Mi sem voltunk jobbak! – Megnéztük a Természetes fény című új magyar filmet

Arról aránylag sokat lehet tudni, hogy a II. világháborúban az előrenyomuló szovjet csapatok micsoda rémtetteket és szörnyűségeket műveltek a magyar lakossággal. Arról viszont egész keveset, hogy 1941 és 1944 között a németek szövetségeseként a Szovjetunió területén tartózkodott több százezer magyar katona mit tett – vagy éppen nem tett. A magyarok nagy része harcolt a fronton, viszont volt mintegy százezer ember, akik az elfoglalt területeken tartották fenn a rendet: felügyelték a lakosságot, és felkutatták, majd likvidálták a partizánokat. A Természetes fény egy ilyen alakulat pár napját meséli el nagyon lassú tempóban és szinte végig sötétben, félhomályban. Ukrajnában járunk. 

A film első fele lassan engedi kibontakozni a cselekményt, eleinte mindössze különböző életképeket kapunk, ám ezek egyfelől jól megalapozzák a hangulatot, másfelől pedig kézzelfogható közelségbe hozzák azt a kilátástalanságot, melyben a szereplőink – nemcsak a katonák, hanem a helyiek is – élni voltak kénytelenek. Vadászoktól elvett szarvastetem, kapcájával bajlódó katona, sárba ragadt szekér és vonulás – ennyiből áll a film első fele, aztán megérkezünk a rendes történések helyszínére, egy szegényes és reménytelen faluba. Az első perctől érezzük a feszültséget, hogy itt előbb-utóbb valami történni fog, de jó sokáig nem történik semmi.

A magyarok bár éreztetik a lakossággal, hogy ők a győzők és így az urak is, mégsem követnek el ellenük semmi atrocitást, maximum egy-egy otromba poén hangzik el a falusiak kárára. Aztán vannak olyan, szelídebb, csendesebb bakák is, mint a főszereplő, Semetka István, akik kedvesek velük, és barátságosak. Az ő szemén keresztül látjuk mindazt, ami a faluba érkezést követően történik. Kikérdezik a falusiakat, főznek és esznek velük, közöttük alszanak. Majd felderítésre indulnak, és ekkor látjuk a film egyetlen harci jelenetét: partizánok lepik meg őket az erdőben. A parancsnok halálos lövést kap, az új vezető pedig pont a mi főhősünk lesz, de csak addig, amíg meg nem érkezik az erősítés.

A film második felét kár lenne elmesélni, de kiábrándító mindaz, ami történik. Persze az ilyen esetekre mondják azt, hogy hát ilyen a háború, kegyetlen és nem válogat. Hiába vannak olyanok, akik másképp gondolják, és még háborús helyzetben is igyekeznek emberek, emberségesek maradni, ők azok, akik általában elbuknak. Persze Semetka István nem bukik el, de nem is győzedelmeskedik. Csak félreállítják, de úgy, hogy az jutalomnak tűnjön. Egyébként pedig egyszerűen nincs rá szükség, amikor kegyetlen katonának kell lenni. Mert ő nem az. 

A Természetes fény nem könnyű film. Nagyon nem könnyű. Sőt, nagyon nehéz. De nem csak azt nehéz látni, ami történik. A film képei sötétben, félhomályban úsznak, de gyönyörűek. Zene szinte nincs, párbeszéd is alig. És eleinte szinte kínkeserves lassúsággal zajlanak az események. De ami történik, azt is nehéz látni, hisz mi békeidőben születtünk, nőttünk fel és élünk. Mit nekünk II. világháború, éhínség és folyamatos életveszély! Talán nehéz beleengedni magunkat a történetbe, mert távoli és kényelmetlen, de megéri, sőt kell is, mert ahogy a közhely is tartja: a múlt nélkül nem érthető meg a jelen sem. Hogy igazán értékeljük a békét, látni kell az ahhoz vezető háborút is. Ez a film pedig kimerítő módon megmutatja, annak ellenére, hogy igazi harci eseményeket nem is látunk benne, pedig háborús film.

Nagy Dénes tehetsége megkérdőjelezhetetlen, és nem azért, mert Berlinben díjat kapott. Hanem azért, mert ennyire erőteljesen, következetesen és magabiztosan végigvitt koncepciót ritkán látunk magyar filmben. Talán a Saul fiában utoljára, amivel mutat is némi rokonságot a Természetes fény, legalábbis ami a sok közelit illeti. De Elem Klimov klasszikusa, a Jöjj és lásd! is simán beugorhat Nagy Dénes első nagyjátékfilmjéről a témája okán. Meg persze a csontig hatoló hidegségű, zord hangulat miatt. 
Fontos erénye a filmnek a szereplőgárda. Egyetlen arcot sem láttunk még máshol, más filmben, mert csupa amatőr alakítja a katonákat és a falusiakat is. Ez pedig ráerősít a hétköznapiságra és arra az érzésünkre, hogy nem is játékfilmet nézünk, hanem valódi felvételeket a múltból. Egy eredeti dokumentumot. Ettől pedig még inkább a bőrünk alá férkőzik az a kényelmetlen hatás, amit a film okoz, és amivel, ha akarjuk, ha nem, de szembe kell néznünk. Egyszer biztosan. Ez a film lehetne ez a bizonyos egyszer.