óriási támogatás volt nekem, mert én hullafáradtan
mászkáltam ki-be az autóból, ahol előre elkészítve meleg ruha és étel várt.
Ráadásul egy ekkora lakókocsit vezetni merész vállalkozás, neki még ezt is meg
kellett szokni. Nagyon hálás vagyok neki, ugyanolyan fontos volt ezen az úton,
mint a két lábam.
WLB: Más így megismerni Amerikát? Új nézőpontot ad a futás?
P. L.: Olyan
helyekre jutottam el, ahova nem is gondoltam volna. Sokszor tényleg úgy
éreztük, a semmi közepén vagyunk, mint mikor Forrest Gump az ő futása végén
megáll a semmi közepén és azt mondja, hazamegy. Ilyen vidékeken eszükbe nem
jutott az embereknek, hogy én sportolhatok. Azt hitték, hogy lerobbant az autóm és segítségre van szükségem, vagy megtámadtak és menekülök. Rengeteg szellemvároson mentünk keresztül. A híres 66-os út mellett futottam, ami mellé városok épültek, majd az utat elkerülő autópályák megépülésével ezek a települések elnéptelenedtek. Ezek a városok olyanok, mint egy horrorfilm díszletei, üres mozik, üres üzletek, droghasználat, pár jobb napokat látott idős helybeli. Ez Amerika csúnyább része, de akkor is nagyon érdekes volt számomra.
WLB: Eddig szinte csak a nehézségekről beszélgettünk. Mi volt az, ami miatt mégis megérte? Milyen élmények, tájak tettek rád különleges benyomást?
P. L.: Sokan
kérdezik, de nagyon nehéz kiemelni egy-egy elemet, valahogy az egész egyben
volt különleges. A változatosság csodálatos volt, megtapasztalni, hogy minden állam
teljesen más. Az emberek kedvességét is említhetném. Mindenki tárt karokkal
fogadott, hogyha látták, hogy állunk az út szélén, megkérdezték, miben
segíthetnek, még vacsorára is meghívtak. Például egy indián rezervátumban a
helyiek által készített hatalmas tortillát és búzát akartak ajándékozni nekünk.
Közben szép tájakon futottam, óriási hegységekben, erdőkben, gyönyörű nemzeti
parkokon át. Akármennyire nehéz volt, amikor körbenéztem, azt mondtam, hogy ugyan,
nehogy siránkozzak már. A táj így egészen más, folyamatos az interakció a
környezettel, nem úgy, mint amikor elhúzunk egy fa vagy egy város mellett az
autóval. Kocsiból például nem látszik, de Oklahomában minden útjelző tábla
lukas, szét van lőve. Ez a vidék teljesen lapos, 60 kilométereket tudtam nyílegyenes
utakon futni, nem volt körülöttem semmi, csak tehenek legeltek. Na, itt
farmerek, igazi cowboyok élnek, akik céltáblának használják az útjelzőket, és
lődöznek rájuk.
WLB: Hú, azért vannak itt kalandok szép számmal, lesz mit mesélni a jövőben...
P. L.: Hát
igen. Kaliforniában például át kellett haladnunk egy katonai bázison, amihez
speciális engedély, rendőri kíséret kellett. Ez egy 3-4 kilométeres szakasz, de
ha nem kelhettünk volna itt át, akkor közel 200 kilométert kellett volna
kerülnünk. Szerencsére nem így alakult. Átengedtek, és hatalmas élmény volt,
hogy egy katonai bázison átfuthattam, tankok, hatalmas gépek között, egy katonai magazin külön interjút is készített velem.
WLB: És milyen volt a végén a beérkezés?
P. L.: Az
utolsó napra csak egy félmaratont hagytam meg, hogy New Yorkban az emberek,
akik szeretnének hozzám csatlakozni és lefutni velem ezt az utolsó rövidebb
távot, megtehessék ezt. Szerencsére voltak ilyen rendes, támogató futók,
szívmelengető, hogy az utolsó félmaratont velem futották le. És persze akik
nem futottak, a Central Parkban vártak engem. Az érzéseim nagyon vegyesek
voltak a befejezésnél, részben kicsit sajnáltam, hogy vége van ennek a
kalandnak, de közben örültem, hogy végre visszakaptam az életemet és a barátaimat.
Hiszen hetvennyolc napig úgy éltem, mint egy remete, alig beszélgettem
emberekkel. Hiába, hogy Abby velem volt, azért ő 90 százalékban bent volt az
autóban, én meg 90 százalékban kint voltam. Érdekes, hogy ugyanazt az utat
tettük meg, mégis más élményeken mentünk keresztül. Nekem nagyon hirtelen volt
a befejezés utáni váltás, kellett pár hét, mire visszajöttem a valóságba. 60-70
kilométerek után egyszer csak nem futottam. Szinte bűntudatom volt emiatt.
WLB: Mik most a céljaid, lesznek új távok is?
P. L.: Egyelőre
szeretnénk hazaköltözni március 8-án kutyástól, mindenestül Budapestre. A
szívem most hazahúz, családom és nagyon sok barátom van itt. Továbbra is futni szeretnék, és továbbra is szeretném biztatni az embereket az egészségesebb életstílusra, mert az én életem szimplán jobb lett a mozgástól. Vannak nagyobb célok, nemcsak versenyek, de komolyabb kihívások, körülbelül mint az amerikai futásom volt, de csak akkor szeretnék erről beszélni, mikor már összeállt a kép. Hogyha majd elindul az edzés, akkor...
WLB: Pár hete vagy újra Budapesten, milyen újra itthon, mi az, ami a legjobban hiányzott?
P. L.: Nagyon élvezem, hogy újra itthon vagyok. Apróságoknak is örülök, amikre most újra rácsodálkozom, hiszen sokáig éltem máshol. Például Miamiban az egész környék lapos és hosszú, mindenhova minimum fél órát kell vezetni. Budapesten kisebb a tér, változatosabb a környezet. Imádom ezt az őszies hangulatot is, hiszen Miamiban állandóan pára van, mint egy szaunában. Élvezem a régi épületeket és ezek romantikus hangulatát, a történelmet.
WLB: Futottál már azóta itthon?
P. L.: Igen, éppen tegnap mentem egy 40-45 km-es kört. Én futottam, Abby pedig biciklizett mellettem. A XXII. kerületben, a Kamaraerdőből indultunk, itt egy kicsit el is tévedtünk, körbe-körbe futottam, innen Budaörsre mentünk, egészen a kőhegyi keresztig, aztán elfutottunk a Margitszigetre egy szigetkörre. Utána végig a Bem rakparttól egészen a Budafoki úton, egyenesen a Campona bevásárlóközpontig. Jó kis útvonal, a lábaim még most is érzik, de ettől erősödnek.
WLB: Említetted, hogy szeretnéd biztatni az embereket a futásra. Miért ajánlanád a futást másoknak?
P. L.: Azért
ajánlom, hogy az emberek próbálják ki a futást, mert az a tapasztalatom, hogy
az én életemet sokkal jobbá tette. Nyugodtabb vagyok, tisztábban látom a
dolgokat, ez egy nagyon jó hobbi. Olyan, mint egy aktív meditáció, amikor kint
van az ember. Mindenkinek azt mondom, ne adja fel, mert az első félév az az
időszak, amikor a legtöbb ember úgy gondolja, hogy nem neki való a futás. Ez
nem igaz, mert mindenkinek való a futás, csak meg kell szoknia a testnek. Lassan
kell kezdeni, fokozatosan, és akkor egy gyönyörű új hobbit lehet felépíteni,
ami az életünk része lesz. Nincs semmilyen recept, trükk, keményen kell
dolgozni, de nagyon megéri.
