„Azt akartam, hogy maga a zene legyen a főszereplő” – Interjú Zságer Balázzsal

We Love Budapest: A Žagar története kicsivel több mint 20 évvel ezelőtt kezdődött, úgy, hogy a későbbi tagok Yonderboi koncertzenekarában játszottak. Az eltűnő művésszel hogy ismerkedtetek meg?
 
Zságer Balázs: Laci (Fogarasi László – Yonderboi, a szerk.) Kaposváron járt gimnáziumba, én pedig ott születtem. Egy szilveszteri házibulin az akkori zenekarommal, a Garderobe-bal léptünk fel – ilyen acid jazzes, Jamiroquai-os zenéket játszottunk akkor, és itt ismerkedtünk össze. Később remixelt pár Garderobe-trekket, amik közül az egyik az első hivatalos megjelenésem lett Tommyboy kiadójánál, az Underground Recordsnál. Először egy fehér címkés vinylen jött ki, aztán a Future Sound of Budapest 3 válogatáson a Golden Age című szám.

WLB: Sosem felejtem el, milyen élmény volt Európa nagyvárosaiban járva Yonderboi albumába botlani lemezboltok kirakatában. Ahogy ma mondanánk: nagyot ment a srác. És a zenekar is sikerrel koncertezett Európa-szerte. Miért nem volt folytatás?
 
Zs. B.: Laci inkább a következő lemezére szeretett volna koncentrálni, azt hiszem, beleunt egy kicsit a turnékba és az utazgatásba.
 
 
WLB: Azért még kihoztatok egy közös vinylt.
 
Zs. B.: Igen, Trevira Modern néven volt egy duónk, amit nem sokan tudnak. Talán a Danubian Rhapsody című szám ismerős lehet, amiben A tanú című kultikus filmből is elhangzanak részletek – néha hallani a Tiloson.

WLB: Nem sokkal később könnyes búcsút vettetek egymástól, és 2002-ben – már Žagar néven – meg is jelent a Local Broadcast, ami itthon hamar kultikus album lett, de külföldön is népszerű volt, úgyhogy ti továbbra is utazgattatok jobbra-balra.
 
Zs. B.: Igen, megfordultunk pár klubban és fesztiválon, még Moszkvába is eljutottunk párszor. Emlékszem, ültünk az orosz gépen reggel odafele, aztán a stewardess orosz magazinokat osztogatott, amit a szomszédom elkezdett lapozgatni, és egyszer csak kinyitotta egy egész oldalas hirdetésnél, amin a Žagar zenekar szerepelt. Hagytam, hadd olvasgassa kicsit az újságot, aztán elkértem tőle. Moszkvában két klubban is játszottunk, de volt egy felkérésünk egy szibériai filmfesztiválra is. Amikor kiszálltunk a repülőből, és bevitt minket a transzfer, az első ember, akivel találkoztunk, egy veterán orosz katona volt, aki magyarul kezdett el hozzánk beszélni Kádár Jánost utánozva. Kiderült, hogy előtte Magyarországon állomásozó orosz katona volt.
 

WLB: Csodálatos.
 
Zs. B.: Ennek a filmfesztes koncertnek a közepén egyébként a közönség soraiban tatároknak öltözött arcok elkezdtek egymással kardozni, mi meg csak néztünk, hogy hova keveredtünk.

WLB: Nyilván a külföldi sikerek hatására is egy időben a zenekar ráfeküdt arra, hogy nemzetközi karriert is befusson. Ez miért volt fontos anno, és most akarnál-e még nemzetközi karriert?

Zs. B.: Én azt vallom, hogy egy művésznek kell legyen egy víziója vagy filozófiája, ami mentén dolgozik. Az én alapvető filozófiám az volt, hogy ezt a kelet-európai melankolikus identitást lefordítsuk, illetve exportcikké tegyük külföldön az elektronikus zene világában. Az első Žagar-album címe, a Local Broadcast is erre utalt.

WLB: De később ezt elengedted, már nem volt jellemző ez a vonal az utána következő nagylemezekre.

Zs. B.: Ezzel a kelet-európai ízzel kicsit felkeltettük az érdeklődést Európában, és az Athén–Bécs–London tengelyen elég sok fesztiválon és klubban felléptünk. De be kell valljam, hogy igazi átütő nemzetközi sikert soha nem értünk el. Jó, volt egy német kiadónk, felkerültünk a Buddha-Bar-válogatásra, amit a világon mindenhol terjesztettek, játszotta dalainkat a BBC, szerepeltek zenéink amerikai tévésorozatokban, de egy idő után ki akartam törni ebből a retrós, easy listening skatulyából. Azt szerettem volna, hogy az én zenémet ne valamihez hallgassák, hanem maga a zene legyen a főszereplő. Az Eastern Sugar meg a Wings of Love például már tudatosabb törekvés volt ebbe az irányba. A Wings of Love-ot játszotta például a berlini RadioEINS is, meg még talán ma is megy ilyen-olyan rádiókban, de mire mi idáig eljutottunk, addigra a zeneipar annyira elüzletiesedett, és annyira az érdekek mentén történtek a döntésmechanizmusok, hogy rájöttem, hogy ebben már nem akarok részt venni.

WLB: Akkor már nem is érdekel a világsiker?
 
Zs. B.: Már jó pár éve nem. Sokkal inkább a zene spirituális, transzcedens vetülete, a tudatalattira való hatásai és közösségformáló ereje kezdett érdekelni, mintsem a nemzetközi sikerek. Aztán egy tolnai kis faluban találtam meg mindazt, amit igazából kerestem. Én egy somogyi faluban voltam kisgyerek, nagypapám kovács volt, lovakat is patkolt, és mindig felültetett a lóra. Később is töltöttem nyarakat náluk falun – imádtam a falusi tájat a ködös halastókkal, a kutyákat, az istállók szagát. Pár évvel ezelőtt Ozora zsúptetős színpadán állva éreztem meg, hogy milyen, amikor az ember hazaérkezik úgy, hogy közben abszolút nemzetközi közönség néz vele szembe. Minden, ami a gyerekkori gyökereimhez tartozott, a vidéki táj, az istállószag egy olyan, nyelveken és kultúrákon túlmutató zenei univerzummal keveredett, amit addig nem tapasztaltam. Jobban otthon éreztem magam, mint a világ bármely pontján. Ma már ezt az ősi érzést szeretném a zenében is kifejezni. Az egyik haverom például a legutóbbi techno live actem után azt mondta, hogy két szóval tudná jellemezni: veszett falka.

WLB: Alapítottál saját kiadót is.

Zs. B.: Igen, az utóbbi Žagar-albumok már saját gondozásban jelentek meg. Illetve még két sub-labelt is alapítottam, a Free Sequence-t, amelynek a profilja főleg az elektronikus zene periferikusabb műfajai, mint például a dub, a hypnotic techno vagy az ambient. Illetve a Move Gently Records, amin inkább a pop felé hajló előadók szerepelnek, mint Deva vagy a Flanger Kids.

WLB: Beszélgettünk a karantén alatt, és említetted, hogy vannak olyan terveid, hogy esetleg csinálsz a Local Broadcasthoz hasonló „hallgatós”, downtempo zenéket?
 
Zs. B.: Ezt csak te szeretted volna hallani tőlem. (Nevet.) Most, a lezárások alatt, amíg nem voltak koncertek, és egyedül maradtam a stúdiómban, és nem találtam szembe magam semmilyen elvárással, például hogy új lemezt kéne felvenni, vagy valamilyen fellépésre kéne készülni, feltettem magamnak a kérdést, hogy igazából milyen zenét is csinálnék. Már nem szeretem a drámai fordulatokat, sokkal inkább egyfajta állandóságot, egy tisztább tudatállapotot keresek, amelybe nem rondítanak bele az érzelmek. Korábban is kacsingattam már az ambient felé; ott van példának a Parachute to Eternity, a Love and Strangeness vagy a legutóbbi lemezen a Creamy Emptiness. A Creamy Emptiness cím – ami egyébként Jack Kerouactól származik – elég jó kifejezés arra az állapotra, amiről beszélni próbálok. A lényeg, hogy elég sok atmoszferikus, ambientes vázlatom jött össze az utóbbi egy évben, és lehet, hogy még egy szólólemez is lesz ezekből.

WLB: Azt szokták mondani, hogy a rock and rollban eltöltött évek duplán számítanak, úgyhogy tulajdonképpen negyven éve vagy a popszakmában, amihez ezúton is gratulálunk! Hogy érint téged, hogy egyszer csak elrepült húsz év?

Zs. B.: Nem szeretem ezt a visszatekintős dolgot, mert pont arra emlékeztet, hogy múlik az idő, és hogy az idő múlása csak egy szükséges rossz. A 2019-es Woods, Spirits and Sorcery lemez dalai például egy 2016-os mappában vannak, mert eredetileg akkor terveztem megjelentetni, de közben a naptárban meg elmúltak az évek. Ha a magánéletemet nézem, akkor meg arra csodálkozom rá, hogy a lányom időközben felnőtt. Már 17 éves. Akkor született amikor a Király utcai lakásunkban a Szezon lemezt kevertem. Amiről eszembe jut, hogy az anyukája, Hutvágner Szofi egyszer egy pohár bor után azt mondta, hogy írna az egyik zenémre szöveget. Ekkor született a Never the Same, aztán pedig a Wings of Love. Jó dolog a nosztalgia, de mindig is inkább a jelen és az előrehaladás mozgatott.

WLB: Egyszer kora délután találkoztunk egy fesztiválon, amikor épp megérkeztetek, és kezdtetek felpakolni a színpadra. Megdöbbenve láttam, hogy mennyi kábelt viszel fel és dugdosol be a hangszereidbe. Hogy nem untad meg a húsz év alatt a koncertezéssel járó állandó pakolást, cuccösszerakást, fellépés után lebontást, újabb pakolást, vagyis azt a kulimunkát, ami a rock and rollal jár?
 
Zs. B.: Hát, azt már totál meguntam, összerakni még élvezem, de a koncert után szétszedni már nem olyan mókás. Egy ideje már fizikailag is fáraszt a fellépésekkel járó hercehurca, de egy-egy koncert után olyan adrenalinboostot kapok a közönségtől, hogy leszarom, hogy fáj a hátam.


WLB: Mit csináltál volna az elmúlt húsz évben, ha nem lettél volna zenész?
 
Zs. B.: Biztos, hogy valami vizuális dologgal foglalkoznék. Ma is ez érdekel a zene után a legjobban.Van is egy audiovizuális projektem, egy tehetséges vizuális művésszel, Katona Katival, akivel idén ősszel fellépünk a Zsolnay Fényfeszten és pár külföldi AV-fesztiválon is – ha a vírus is úgy akarja. Egyébként informatikusdiplomám van, amikor Pestre költöztem, volt egy évig állásom is – zeneszerkesztő szoftverekkel foglalkoztam. Aztán amikor többet kerestem már a zenéléssel, akkor mondtam magamnak, hogy nekem többet az életben nem lesz főnököm. Számomra a munka mindig azzal volt egyenlő, hogy valaki megmondja, hogy mit csináljak, meg azzal, hogy reggel fel kell kelni, és ez a kettő együtt már túl sok volt.

WLB: El tudod képzelni, hogy húsz év múlva technókarmesterként állsz még a színpadon?

Zs. B.: Haha! A technó ilyen tekintetben szerintem kortalan műfaj. Az Ozora Dome-ban láttam például DJ Kudót, aki egy kábé 60 éves japán technóművész, őt hallgatva nem azt éreztem, hogy „jaj, szegény bácsi már ősz, és még mindig a DJ-pultban áll”, hanem azt, hogy valaki betekintést enged a jövő zenéjébe.