éjszakai élet

kultúra

szerkesztés

„Minden lemezem az épp akkori Lőrinc lenyomata” - interjú Barabás Lőrinccel

Szerzők

  • Wágner Gábor

2020. 07. 13. 12:16

Barabás Lőrinc szólóban, illetve zenekarai, a Quartet és a Random Szerda élén is közkedvelt, meghatározó előadója a hazai zenei életnek. 2005-2008 között még az Irie Maffiának és az Uptown Fellaznak is a tagja volt, az első sikereit pedig a ma már nem létező Eklektric nevű formációjával érte el. Sokféle zenei stílusban tevékenykedik a jazztől kezdve a soul-funkon át egészen az elektronikáig, sőt a közelmúltban még a kortárs zenébe is belekóstolt. Erről a sokféleségről, a karanténban eltöltött időkről, a természet és a nagyváros kapcsolatáról meg még egy csomó mindenről beszélgettünk vele.

We Love Budapest: Elég sokféle zenét készítettél már a jazztől az elektronikusig, nem is könnyű téged bekategorizálni. Éppen ezért nagyon kíváncsi vagyok, hogy te hova sorolod magad?
 

Barabás Lőrinc: A sok különbözőségben van, ami közös, és minden zenében, amit egyedül vagy többedmagammal készítek, ott van egy mindegyikre jellemző hangzásvilág, ami én vagyok. Ugyanakkor már a pályám kezdetén elhelyezett engem valahova, hogy jazz tanszakon végeztem: valahova a jazz, a pop meg az elektronika határára tenném magam.
 
WLB: Ha már a jazz. A pályád elején rögtön meg is kaptad a címkét, hogy te vagy a „magyar Erik Truffaz”, ami mára szerencsére lekopott rólad, mert se adaptáció, se klón nem vagy, hanem önálló karakterű alkotó…
 

B. L.: Nagy inspirációt jelentett egészen a kezdetektől, és még mindig az. Pár lemeze kazettán van meg, és hogy hallgatni tudjam őket, nemrég vettem egy kazettás lejátszót. CD-m is sok van, úgyhogy azt is vásároltam. Egyébként pont a karantén előtt, négy hónapja felléptünk Erik Truffazzal, pár szám erejéig beszállt a Quartetbe, hatalmas élmény volt.

WLB: Van átjárás azok között, akik a jazzes oldaladat szeretik inkább, meg azok között, akik az elektronikus zeneit?
 

B.L.: Van átfedés. Van, aki minden formában szeret: szólóban, Quartettel, Random Szerdával. Ugyanakkor akadnak szép számmal olyanok is, akiknek nem tetszik minden, amit csinálok; a szólót bírják, a jazzes oldalamat meg nem. Vagy épp azt kedvelik, az elektronikát meg nem értik. És van, akinek meg az egyik zenekar bejön, a másik meg annyira nem. Ahány ember, annyiféle hallgató. Jellemző módon egyébként az elektronikus oldalamat inkább a fiatalabb korosztály szereti, azok, akik már nem kizárólag élő zenei koncerteken nőttek fel. Ők érzik és látják a különbséget a DJ meg a live act között. De aki nem ismeri ezt a zenei világot, annak a kettő ugyanaz. És akkor még ott van az is, hogy nincs zenekari felállás, csak én meg a gépek, és az, hogy egyes részei a zenének egy számítógépből jönnek; ez ezeknek az embereknek az élőkoncert-igényét nem elégíti ki.
 
Egyszer hallottam Ray Charlesról, hogy amikor soulos-gospeles popzenét készített, sokan megbotránkoztak: hogyan lehet ezt a szép egyházi zenét levinni a popzene szintjére?! Micsoda dolog! Ilyet nem szabad, megszentségteleníti a gospelt. Erre Ray Charles csak annyit reagált, hogy „anyukám azt mondta nekem, amikor még gyerek voltam, hogy mindenki úgysem fog szeretni”.

WLB: Melyik volt eddig a legsikeresebb állomás a karrieredben?
 

B.L.: Ami a legszélesebb közönséget szólította meg, és így a legtöbb emberhez eljutott a zenéim közül, az Eklektric volt. De abban a formációban benne volt Sena, Fábián Juli és Kemon is, meg rádióbarát hosszúságúak voltak a dalok. A régi Petőfin a Famous című szám még a slágerlistát is vezette. Utána viszont más irányokba indultam el, vokális zenét például évekig nem írtam. Lehet, hogy kevesebb embert érdekeltek az Eklektric után készült, kevésbé populáris lemezek, de ez nem baj, mert a lényeg, hogy engem szórakoztattak.

WLB: Ha jól tudom, nemcsak a már említett jazz, elektronika és pop van az életedben, hanem megjelent a kortárs komolyzene is…
 

B.L.: Tavaly októberben írtam egy öttételes darabot szimfonikus zenekarra Metamorfózis címmel. A CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztiválon mutatták be a Várkert Bazárban, egy 34 fős szimfonikus zenekar - vonósok, ütősök, fa- és rézfúvósok meg zongora - adta elő. Ebben én nem is játszom, hanem csak megírtam a darabot. Szerettem volna átélni ezt az élményt is, hogy milyen lehet az, amikor megírod a zenét, amit aztán mások adnak elő - nélküled. Te csak ott ülsz és hallgatod. Nemcsak a zenei világ különbözött attól, amit eddig csináltam, hanem a munkafolyamat is. 34 hangszerben kellett gondolkodnom. És nem az volt, hogy mint producer megírom a számot, felveszem a demót és azt adom oda, hogy ezt és így kérem, hanem az egyes hangszerekre le kellett mindent kottázni, és azt odaadni aztán a zenekarnak. Zeneiségében egyébként hasonló a többi zenémhez. Élőben egyszer adták elő, de már dolgozunk azon, hogy legyen még belőle előadás.

WLB: Milyen érzés volt a közönségben ülni és meghallgatni egyben azt, amit korábban csak fejben, otthon a gépeden, meg a próbák során, gyakran csak részleteiben hallottál?
 

B.L.: Ez volt az első ilyen jellegű élményem. Jól esett, nagyon élveztem. Persze ma már egy csomó mindent másképp csinálnék. Többet bele lehetne tenni ebbe a darabba, akár a írás részét, akár a próbafolyamatot nézem. De ez még egy első lépés volt egy olyan oldalági úton, amin még csak most indultam el. Biztosan fogok még szimfonikus zenekarra vagy vonósnégyesre zenét írni a jövőben.
 
WLB: Korábban nem is volt kapcsolatod a kortárs zenével, komolyzenével?
 

B.L.: A jazz tanszakon volt olyan óránk, hogy XX. századi zene, és abban azért volt komolyzene bőven. De édesapámtól is sok jött ezekből a fura és különös kortárs komolyzenékből. Szoktam is hallgatni, sőt Steve Reichhel még találkoztam is, amikor fellépett itt a Zeneakadémián az Amadinda Ütőegyüttessel.

WLB: A legutóbbi lemez, az algorhythms bő egy éve jelent meg, és szólóalbum, vagyis egy egymagadban megírt és rögzített elektronikus lemez. Ez már a harmadik ilyen jellegű lemezed. Előbb volt a loop-os Sastra, aztán a partizós Elevator Dance Music, mindkettő remek album, viszont ez a legutóbbi, ez a melankolikus-elszállós anyag, ami a legerősebb. Olyan, mintha mostanra értetek volna be így együtt, te meg az elektronika. Te is érzed ezt a fejlődést lemezről lemezre?
 

B. L.: Olyan ez, mint amikor a focimeccs elején a kapus odamegy előbb az egyik kapufához, aztán a másikhoz, végül beáll középre. A Sastra egy csak loopos-trombitás, lassú, kicsit ambientes lemez, az Elevator egy 120 BPM-es techno-house cucc, kicsit veretős, az algorhythms pedig a kettő között áll, és új elemként megjelenik rajta a billentyűzés, ami meghatározza a lemezt és más hangzást hoz. Élőben eddig még nem használtam billentyűt, most viszont igen. Úgy érzem én is, hogy az algorhythmsszel megérkeztem valahova. Ugyanakkor meg azért minden lemezem az épp akkori Lőrinc lenyomata. Most olyan vagyok, mint ez a lemez, 2015-ben meg olyan voltam, mint az Elevator album.

Fotó: Komróczki Dia

WLB: Nagyon filmzeneszerű a zene, amit játszol. Izgat, érdekel a filmzeneszerzés? Vagy kértek már tőled számot filmhez, tévésorozathoz?
 

B. L.: Szoktak hébe-hóba. Kértek már meglévő számot, meg olyat is, hogy komponáljak valamit. De nemcsak filmhez, hanem színházi darabhoz is. Most a karantén alatt egy dokumentumfilmhez szereztem zenét. De azért nem sűrűn fordul elő ilyesmi. Ebbe az irányba lenne még keresgélnivalóm, és kedvet is érzek hozzá. Hallgatok is filmzeneszerzőket, Hans Zimmer dolgait például kimondottan szeretem.
 
Többször mondták is már nekem, hogy a zeném utazós, elszállós, és amikor megszólal, akkor elkezd az ember fejében automatikusan peregni a film. Régebben volt vetítés a koncerteken, nagyon jó vizuális alkotókkal dolgoztam együtt. Később viszont elhagytam, mert arra jutottam, hogy jobb, ha mindenki maga forgatja a fejében a saját filmjét a zenére.

WLB: A karantén a művészemberek egy részét kimondottan megviselte, nekik nem nagyon ment az alkotás, lefagyott a kreativitásuk, a többieket viszont kifejezetten inspirálta a kényszerű leállás. Téged hogyan érintett?
 

B. L.: Engem inkább inspirált. Egy csomó mindenre volt idő, amire a karantén előtt nem, és egy csomó minden olyan dologgal is foglalkoztam, ami nem zenekészítés, viszont pozitívan visszahatott a zenélésre. Mint amilyen a kerti munka, a levegőn levés, maga a természet, nézni például, ahogy érik a paradicsom. Ez pszichésen erősíti az embert, és a szellemi munka, az alkotás is jobban megy. Persze ez oda-vissza hat, kiegészítik egymást. Sokat gyakoroltam, folyt a műhelymunka, és volt egy-két online koncert is. Meg persze sokat voltam a családommal. Csupa olyan dologra ment el a bezártan töltött idő, amire csak jó, ha elmegy.

WLB: Na, de szerencsére vége van a karaténnak, és így kisebb koncertek is lesznek már. Neked is volt már egy szólód nemrég a Pontoonnál, de mi várható még, mi az, ami már biztos, hogy lesz?
 

B. L.: Budapesten augusztus 5-én Random Szerda lesz a Kobuciban. Előtte pedig július 25-én a Quartettel lépünk fel a MÜPA-ban. Az számunkra is érdekes lesz. Lett ott egy autósmozi, a MÜPA parkolójában. Mi bent játszunk az üres teremben, a nézők pedig kint, az autójukban ülve fogják hallgatni és nézni a koncertet egy kivetítőn, a hangot pedig az autórádióval lehet majd befogni. Ez a koncert több minden miatt is érdekes lesz. Lesz két vendégünk. Az egyik Grencsó István, aki az avantgárd és free jazz világából érkezik, vele pár számot adunk majd elő, izgatottan várjuk. A másik vendég pedig Kiss Flóra énekesnő, és azért is izgalmas az ő fellépése, mert már nagyon régen nem dolgoztam együtt vokalistával, erre a koncertre viszont több közös új szám is készült.
Aztán szólókoncertem is lesz még szeptember 19-én a Trafóban, ami annyiban lesz más, mint a Pontoon, hogy itt lesz zongora is. De az már ősz, és előtte, nyáron megyek-megyünk vidékre, lesz pár fesztivál szerte az országban, ahol mi is fellépünk, például a Paloznaki Jazzpiknik, a miskolci Borangolás vagy a Fekete Zaj, ahol szólókoncertem lesz. De meglátjuk, mit hoz a jövő. Kicsit most még lutri az egész, nem tudjuk, mi lesz.

WLB: Lemez mikor várható?
 

B. L.: Idén még lehet, hogy lesz valami, de még nem tudom, hogy mi. Meglátjuk. Folyamatosan készülnek az új számok a zenekarral és szólóban is. A Random Szerdának is rögzítve van még ki nem adott koncertanyaga. Meg videós anyagokat is szeretnék majd készíteni, zongorázósat. Nemrég vettem egy pianínót.
 
WLB: Azt hallottam, hogy szeretsz kirándulni. Budapesten és környékén hova szoktál?
 

B. L.: Budakeszin lakom, ott van azért erdő. De szeretem a Normafa-Csillebérc vonalon lévő erdőket is. A János-hegyre sokat jártam, meg a Hármashatár-hegyre is. De laktunk Nagykovácsiban, és azon a környéken is sokat kirándultam.

Fotó: Komróczki Dia

WLB: Szoktál magaddal trombitát vinni, hogy fújj egy kicsit a természetben?
 

B. L.: Nem szoktam. Inkább a természetet szeretem hallgatni, az erdő hangjait.
 
WLB: És előfordult már, hogy eszedbe jutott ilyenkor a természeti hangokból valami dallam, amiből aztán egy szám született?
 

B.L.: Nem. Ugyanolyan vagyok, mint az összes többi kiránduló. Csak kirándulok. Egyébként sem szoktak eszembe jutni számok ennyire konkrét helyzetekben, hogy elmegyek kirándulni, ahol meghallok egy madártrillát, és abból pedig születik egy dallam. Hanem amikor egy dallam az eszembe jut, már otthon, akkor abban benne van a kirándulás is.

WLB: Természetközeli helyen élsz már évek óta. Hiányzik a nagyváros? Mégiscsak Budapesten születtél és nőttél fel.
 

B. L.: Szeretem a természetet, és szeretek a közelében élni. Ez lehet, hogy a korral jár, de az is lehet, hogy azért van, mert elég sokat éltem a belvárosban Budapesten. Teljesen más a két életmód, és mind a kettőnek megvannak a maga értékei. Szoktam bejárni a városba, próba és koncertek miatt is, és szeretem. Viszont nagyon jó döntés volt kiköltözni egy nyugodtabb, csendesebb világba. Ennek ellenére szokott hiányozni Budapest, például ha valami miatt hosszabb ideig nem látom. Szeretem, és minden szempontból szerethető városnak gondolom, az anomáliák ellenére is. Budapestnek minden évszakban más a hangulata és másképpen szép. És hát akármerre megyek a városban, mindenhova fűz valami emlék, egy beszélgetés, egy ember, egy történés, egy átmulatott éjszaka, bármi. Ezek miatt sokkal inkább a magaménak érzem, hiába nem lakom már benne. De hát itt születtem, és itt nőttem fel.

WLB: Vannak kedvenc helyeid?
 

B.L.: A hidakat nagyon szeretem. A Duna-partot. A Gellért-hegyet, ahol van pár erős spot, ahonnan jó lenézni a városra. Például a víztározótól.
 
WLB: Budán vagy Pesten születtél?
 

B.L.: Pesten. A Ferenciek terén. Ott éltem 25 évig. Gyerekkoromban a háztetőről néztük a tűzijátékot augusztus 20-án. Sőt, még Eklektric-koncert is volt fent. Arra is emlékszem, amikor a Gozsdu udvarban nem volt még semmi, üres volt az egész. Télen egy részét felöntötték vízzel, megfagyott és az volt a korcsolyapálya. Mi is jártunk oda. De ez az egész bulinegyedre is igaz. 15-20 éve alig volt ott valami, csak a lakóházak, az utóbbi években meg már olyan volt végigmenni a Király utcán vagy a Kazinczyn, mintha nem is a városban lenne az ember, hanem a Sziget Fesztiválon. Ami persze nem baj.

Hasonló tartalmak

Admin mode