We Love Budapest: Mit nevezünk
környezetpszichológiának?
Dúll Andrea: A környezetpszichológia valójában pszichológia, hiszen ez is az ember
lélektani működésével foglalkozik, a belső folyamatoktól (például gondolkodás) kezdve
egészen az emberi kapcsolatokig és a nagyobb csoportműködésekig, csak ezt
mindig és szigorúan környezeti – épített, természeti, virtuális – kontextusba
helyezi. Alaptézisünk szerint nincs ember környezet nélkül, és környezet sincs
ember nélkül, amennyiben az ember gondolkodik róla. A környezetpszichológia
ember és környezet kölcsönhatásában gondolkodik, mert egyik a másik nélkül nem
érthető meg. Valójában értelmezhetjük az emberi viselkedést a környezeti
kontextus figyelembevétele nélkül is, de akkor sokkal kevesebbet tudunk meg
róla. Számomra nem önmagában az épület vagy a környezet érdekes, hanem ezeket
mindig a használójával együtt értelmezem, és fordítva. A környezetpszichológia felfogása
szerint tehát a környezet mindig szociofizikai természetű.
WLB: Tehát akkor nem önmagában a teret
vagy az embert vizsgáljátok, hanem együtt őket… Igazából mi mindent vesztek
figyelembe a vizsgálatok során?
D. A.: A környezetpszichológia azért érdekes, mert természetét tekintve
pszichológia, pszichológiai kérdéseket tesz fel és pszichológiai válaszokat ad,
de közte nem csak pszichológia történik. Ebben a tudományban nemcsak
pszichológusok dolgoznak, hanem építészek, tájtervezők, mérnökök, közgazdászok,
pedagógusok, még meteorológusok is… Pont ezért amikor a vizsgálatokat
végezzük, sose csak az embert, sose csak a környezetet nézzük, hanem a
kölcsönkapcsolatot, a térhasználó és a tér kölcsönhatását vizsgáljuk, mert ezek
egymásra vannak definiálva.
Mondok egy konkrét példát: amikor azt nézzük, hogy az ipari csuklós villamoson és a Combinón hogyan viselkednek (másként) az emberek, akkor vizsgálhatjuk a térhasználók életkorát, társadalmi státuszát, azt, ahogyan adott helyzetekről gondolkodnak, de mindezt mindig térbe tesszük. Tehát megnézzük, hogy egy nagy, „egybefüggő” szociofizikai térben milyen társastávolság-szabályozás, milyen észlelési folyamatok lehetségesek, és mindez hogyan működik egy lehatárolt, mozgó térben, például egy villamoson.
WLB: Minden térben máshogy viselkedünk, és mindegyikhez máshogy viszonyulunk. Mitől függ, hogy bizonyos helyek
pozitívan, míg mások negatívan élnek a mentális térképünkön?
D. A.: Az egyik legfontosabb feladat, hogy körüljárjuk, mit is akarunk ott az
adott térben. A legtöbb esetben amikor kimegyünk például egy köztérre, és azt
nézzük, milyen a tér, ott nagyon heterogének a történések. Előfordulhat, hogy
az egyik esetben egy jónak ítélt viselkedés ott nem működik, vagy valamiért pont
az ellenkezője történik: rossz lefolyású lesz. Például néhány lakótelepen a
lakók kiskertek kialakításába kezdtek a házak előtti közparkban, ami elsőre
klassznak tűnik, de számtalan konfliktus forrása lehet. Ki mit, miért és hová
ültet? Ki foglalkozik a locsolással? Ki kapja meg a jó helyeket, és ki nem? Ezernyi
konfliktus lehet. Már eleve ez is érdekes, hogy egy közparkban alakítják ki a
saját tereiket, ez egy territoriális újrafelosztás. Ha lecsupaszítjuk a fizikai
kontextustól, akkor ez a jó viselkedés kudarcát is eredményezheti. De arra is
van példa, amikor egy kifejezetten rossznak minősülő viselkedés válik pozitívvá, és sokkal jobbá teszi az adott helyet. Ilyen például amikor a környezeti
rongálás street arttá válik, és egy csomó izgalmas térhasználót bevonz az adott
helyre.
WLB: Maradva a pozitív, negatív
hatásoknál, a városban járva óhatatlanul is beleszaladunk olyan helyekbe,
amiket legszívesebben elkerülnénk. Hogyan vagy miért válik egy utca, egy tér
no-go zónává?
D. A.: Ezt mindig az adott helyen lehet megérteni. Lehet általánosan mondani,
hogy egy eldugott, leromlott, rossz társadalmi státuszú helyen nagyobb a
valószínűsége a negatívumoknak, de ez nem törvényszerű. Elképzelhető, hogy a
nagyon rossz téri helyzetekben sem történik semmi ilyesmi, és ez fordítva is
igaz. Ez mutatja, hogy mindig a téren kell megérteni ezeket a folyamatokat. Ott
van például a II. János Pál pápa tér, ami építészetileg és
környezetpszichológiailag is egy elég jó tér, karbantartják, figyelnek rá, jók
a térfalai, sok intézmény van a környéken, mégis rengeteg baj történik.
Ha
megnézzük a térkapcsolatait, rájövünk, hogy hiába szép, hiába van a város
szívében, iszonyúan elszigetelt. A Rákóczi úttal gyakorlatilag semmilyen
kapcsolata nincs, nagyon erősek a konkrét térfalai, még akkor is, ha azok a
házak vagy a futósáv. A belső téri átláthatósága sem a legjobb, nagyon heterogén,
ráadásul minden intézmény – az Erkel Színház és a metrókijárat is – a hátát
mutatja, nincs szerves szociofizikai kapcsolatban a városszövettel, viszont rajta
fekszik egy tengelyen, amitől beleömlik a város mindenféle folyamata. Térélmény
szintjén nagyon jónak tűnik, de ha egy picit beljebb megyünk az elemzésébe,
kiderül, hogy a szociofizikai interakciók szempontjából már nem feltétlenül oké,
és a városi szövetbe a méretei és tulajdonságai ellenére sem igazán integrált. Kicsit úgy működik, mint egy lavór, amiben leülepszik a „sűrűje”.
WLB: Még budapestiként is képesek vagyunk eltévedni, nem feltétlenül csak a városban, de bizonyos tereken vagy utcákon is. Nem biztos, hogy elsőre megtaláljuk az irányt és sikerül jól olvasnunk a teret, én például sokszor érzem magam elveszve a Széll Kálmán téren. Mik azok az elemek, amik segítik a térhasználatot és a tájékozódást?
D. A.: A tájékozódást viszonylag egyszerűnek gondoljuk, pedig ez a
legbonyolultabb dolgok egyike. Térképekkel, feliratokkal, nyilakkal, A, B, C, D
tájékozódási pontokkal és hasonlókkal oldjuk meg, amik formailag nagyon jónak
tűnnek, de pszichológiai értelemben nem automatikusan azok, valójában nem feltétlenül
referálnak a téri eligazodás pszichológiai folyamataira. Ezek valamennyire
megsegítik a tájékozódást, de igazából egy olyan réteget tesznek rá, amit sok
ember nem tud jól kezelni.
Mindig az adott térre vonatkozva kell megérteni, hogyan igazodnak el az emberek. Ez egy komplex, ember-környezet rendszer, amiben az emberi folyamatokat (például az eligazodási nehézségeket) is számításba kell venni. Abban hiszek, hogy meg kell érteni a használót, akinek pszichológiai szempontból teljesen mást jelent a térben tájékozódni, mint mérnöki vagy közlekedéstechnológiai szempontból. Az emberekben nagyon erős a látens eligazodási mechanizmus, nem is gondolnánk, mennyi mindenre figyelünk: térstruktúra, nyitottság, vizibilitási kapcsolatok, színek, a tér tagolása, a növények és az épített felület viszonya vagy akár a textúraváltások. Amikor az Építész Stúdió és a Lépték-Terv áttervezte a Széll Kálmán teret, erre tettek kísérletet, akár a legyezős épülettel, akár a térvonalakkal vagy a tér tagolásával. Ezek mind olyan információk, amiktől eligazodhatóvá válik egy tér, az emberek ezt nagyon is jól tudják olvasni, csak nem feltétlenül tudatosul bennük.
Egy térben akkor jó a tájékozódás, ha az explicit, vagyis nyilvánvaló eligazító momentumok mellett az ember látens tájékozódási mechanizmusai is meg vannak támogatva. Mindig a személy-környezet összeillésre kell gyúrni. Ebből a szempontból kifejezetten jó példa a 4-es metró, ahol a peronon végighúzódó kék és sárga sáv pont ezt a látens tájékozódást segíti. Sokaknak fel sem tűnik, hogy ott van ez a csík, de ha megkérdeznénk, merre fordulnak, akkor többnyire tudatosítják az emberek, hogy a színek is orientálják őket. Ezek az apróságok és a térstruktúra az, ami nagyon fontos a tájékozódás számára.
WLB: Rohamosan változik a város. Ez a gyors átalakulás hogyan hat ránk? Hogy éljük meg azt, hogy, mondjuk, az egyik pillanatban még látjuk a hegyeket a lakásunk ablakából, a másik pillanatban pedig bekerül a látképbe valami egészen más, vagy van egy üres tér, ahol egyszer csak megindul az építkezés?
D. A.: Az ember hozzá van szokva, hogy múlik az élet, ezt a ciklusok, a tér- és
időtapasztalások is segítenek feldolgozni. A változás tehát – ahogy mondani
szokták – állandó, de mégis, a környezettel való állandó kapcsolatunk révén gyakran
veszteségként éljük meg, amikor valami eltűnik. Sok tekintetben analógia van a
társas kapcsolatokkal, ugyanazokon vagy nagyon hasonló folyamatokon megyünk
keresztül, mint amikor elvesztünk valakit: a gyász és a feldolgozás időszaka
itt is megvan. Amikor a városban valamilyen változás történik, egyik napról a
másikra felhúznak, lebontanak, újraköveznek valamit, általában a változás
nyomán a veszteségélmény is megjelenik. Ez törvényszerű, de érdemes lenne
csökkenteni, jó lenne, ha a fejlesztések során jobb lenne a kommunikáció, több időt
hagynának az embereknek feldolgozni a változást, vagy akár bevonnák őket a
folyamatokba. Utóbbi, a participáció időigényes folyamat, de már azon a szinten
is megtérül, hogy az emberek képesek feldolgozni, hogy mi fog történni a már
jól ismert területen. De abban is segít, hogy kiépüljön az újhoz való megfelelő
viszonyulás.
Kicsit olyan ez, mint egy költözés: az ember el kell hogy
veszítse a régi környezetét, meg kell gyászolnia, és csak ezután tud kialakulni
az újhoz való viszony. Ez nem mindig könnyű, de olyan is van, amikor a váltás
kapcsán megkönnyebbülünk. A környezeti változásokban
mindig nagyon komoly érzelmek vannak, sokkal nagyobbak, mint amit akár a döntéshozók,
akár az építészek figyelembe vesznek. Az embereket nem hagyja érintetlenül a
környezetük, időt és feldolgozási módot kell kapjanak a változásra. Sok mindent
képesek feldolgozni, de ebben sokat segíthetne, ha participatívabban mennének a
dolgok.
WLB: Hogyan változott meg a
környezetünkhöz és a városhoz való viszonyunk a járvány óta?
D. A.: Egészen biztosan változni fog tartósan és rövidebb távon is az, ahogy a
környezetünkhöz viszonyulunk. Erről még nem sokat tudunk a kutatások által
igazoltan, de azt feltételezzük, hogy – akár a fenntarthatósághoz kapcsolódva –
már nem feltétlenül a mobilitás lesz az univerzális érték, nem azon fogjuk
lemérni a másik értékét, hogy hányszor és mennyire egzotikus helyeken járt, és ezzel
párhuzamosan a virtualitás egy picit akár felértékelődhet. Most azt látjuk,
hogy az emberek igyekeznek visszaszabadulni a városba, mert a karantént a
szabadság korlátozásaként éltük meg.
A social distancing miatt a környezethasználat is változni fog (legalábbis amíg a járványfenyegetettség fennáll), ez már most is látszik: az emberek automatikusan kihagynak 1-2 helyet maguk között, ilyen téren az emberek közötti kapcsolatok picit távolodni fognak. Ez egy nagyvárosi közegben nem feltétlenül baj, hiszen itt pont az az egyik legfőbb stresszforrás, hogy túl sokan vagyunk térhasználók, a távolságtartással ez egy picit a normalizálódás irányába tart. Meg fogjuk találni azokat az érintkezési formákat, amikben lenni nem lesz már ennyire terhelő, mert a nagyvárosi, sűrű helyzetekben a kapcsolataink egy része a sokaság miatt nem élvezetes.
WLB: Ha megváltoztathatnál három
dolgot Budapesten, mi lenne az?
D. A.: Zöldítés. Nagyon intenzíven, játékosan: zöld villamospályák, zöld
megállók, váratlan zöld szigetek lehetnének Budapest-szerte. A közlekedő
ágensek, tehát a biciklisek, gyalogosok és autósok közötti kiegyensúlyozott,
konfliktusmentes közlekedés is jó volna, ahogy az is, ha a város adottságait
jobban kihasználnánk. Budapesten minden van: van egy városias Pest, egy hegyes,
erdős Buda, egy fantasztikus folyó és csomó történeti környezet, szerintem kevés
ilyen város van a világban. Ez egy klassz hely jó adottságokkal, valahogy
egységesebb városhasználati mintázatba lenne érdemes rendeznünk ezeket a
potenciálokat. Fontos lenne, hogy a városlakók identitásában kialakuljon
egyfajta budapestiség, a hétköznapi ember is legyen tudatában annak, milyen
városban él.