„Egy év aktív futárkodás után mondhatod azt, hogy budapesti vagy, tiéd a város” – Kürti Gábor-interjú (Hajtás Pajtás futárszolgálat)

We Love Budapest: Ti voltatok a legelső biciklis futárcsapat itthon. Hogyan jött anno 1993-ban az ötlet, hogy bringás futárokként kezdjetek vállalkozásba?
Kürti Gábor: A két alapító-tulajdonosnak, Lackónak és Spenótnak volt egy barátja, Babler Hédi, aki akkoriban épp Svájcban tanult. Abban az évben pont ott rendezték meg a biciklis futárok éves versenyét, ő pedig önkéntesként dolgozott ezen, kordonokat állított, meg ilyenek. Amikor hazajött, mesélt a versenyről, és ennek kapcsán felvetette, hogy itthon is csinálni kéne egy futárszolgálatot bicajokkal. Lackó meg Spenót, akik akkoriban alkalmi munkákból éltek, kölcsönkértek bringát, és belevágtak. Szórólapokat nyomtattak, és első körben Budán, a jobb környékeken szétdobálták, hátha a gazdag emberek majd pezsgőt küldözgetnek velük egymásnak. Persze nem jött be a dolog, alig volt megrendelés, ami volt, azt is mind ismerősök kérték.

A fordulatot aztán az hozta, amikor az egyik fordítóirodának kezdtünk dolgozni, és velünk küldték a multi partnereknek az elkészült munkákat. Az egyik ilyen partnercég a McCann-Erickson reklámügynökség volt, melynek az egyik vezetője épp akkor jött haza New Yorkból, ahol nagyon megtetszettek neki a kinti bringás futárok, és ahogy megtudta, hogy itthon is van már ilyen, onnantól mindent a Hajtás Pajtással küldött. Ez pedig újabb cégeket és egyre több megrendelést hozott. Meg egyre több futárt is.
 
Amikor a Hajtás Pajtáshoz kerültem 1995 nyarán, már napi 40 megrendelésünk volt. Én lettem az 5. sorszámú futár. Ekkor még nem számítottunk nagynak, de ilyen létszámmal egy futárcég már életképes tud lenni, mert nagyjából lefedi a várost, és ha egy ember betegség miatt kiesik, van kivel pótolni. Van is egy mondás, hogy „egy futár nem futár, két futár fél futár, három futár futár”, ami szerint akkoriban mi már bőven megvoltunk. A 90-es évek második felében aztán nagyon elkezdtünk nőni, a csúcs 2006 volt kábé, akkor már 150-en voltunk a cégnél, és ebből nagyjából 130 volt a futár. 

Amikor kijött a jogszabály, hogy a cégeknél nem lehet senkit sem kényszervállalkozóként alkalmazni, a Hajtás Pajtás mindenkit bejelentett, így lett a futároknak nyugdíjuk, meg elmehettek táppénzre is. Ez hozott egy minimális átmeneti visszaesést, majd amikor pont visszaálltunk a régi szintre, jött a gazdasági válság. Egy csomó cég csődbe ment vagy egyszerűen csak abbahagyta, mert a korábbi megrendelők elkezdték megoldani saját maguk a levél- és csomagküldést. Ez a csökkenő tendencia 2012-13-ig tartott, utána kezdett megint évről évre nőni egy kicsit a megrendelések száma. Jelenleg olyan 78-an vagyunk a cégnél, és már csomagszállítást is vállalunk a belvárosban triciklikkel meg elektromos furgonnal.

WLB: A csomagszállításra miért volt szükség?
K. G.: Az internet miatt egy csomó mindent már nem futárral küldenek az emberek. Rengeteg minden digitalizálódott, a szállító piac pedig szintén változott. Kísérletezgettünk mi is mindenfélével. A kaját végül elengedtük, a csomag viszont megmaradt.


WLB: A jelenlegi járványhelyzetben sokan vesztették el a munkájukat, és több olyan esetről is lehetett olvasni, hogy például egy egykori topmenedzser bringára pattant, és elment futárkodni. Nálatok is bukkantak fel ilyen arcok?
K. G.: A helyzet az, hogy nálunk mindig is voltak ilyen arcok. Nekünk ebben semmi fura vagy újszerű nincs. Annyira szabad meló a miénk, hogy aki nem ilyen életet él, arra mindig is nagyobb vonzerővel hatott a futárkodás. Egy banki menedzser meg pont ilyen. Vagy egy ügyvéd. Sok ilyen ember megfordult már nálunk. Van, aki csak egy évre jött, hogy kiszálljon kicsit a mókuskerékből. Van, aki azért jön egy időre futárnak, mert megbicsaklott a kreativitása, itt meg egész nap mozog, és ez az agyát, a gondolkodását is jobban felpezsdíti. Egyébként meg a futárkodást körüllengi valami „titokzatosság”, valami kultuszféleség van a bringás szubkultúra körül, és van, akit meg ez vonz ide egy időre. Nagyon bírjuk ezeket a fazonokat egyébként. Nincsenek sokáig nálunk, de mindig hoznak valami olyasmit, ami egyébként nincs a cégnél. Üde színfoltok.

WLB: Egy tipikus futár hány éves?
K. G.: A 20-30-as korosztály tagja, de jöttek és vannak idősebb kollégáink is. Volt már nálunk exkerékpárversenyző meg egykori zsoké is, ők tőlünk mentek nyugdíjba.


WLB: Mennyit mennek egy nap a futárok átlagban?
K. G.: Mikor mennyit, a megrendeléstől függ. De van, hogy napi 80-100 kilométert is. Kell hozzá a fizikum. Persze hozzá lehet szokni elég hamar, de 50-60 felett azért már nem biztos, hogy annyira könnyen megy.
 

WLB: Egy cég esetében a névválasztás különösen fontos, a tiétek pedig, mondhatni, tökéletes...
K. G.: Amikor a Hajtás Pajtáshoz kerültem, már egész sok megrendelésünk volt, de még nem volt bejáratva a nevünk. Ezért amikor vittem a küldeményt, becsengettem és mondtam, hogy „levelet hoztam, a Hajtás Pajtástól vagyok„. A válasz szinte mindig röhögés volt. De nagyon megszerették a nevünket, meg is jegyezték azonnal.

WLB: A 90-es évek második felében a futárok szubkultúrája meghatározta a várost: a zene, amit hallgattak vagy ők maguk játszottak, a ruhák, amiket hordtak, a helyek, ahol megfordultak, ahova jártak. A Toldi mozi például egy ilyen bázis volt...
K. G.: Nem volt még mobiltelefon, ezért amikor végeztünk, nyilvános telefont kerestünk és azon szóltunk be, hogy megvagyunk, mi a következő fuvar. Ezek visszahívható telefonkészülékek voltak, és mi ott vártunk, hogy hívjon a diszpécser. Volt pár elég jó hely a városban erre a célra. A két favorit a Toldi mozi volt, meg a Hungexpo városligeti fülkéje (ahol most a Zene Háza épül, és ahol a Kertem is volt eredetileg). Előbbi a hidegben jött jól, mert korán nyitott, bent meleg volt, lehetett várakozni, és volt büfé meg ismerősök. Utóbbi meg nyáron volt jó, mert lehetett napozni meg bandázni a várakozás közben.

WLB: Nagyon sokáig menő dolognak számított a futárokkal lógni, úgy öltözni, mint ők, oda járni, ahova ők. Aztán ez hipp-hopp eltűnt. Miért?
K. G.: Amikor nyíltak sorra a romkocsmák, akkoriban nagyon népszerű esemény volt a futárok pénteki esti csoportos sörözése, aminek Száguldó Cirkusz volt a neve. Az irodában volt egy térkép a falon, és azon bejelölték az aznap éjszakai haladási irányt kocsmáról kocsmára. Mindenhol ittak egyet, buliztak egy sort, asztalon táncoltak, majd mentek tovább. A helyek imádták azt, amikor megjelent a Száguldó Cirkusz, mert arra az egy órára megnőtt a fogyasztás, és csúcsra járt a hangulat. Még futárkedvezmények is voltak a kocsmákban. Aztán az egyre fokozódó buliturizmus vetett véget az egésznek, mert megváltoztak a helyek és egyre drágábbak is lettek. Ezért most már a futárbandázások sem mások előtt zajlanak, hanem kevésbé felkapott helyeken.

WLB: Miért alakult ki ez a kultusz a futárok körül?
K. G.: Elsősorban azért, mert nagyon egyedi a futárkodáshoz kapcsolódó szabad(os) életérzés. Meg a kinézet is az volt. Zsebes gatya, hosszú, bő póló és biciklikulcs. Eleinte azt hittük, hogy ez csak nálunk van így. A 90-es évek vége felé aztán elkezdtünk járni nemzetközi futárversenyekre, először Washingtonban voltunk, aztán Spanyolországban, Grazban, itt-ott, és akkor derült ki a számunkra, hogy bárhova is megy az ember a világban, a futárok mindenhol ugyanúgy néznek ki, ugyanolyan életet élnek, ugyanúgy szórakoznak, ugyanolyan emberek, elsősorban filmesek meg zenészek veszik őket körül. De az is nagyon hasonló több helyen is, hogy a futárok rendezik a bringás felvonulásokat és nagyon aktívak a civil szerveződésben.
 

WLB: Manapság vannak még futárversenyek?
K. G.: Annyi nincs már, mint régebben, de azért évi egy-kettő még mindig akad. Eleinte mindenki nagyon lelkes volt, megszervezte a maga versenyét, és ez addig tartott, hogy egy idő után már nem volt annyira érdekes. Mindenhol lehiggadt kicsit a dolog, nemcsak nálunk. Itthon most inkább a City Jam megy, ami egy futárközösség, nyaranta tábort szerveznek maguknak a Velencei-tónál. Összedobják a költségeket, koncerteket szerveznek, össze is jön minden évben 50-100 fő. Régebben elég vad volt a közeg, most sokkal nyugodtabb és bensőségesebb.

WLB: Milyen a tipikus futár?
K. G.: Nagyon szeret bicajozni, és nagyon nem szereti az irodát. Ameddig lehet, ki akarja húzni, hogy zárt térbe menjen dolgozni, ahol van egy főnöke. Van egy nagy szabadságfaktora a dolognak, azt is szeretni kell, tudni kell komfortosan benne élni. És bírnia kell akkor is, ha nagyon meleg van, meg akkor is, ha esik bármi, meg ha fúj. Kicsit ilyen városi indián életforma ez. Két-három évig nincs ennél jobb meló. Kábé akkor szoktak belőle kiégni az emberek, és általában akkor, amikor jön a rossz idő. Ilyenkor elmennek tőlünk, de aztán elég sokan vissza is térnek, mert hiányzik nekik a futárkodás. Nagyon sok emberről tudom, hogy a Hajtás Pajtást tartja élete legjobb munkahelyének. Amikor a 25. szülinapunk volt a Toldiban két éve, 500 ember jött el rá nosztalgiázni, nagyon jó kis buli volt.

WLB: A városismeret mennyire fontos szempont ahhoz, hogy valaki futár lehessen nálatok?
K. G.: Valamennyire fontos. Rolandnak, aki felveszi a futárokat, vannak tesztjei erre is például. Tartunk próbafuvarokat is, lemérjük, alkalmas-e az ember futárnak. De amióta van már Google Maps meg okostelefon, azóta nem a városismeret az elsődleges szempont. Régen más volt, amikor még térképpel a zsebedben kellett egyik címről a másikra hajtanod. Akkor nem ártott, ha jól ismered Budapestet. Most kábé egy év aktív futárkodás után mondhatod azt, hogy budapesti vagy, tiéd a város, aminek minden zugát és kerülő útját ismered, mindig tudod, hogy éppen hol vagy, és hogyan juss el 'A' pontból 'B'-be a legegyszerűbben. De nem térképről, hanem már fejből. Egy igazi futár úgy ismeri a várost egy idő után, mint ahogy egyetlen helyben született sem ismeri.

WLB: A futárkodás nem veszélytelen szakma. Hogyan vigyáztok a futárok testi épségére?
K. G.: Olyan ruhákat, egyenruhákat kapnak, amelyek a lehető legjobb anyagból készülnek, és mindennek ellenállnak. Szeretik is. Egyedül a térdvédő nem tud beakadni. Hiába vesszük meg és adjuk oda nekik, nem veszik fel. Hasznos lenne, de egyszerűen nem jó benne bicajozni.


WLB: Az autósokkal milyen a viszonyt ápoltok?
K. G.: Vegyes. Vérmérséklettől függ, ki hogy van velük, illetve ők velünk. Ha valaki 4-5 évet eltölt a fővárosi utakon, legyen buszsofőr, taxis vagy futár, akkor valami eltörik benne. Legalábbis sok mindenkivel ez történik. Innentől kezdve pedig a többieket már közlekedési akadálynak tekinti, akin valahogy át kell jutni. Nem embereket, hanem dobozokat lát maga előtt, mint valami számítógépes játékban. Nem jó mentalitás az ilyen, de érthető, mert amikor kint van valaki az utakon hosszú éveken át, megkérgesedik belülről.

WLB: És a többi bringással milyen a kapcsolat? Budapesten is egyre többen ülnek kerékpárra és egyre több a hétvégi bicajos is...
K. G.: Amikor egyre több bringás futárcég lett, egy idő után elkezdtünk összefogni a közös ügyeinkben, mert a jó viszony az mindig alap volt. Így jött létre a Critical Mass, ami eleinte csupa futárból állt, ebből nőtt ki a civil szervezet. Ami persze némi kötöttséggel is járt, ez pedig a futárokat már zavarta. A szervezésben azért a mai napig részt vesznek, de azt is érezni rajtuk, hogy jobban szerették a bringázást, büszkébbek volt addig, amíg csak ők bicajoztak. Most úgy érzik páran, hogy ezt elvették tőlük, annyi lett a bringás. Van, aki az egészet, a bringás civil szerveződést és a felvonulásokat majdhogynem árulásnak tartja emiatt. Egy igazi futár úgy ismeri a várost egy idő után, mint ahogy egyetlen helyben született sem ismeri. „Miért akar mindenki bicajozni?”

Van olyan futár, akit zavarnak és idegesítenek többiek: mert lassítják a forgalmat, bénáznak, nem lehet haladni tőlük. Persze ez félig-meddig csak pufogás, és nem komoly ellenségesség. Egyébként meg mindenki hálás lehet a futároknak. Ha ők nincsenek, nem biztos, hogy van bringás mozgalom. Az első felvonulás megbeszélésén, ami még a régi Gödör előtti lépcsőn zajlott, 3-4 futárszolgálat bringásai vettek részt kizárólag.