We Love Budapest: A filmben a karaktered irdatlan sok pénzért megvesz egy képet egy aukción. Hol van most ez a – nem tudom szebben mondani – ahogy a filmben is elhangzik: „pöcsös” festmény?
Inotay Ákos: Ha én azt tudnám! Pedig kitenném a nappalimba. De még inkább a Picassót, ami szintén fontos része a filmnek. A képeket egy profi festőművész készítette, akinek nem volt könnyű a feladata. A filmbeli baráti társaság festő tagjának (Vince) tehetsége ugyanis végig lebegtetve van: nem egyértelmű, hogy valóban az, vagy sem. Ezért a képei nem lehettek egyértelműen gány munkák, de túl kifinomultak sem.
WLB: A Pesti balhéban három karakter jelenti a fő humorforrást, az egyik pont a tiéd, ő Adrián, a meg nem értett művész, a színész, aki többre hivatott. Ez a figura a Szabó Simon és Elek Ferenc által alakított másik két komikus alakhoz képest a magyar filmben újszerű, szokatlan és éppen ezért talán érdekesebb is a néző számára. Eredetileg is olyan volt, mint amit a vásznon látni?
I. Á.: Nagyon sokat alakult, de nemcsak Adrián, hanem a többi karakter is. Szinte csak a nevek maradtak érintetlenül. 21 verziót írtunk a forgatókönyvből, úgyhogy nagyon sokat változtak a szereplők is. Nem is emlékszem már, mikor jött elő, hogy Adrián legyen egy színész, aki rendkívül komolyan veszi a hivatását. Ő egy igazi önjelölt művész, aki kizárólag klasszikus szerepekben játszik – Hamletet meg Othellót –, csak nem a színházban, hanem nyugdíjasotthonokban meg börtönökben.
Nagyon-nagyon komolyan veszi magát, egy kissé elvarázsolt figura. De aztán persze a maga módján ő is felkeményedik a végére – „pöcsből furkósbottá” –, ahogy a többiek is, hisz mindig újabb és újabb szinteket kell megugraniuk. Fejlődnek a szereplők, köztük Adrián is, aki nagyon szerethető. Ezt az oldalát a Leonyid-szállal erősítettük. Leonyid egy meleg orosz műértő szakember, akinek megtetszik a hetero Adrián. Nem akartunk olcsó tréfát csinálni ebből a kapcsolatból, ezért inkább egy emberi történetszál kerekedett ki belőle – persze vígjátéki keretek között.
WLB: Mind Szabó Simonnak, mind Elek Ferencnek – azon túl, hogy mást is el tudnak játszani – van egy nagyjából állandó karaktere, amit remekül és szórakoztatóan hoznak a filmekben. Neked van ilyen? Vagy mondjuk Adrián pont az?
I. Á.: Lehet. Időről időre megtalálnak ezek a kicsit fura, lökött és elvarázsolt figurák, mint amilyen Adrián is. Szívesen játszom őket. Egyébként meg azt gondolom, hogy egy színész, egy jó színész nagyjából bármit el tud játszani, még akkor is, ha van egy jól körülírható karakter, amit előszeretettel osztanak rá.
WLB: A laikus ember azt gondolhatja, hogy egy komédia forgatása még szórakoztatóbb lehet, mint maga a film, tele nagy röhögéssel. De valóban így van? Vagy ugyanolyan komoly és fegyelmezett munka, mint amikor egy dráma forgatása zajlik?
I. Á.: Nincs olyan, hogy a komédia forgatása vicces, a drámáé meg véresen komoly. Mind a kettő nagy odafigyelést és komolyságot kíván. Ugyanolyat. Viszont nagyon fontos, szintén mindkét esetben a jó hangulat. A kamera mögött, meg előtte is, nem beszélve a színészek egymásra hangolódásáról. Ha megvan, akkor ez nagyon jó táptalaj lehet egy-egy jelenet felvételénél. Szerencsére, amikor a forgatás előtt próbáltunk, jó sokat, már ott megteremtődött ez a jó légkör. De azt is érdekes volt látni, hogy ennek ellenére mégis volt olyan partnerem, akivel a próbák során még csak technikából oldottuk meg a kettőnk összhangját, viszont később, amikor forogni kezdett a kamera, azonnal működni kezdett köztünk a kémia.
WLB: Ugyanilyen laikus kérdés, de szokott lenni a színészeknek kedvenc jelenete a filmben? Neked például van?
I. Á.: Hogyne! Amikor Marcell (Mészáros Béla) és Adrián megkeresik az utolsó akció előtt Leonyidot a lakosztályában. Nagyon jó a ritmusa, igazi vígjátéki jelenet. Hajnal 4-kor vettük fel, ami elég kemény dolog volt. Álltam egy ablaknál, néztem az ébredező várost, volt, aki már ment a dolgára, talán dolgozni, mi meg épp a munkanapunk végéhez közeledtünk, már csak ez a jelenet volt hátra.
Akkor már órák óta vártam türelmesen, egyre fáradtabban, miközben tudtam, hogy össze kell szedni magam, mert nemsokára rám kerül a sor, és akkor pontosan és jó ritmusban kell jelen lennem. Mivel kulcsfontosságú a történet szempontjából, ezért nagy koncentrációt igényelt a jelenet, fáradság ide, hajnali 4 oda. Különben nem sikerült volna, és nem lennének benne azok a nüansznyi kis villanások, amik megfűszerezik a jelenetet. Nem volt könnyű, de ahogy a mondás is tartja, a könnyű műfajt nézni könnyű, de csinálni nem.
WLB: Honnan tudod, pláne hajnali 4-kor, hogy a jelenet jó-e vagy sem?
I. Á.: Hát igen. Azt a rendező dönti el. A színházzal szemben itt nincs visszajelzés a közönség soraiból. A forgatáson végig nagy csend van, és nincs röhögés. Apró jelek azért lehetnek, és akkor az nagyon jól tud esni. A Pesti balhé forgatásán is előfordult, hogy láttam a világosítón, milyen jókat derül a jeleneten – persze csak magában, csendben. De azért a forgatás alapvetően ugrás a semmibe. A tesztvetítésen derül ki, hogy tényleg szórakoztató lett-e az adott jelenet vagy sem.
WLB: Van arra valami technikád – pláne, amikor a következő jelenésedre hajnal 4-ig és órákon keresztül kell várni –, aminek köszönhetően a szerepben tartod magad?
I. Á.: Az a fajta színész vagyok, aki végig koncentrál a forgatáson. Az ember könnyen lelazul, elhagyja magát két jelenet között, pláne, ha órák telnek el közben. De hogy mennyire lazulsz el, az nagyon fontos. Mint ahogy arra is figyelni kell, hogy ne pörgesse túl magát az ember. Valamiféle egyensúlyra van szükség, és hogy az meglegyen, azt mindenki másképp csinálja. Én elvonulok, sétálgatok, akár kilométereket is, közben kitisztítom az agyam és összeszedem a gondolataimat.
WLB: Nem egy legendás sztori létezik arról, amikor színészek addig maradtak a szerepükben, szinte átlényegültek, ameddig a forgatás tartott. Te is Adrián maradtál, miközben sétáltál két jelenet között?
I. Á.: Ebben nem hiszek, szerintem ezek tényleg csak legendák. Nyilván hat rád a szerep, ott van a gondolataidban, de a jelenet végén mégiscsak kilépsz belőle. Olyan ez, mint amikor a gyerek játszik. A fiamon is látom ezt. Amíg játékban van, addig ő elhiszi magáról, hogy egy majom vagy egy Ninjago figura. Az, amit éppen játszik. Amikor viszont a játék végén megkérdezem tőle, hogy „Marci, te most ki vagy?”, arra teljes természetességgel vágja rá, hogy „Marci vagyok, apa, az előbb csak játszottam”.
Azok a bizonyos legendás esetek szerintem csak félreértések vagy kiszínezett történetek inkább. Van persze olyan színész, aki úgy koncentrál az adott szerepre, hogy próbál minél inkább „együtt maradni” a karakterével, például átveszi és jeleneten kívül is megtartja pár fizikai vonását, a mozgását, a tartását. De azért nem változik meg teljesen a személyisége. Csak a kamera előtt. Fejben nagyon jól tudja, hogy ő egy színész, meg azt is, hogy mi a szerepe.
WLB: A forgatáson volt lehetőségetek improvizálni vagy pontosan azt kellett eljátszani, ami le volt írva?
I. Á.: Ez mindig filmtől és rendezőtől függ. Lóth Balázs, a Pesti balhé rendezője szereti jó részletesen kidolgozni a forgatókönyvet, készült egy 450 oldalas technikai leírása a filmnek. Nagyon elő volt készítve minden. De nemcsak a rendező, hanem az operatőr részéről is, nem beszélve a forgatókönyvről, amiben minden szál el volt varrva, hogy a végére szépen összeálljon a kép.
A fejlesztés során nagyon sokat beszélgettünk a karakterekről, forgatás előtt pedig nem keveset próbáltunk is. De ez mind olyasmi, amit elképzelünk előzetesen, és az nem feltétlenül ugyanaz, mint ami már élesben, a forgatáson történik. Ott előfordult, hogy jött egy új ötlet, egy friss gondolat, valami picit áthangolódott ezért volt, hogy valamit felvettünk így is, meg úgy is, ahogy ki volt találva. Attól pedig csak életszerűbb lesz egy film, ha improvizáció is kerül bele.
WLB: A Pesti balhé a nyár vígjátéka szeretne lenni. Ha bejön a számításotok, akkor van-e vele további terv, például folytatás készítése? Vagy ezzel most nagyon előre szaladtam?
I. Á.: Nagyon drukkolunk, hogy sokan megnézzék a filmet, és hogy nagyon jó legyen a fogadtatása. Szerencsére azt látom, hogy az emberek már ki vannak éhezve a mozira. Ha minden úgy alakul, ahogy szeretnénk, akkor könnyen lehet, hogy lesz folytatása a Pesti balhénak. Beszéltünk már róla, és vannak elképzeléseink a történet tovább görgetésére.
WLB: Nemcsak az egyik főszereplője vagy a filmnek, de a háromból te vagy az egyik forgatókönyvírója is. Hogyan oszlott meg köztetek a munka? Nehéz vagy könnyű úgy írni, hogy közben tudod, hogy te vagy az egyik főszereplő?
I. Á.: Közösen építettük fel a történetet a rendező, Kis Szabó Márk forgatókönyvíró és én. Ebből aztán Márk készítette el az úgynevezett draftot, a forgatókönyv első változatát. Aztán ezt gyúrtuk át újra és újra nagyon sokszor. Márk pedig írta az újabbnál újabb verziókat, dialógusokat. Nagy utat tett meg a film. Menet közben sokat egyszerűsödött, mert túl sok volt az ötlet, jó párat el kellett hagyni belőlük. És emiatt a karakterek is sokat változtak.
Ami a karakteremet illeti, azt azért meg kell említeni, hogy bár volt olyan színész, akivel már szinte az elejétől fogva terveztünk, de pont én csak később kerültem képbe. Balázzsal, a rendezővel húsz éve ismerjük egymást, szoros munkakapcsolat van köztünk, többször dolgoztunk már együtt. Mindig agyaltunk valamin, fejlesztettünk, aztán vagy megvalósult az ötlet, vagy nem. Most is így vágtunk bele, de nem, mint színész kezdtem el dolgozni a filmen. Ugyanakkor meg nem tudok nem színészként is gondolkodni, és azért eszembe jutott, hogy jó lenne szerepelni benne – eleve nagyon szeretek forgatni. De nem mindig akad nekem való szerep. Meg azon is sok múlik, hogy a többiek, az alkotótársak mit látnak belém. Bár Balázs az elejétől fogva gondolkodott bennem, mégis nagyon jól esett, amikor Márk felvetette, hogy Adriánt nekem kéne eljátszani, mert ő már egy ideje úgy írja az egyes verziókat, hogy közben rám gondol, Adrián az én hangomon szólal meg a fejében.
WLB: Téged elsősorban a színházból ismerhet a közönség, nem pedig a filmekből. A Pesti balhéban viszont az egyik főszerepet alakítod, egy emlékezetes karaktert, és ha a film bejön, az a filmes karrieredre is jótékony hatással lehet...
I. Á.: Eddig filmekben főleg csak kisebb szerepeket játszottam, most viszont kaptam egy lehetőséget, hogy a szélesebb közönség előtt is megmutassam magam, ráadásul egy főszerepben. Még szép, hogy örülnék, ha a filmnek sikere lenne, és ez a filmes karrieremet is beindítaná. Nagy szerelmem a film különben is. Szeretek gondolkodni rajta, a nulláról felépíteni egy történetet, és évekig együtt élni a karaktereivel. A Pesti balhé is 5 évig készült, ennyi idő volt az ötlet megszületésétől a megvalósulásig, én pedig végig részt vettem benne, mint az egyik kreatív alkotótársa a rendezőnek. Nemcsak a forgatókönyv-fejlesztésben, hanem a próbákon, a forgatáson és az utómunka során is. Minden részét nagyon szeretem a filmkészítésnek. Balázzsal és Márkkal még nagyon sok ötletünk van, és ha a Pesti balhé jól szerepel, akkor ez azok megvalósulási esélyeit is növelni fogja.
WLB: Azt mondták már neked, hogy emlékeztetsz Steve Buscemi-re?
I. Á.: Igen, mondták már. Ráadásul általában ő is fura, lökött, elvarázsolt figurákat játszik a filmjeiben. Nagyszerű színésznek tartom, szívesen is lennék a hazai kiadása. Meg Robert Downey jr. a másik, akire emlékeztetni szoktam az embereket, csak persze nem akkor, amikor épp szuperhősködik, mert én azért nem vagyok hero-alkat.
De visszatérve Steve Buscemi-re. Amikor forgattuk a Pesti Balhét az egyik belvárosi hotelben, egyik éjszaka jött egy amerikai vendég. Amikor meglátott, elkerekedett a szeme és azonnal kiszakadt belőle: „Úgy nézel ki, mint Steve Buscemi. Csak sokkal jóképűbb kiadásban”.
