We Love Budapest: 6 éve foglalkozol kutyakiképzéssel, sokat publikálsz a
témában a weboldaladon, Facebook- és Instagram-oldalt menedzselsz.
Mindenhol hangsúlyozod, hogy büntetés nélkül dolgozó tréner vagy. Ezt mit
takar?
Ocztos Panka: Főleg pozitív megerősítést alkalmazok. Ha a kutya
olyat csinál, ami nem jó – direkt nem használom a jelzőt, hogy „rossz”, mert
elég relatív, milyen a nem kívánt viselkedés –, akkor megpróbálom különböző
módszerekkel kizökkenteni, más feladatot adni neki, de semmiképp sem leszidni
meg megbüntetni.
WLB: Ha a kutya megeszik egy veszélyes dolgot, feldönt
egy gyereket, odakap, ösztönösen leszidjuk, büntetünk, rásuhintunk. Ezt tehát
tilos?
O. P.: Ha azt mondom neki, hogy „nem” vagy „nem szabad”, azt
nem raknám a büntetés kategóriába. Inkább úgy fogalmaznék, nálam ez a maximum;
nem ijesztem meg, bököm oldalba vagy spriccelem le vízzel, hogy kizökkenjen.
Nyilván ez egy nagyon nagy tudatosságot kíván. Minden kutya reagál arra, ha az ember csúnyán beszél vele, de ez
többségében csak egy reakció a csúnya beszédre, nem pedig egy olyan folyamat,
amiben ő érti és tudatosítja, hogy ez pontosan miért történik, és hogy ezt a
jövőben nem szabad csinálnia.
WLB: Ez a szemlélet mennyire elterjedt a kortárs
kutyanevelésben? A széles körben ismert Cesar Millan a falkaelvet hangsúlyozza, a dominanciát,
és hogy meg kell mutatni, ki az úr a háznál...
O. P.: Az én módszerem nagyon-nagyon
ritkán alkalmazott. Igazából úgy
fogalmaznék, hogy kitaláltam egy saját módszert. Sok mindent száműztem a tréneri
munkámból, az egész falkarendszerrel együtt, amit nem szeretek, nem is hiszek
benne. A falka egyfajú egyedek közössége, a kutya pontosan tudja, hogy én ember
vagyok, a gazdája, ő pedig egy kutya. A dominancia szót is sokszor rosszul
használják, mindenki máshogy értelmezi, sok félreértésre ad lehetőséget. Nekem nagyon
nem tetszettek ezek a megközelítések. Amikor meglett Lutri, az első kutyám, és
nézegettük a kutyasulikat – én akkor már elvégeztem a habilitációs
kutyakiképző-képzést, mellette Gödöllőre jártam természetvédelmi mérnök szakra –,
borzasztónak találtam ezt a szigorú, régi típusú rendszert, és azt éreztem, nem
szeretném alkalmazni a kutyámnál, mert nem is hiszem, hogy működik, és hogy
2010 után lehet, van más, ami esetleg a Waldorf-iskola megfelelője lehetne.
Amerikában sokkal előrébb járnak ebben a témában; elkezdtem amerikai trénereket
tanulmányozni, akiktől sok mindent lehetett tanulni. Fontos tényező még, hogy
nekem milyen az alapszemélyiségem, az erkölcsi és az értékrendszerem, és ebbe már
nem fér bele ez a szigorú szemlélet.
WLB: Csomó esetben a gazdikat kell formálni, nem?
O. P.: A gazdikkal együtt
dolgozom, nekik tanítom meg, hogyan bánjanak a kutyájukkal. Mindenki más céllal
érkezik hozzám, mást szeretne elérni. Van, akinek az is nagy változás, hogy
kivegyük a büntetést a rendszerből, át kell alakítani hozzá az egész
hozzáállását.
WLB: A félelmi agresszió lett a szakterületed. Hogy alakult
így, és mit jelent, mi jellemzi az ezzel küzdő kutyákat?
O. P.: Az évek alatt sok
ilyen kutya–gazdi páros keresett meg, sokaknak szimpatikus volt, hogy az
agresszív kutyákat nem agresszióval kezelem. Ez egy alaptörvény: teljesen
mindegy, milyen élőlényről beszélünk, az agresszió agressziót szül, nem visz
előre. Lehet vele eredményeket elérni rövid távon, de hosszú távon máshogy újra felszínre fog bukkanni az
agresszió. A
félelmi agresszióval küzdő kutya fél valamitől, nem tudni, mitől. Az a prekoncepciója,
hogy ez a valami be fog következni, ha ő ezt nem előzi meg azzal, hogy támad,
szóval igazából védi magát, vagy akár védheti a gazdáját is. Így függ össze a
félelem és az agresszió. Ha ebben a konstellációban agresszióval, büntetéssel
kezeljük, a félelme nem lesz feloldva, inkább majd tőlünk is félni fog: szót
fogad (ideig-óráig), de megmarad a
félelme, és megjelenik máshol, egy másik viselkedési zavarban – a stressz utat
keres magának. Legrosszabb esetben agresszívvá válik a gazdájával szemben. Én
különböző deszenzitizáló eszközökkel hozzászoktatom ezekhez a helyzetekhez,
élményekhez. Pozitív megerősítéssel, mindenféle kutyakiképzői eszközzel
megpróbálom megértetni vele, hogy amit elképzel, nem fog bekövetkezni. Az lesz
az eredmény, hogy nem fog félni, nem lesz agresszív, viszont elkezd jobban
bízni a gazdájában. Mert a másik probléma, hogy a büntetés rettenetesen
bizalomromboló, ebben a tekintetben ugyanúgy működik a kutya, mint az ember.
WLB: Helyes-e, ha szinte emberként kezeljük a kutyát?
Kellenek a határok, nem?
O. P.: Kicsit filozofikus a téma, de azt vallom, hogy egy
kutyának is van lelke és érzései, még ha nem is olyan árnyaltak, mint a mieink.
Tud félni, kötődni. Kellenek határok és szabályok, amiket megtanítunk neki, máskülönben
életveszélybe kerül. Tőlünk függő, kiszolgáltatott lények, felelősséggel
tartozunk az egészségi és az érzelmi állapotukért is. Egyéni, hogy a kutyája boldogsága
kinek mennyire fontos – hozzám általában azok jönnek, akiknek ez is fontos, és
nem csak az, hogy szót fogadjanak.
WLB: Sokan
megelégszenek kevesebbel. Hogy látod, milyen a Budapest zöldövezetében,
agglomerációjában háznál tartott kutyák helyzete? Falvakban sok magára hagyott
kutyát látni kertes házakban, akik szinte egész nap ugatnak.
O. P.: Több kutatást is végeztek több
országban, melyek azt igazolják, hogy a lakásban tartott kutyáknak jobb: többet
vannak a gazdájukkal, többet foglalkoznak velük. Nagy tévhit, hogy akkor legyen
kutyád, ha kertes házban laksz. Nemcsak a mozgás a fontos, hanem a kutyával
való foglalkozás, a minőségi idő. Lehet úgy sétálni, hogy az ne legyen minőségi
idő. A séta, a tanulás, a kirándulás, bármilyen trükk megtanítása – a lényeg,
hogy foglalkozzanak vele. Ha egy légtérbe vagyunk zárva a kutyával, ez akarva-akaratlanul
is bekövetkezik.
WLB: Ennek
ellenére a városi kutyatartásnak is lehetnek árnyoldalai – kutyatartók is
vélekednek úgy, hogy túl sok lett a kutya a városban.
O. P.: Magyarország kiemelkedik európai
szinten a kutyák számában. Egy svájci óvónő ismerősöm mesélte, hogy még az
oviban is tudják a gyerekek, hogy Magyarország az az ország, ahol rengeteg a
kóbor kutya, és rossz nekik. Az egy főre jutó kutyalétszám sokkal magasabb,
mint máshol. Iszonyatosan sok a szaporító. Vannak olyan magyar menhelyek, amelyeknek
sikerült elintézni, hogy Németországgal legyen szerződésük, és felvásárolják az
itt mentett kutyákat. Van egy olyan vonulata is ennek, amit nem sikerült még
megfejtenem, nyilván történelmi és szociológiai oka is van, de valamiért azt
gondolják az emberek vidéken, hogy ha kert van, akkor kutya is van. Ha átlépjük
a határt, és átmegyünk Ausztriába, a falvakban sokkal kevesebb a kutya. Az,
hogy a városban is ennyi kutya lett, nem meglepő, ebben valószínűleg szerepet
játszott a menhelyek „marketingje” is. Várható volt, hogy ez az irdatlan
mennyiségű kutya vidéken nem fér el, át kell csoportosítani a városba. Az elmúlt
10 év, de inkább az 5 nagyon erős volt ebből a szempontból.
WLB: Az
örökbefogadás tehát egy hasznos trend.
O. P.: Igen, de ennek a soklépcsős
folyamatnak az lett a vége, hogy generálja önmagát. Nagyon jó lenne a forrást
megszüntetni: ne legyen ennyi kutya a menhelyeken, ne szülessen ennyi, az
ivartalanítás legyen népszerű, korlátozzuk, ki tenyészthet, és ki nem. Az a baj,
hogy minél nagyobb a mennyiség, annál nagyobb az a mennyiség is, ami rosszul
van tartva, amire nem figyelnek oda. Nincs megszűrve itthon, ki tarthat kutyát, és milyen feltételekkel. Jó lenne ezt bevezetni vagy legalább oktatni az
embereket, de ez nyilván egy nehéz kérdés.
WLB: Vannak
olyan fajták, amelyek nehezen bírják a városi körülményeket, lakásban tartást?
O. P.: Ez személyiség- és fajtakérdés is,
természetesen függ attól, mire tenyésztették, de inkább úgy fogalmaznék, hogy
vannak olyan kutyák, akikkel többet kell foglalkozni. Főleg a magyar terelőkutyákkal
elég nehéz sokszor, mert arra vannak kitalálva, hogy 12 órában tereljék a
juhokat. Ehhez képest jó, ha napi háromszor fél órára leviszik őket sétálni, és ez
csomó viselkedészavarhoz tud vezetni. Az se mindegy, milyen minőségű az
átmozgatás: a pórázon sétáltatás nem hasonlítható ahhoz, hogy jól megfuttatom a
Margitszigeten.
WLB:
Ráadásul Budapest nincs is eleresztve zöldterületekkel, ahol szabadon lehet
engedni a kutyát.
O. P.: A
várostervezés sincs felkészülve erre az elmúlt 5 évben bekövetkezett
mennyiségre. Nem ismerem az adatokat, csak érzem őket, és látom nap mint nap az
utcán, mennyivel több lett a kutyatartó. Sokkal több és nagyobb futtató kéne,
de nyilván más dolgok sincsenek megoldva: egyre több az ember is, akik már a
járdán sem férnek el, mert azok sem elég szélesek. Egészségügyi szempontból sem
szerencsés, ha például a játszótér mellett vannak a kutyafuttatók. Azt
biztosítani kell, hogy ha nem vagy kutyás, akkor nyugodtan tudj sétálni a
parkban, ne rongyoljon rád húsz kutya. Szóval ez nem könnyű kérdés.
WLB: A
strapabíró, jó fej keverékek és fajtatiszta, túltenyésztett, túlérzékeny, ideges
kutyák sztereotípiája igaz?
O. P.: Az csak a másodlagos kérdés, hogy idegrendszerileg
milyen a kutya. Az elsődleges az, hogy mennyire egészséges. Minél „keverékebb”
egy kutya, annál egészségesebb, ennek biológiai oka van, és a viselkedés erősen
összefügg az egészségi állapottal; nekem van állatorvosiasszisztens-végzettségem is pont emiatt, mert mikor megkeresnek egy felnőtt kutyával és
azzal, hogy bepisil, nekem egy csomó egészségügyi tényezőt ki kell zárnom, hogy
lássuk, valóban viselkedésbeli problémáról van-e szó. Sokszor előfordult, hogy
orvoshoz küldtem őket, és megoldódott a probléma. A kutyáknak, akik a túltenyésztés
miatt nem jó idegrendszerűek, jellemzően más egészségügyi bajuk is van, emiatt
nehéz szétválasztani a két dolgot. Nem fog jól viselkedni, ha állandó
fájdalomérzete van vagy folyamatosan viszket a bőre.
WLB: Hány éves koráig
nevelhető egy kutya?
O. P.: Kerestek már meg 14 éves és három hónapos kutyával is.
Mindig beszélgetünk az elején a gazdival, amikor is felmérem, a kiképzés mennyi
energiát igényel, mennyit érdemes belefektetni és mennyi idő alatt térül meg.
Ezt részletesen át szoktuk beszélni idős kutyák esetében.
WLB: Nincs tehát
nevelhetetlen kutya?
O. P.: Nincs. De a gazdák esetében már más a helyzet...
WLB: Fel tudsz idézni különösen
komplikált eseteket, amik sikerélményt jelentettek számodra?
O. P.: Általában 6-8 alkalmon át foglalkozom egy kutyával, de vannak kivételek, például egy lány, akihez speciális tornára
járok, cserébe én képzem a kutyáját kéthetente, vele régebb óta tart már a
közös munka. Ott egy nagyon komolyan traumatizált kutya van, a Dominó, menhelyről fogadták örökbe. Onnan indultunk, hogy
nem mozdult meg, feküdt az ágyában, nem volt hajlandó semmit se csinálni. Eseményszámba
ment az életében, ha simogatás közben elértük, hogy örüljön. Mára
eljutottunk odáig, hogy boldogan sétál az utcán, és mikor azt mondják a gazdik,
hogy „ül”, akkor leül, csóválja a farkát és elveszi a jutalomfalatot. Korábban kézből is nagyon
nehezen evett, nehezen tudtuk kimozdítani a
szobából. Nem gondoltam volna, hogy egyáltalán fog valaha az utcán enni és
közben feladatot teljesíteni. Azt sejtettem, hogy az utcára ki tudjuk hozni, de
hogy leüljön és várja a jutalomfalatot, azt egy óriási
csodaként éltem meg.
WLB: Az oldaladon olvastam:
a kutyakiképzésre jelentkezők 70%-a 25–35 év közötti lány, 29%-uk 35–55 év
közötti nő –
és csupán 1% a férfi. Ez hogy lehet? A lányok talán bizonytalanabbak?
O. P.: Nem,
a nők inkább akarnak felelősséget vállalni, tudatosabbak és gondoskodóbbak.
Biztos, hogy több nőnek van kutyája, mint férfinak – ez az alap-kiindulópont, és
több nő akar foglalkozni a meglévő kutyájával, mint férfi. A másik része, hogy
én is nő vagyok, és valószínűleg a női kliensek kényelmesebben érzik magukat
egy női trénerrel, ahogy egy férfi is egy férfi kiképzővel. Sok részemről az
utasítás, sok mindenre oda kell figyelni, hogyan mozogjon a gazdi, hova nyúljon,
hogyan lépjen – nem biztos, hogy egy pasinak jó érzés, hogy egy szőke csajszi
magyaráz neki, hogy így fogd a pórázt, úgy hangsúlyozz.
WLB: Milyen
esetekben mondasz nemet egy megkeresésre?
O. P.: Amikor azt érzem, hogy a gazdával
nem tudok együttműködni. Például volt, hogy valaki megérkezett, és 10 perc után
lekevert egy iszonyú nagy pofont a kutyának. Le is írom a Facebook-oldalamon,
hogy ebben nem vagyok partner.
WLB: Azt
hittem, hogy durván kiképzett harci kutyákat fogsz példaként mondani.
O. P.: Nagyon sok őrző-védő-kiképzést
kapott kutya jön hozzám, akit traumatizáltak, akit például megütöttek
véletlenül ostorral, és onnantól kezdve kezelhetetlen volt. Velük minden
probléma nélkül lehet dolgozni. De van olyan eset is, amikor három alkalom után
rákezd a gazdi, hogy nem javult semmit a kutya, aztán kiderül, hogy nem is
gyakorolt vele. Enélkül nincs értelme hozzám járnia, mert én helyette nem tudok
foglalkozni a kutyával. Vannak olyan trénerek, kiképzőközpontok, ahol ezt
vállalják.
WLB: Stresszes a munkád?
O. P.: Nagyon.
WLB: Pedig
azt gondolnánk, aranyos kutyákkal dolgozni egész nap egy álommunka lehet.
O. P.: Az, hogy abba az irányba indultam
el, hogy traumatizált kutyákkal foglalkozzak, nagy felelősség. Ha egy lakásban
tartott kutyával probléma van, az azt jelenti, hogy mindennap jelen van a
feszültségforrás, és az én felelősségem, megoldódik-e, vagy sem. Egy
problémamentes kutyát megtanítani ülni, feküdni nem olyan bonyolult. A másik
része, amibe sokan nem gondolnak bele, az a fizikai része. Ott van rögtön az
időjárás: én kint vagyok a mínusz 15 fokban és a kánikulában is egész nap,
10-12 órákat, napi 15-30 kilométert sétálok. Fizikálisan és mentálisan is megerőltető
ez a munka. De nem bántam meg, hogy ezt választottam, minden perce megéri.
