We Love Budapest: Popénekesként ismert meg Magyarország a 2000-es években. Hogyan lettél jógaoktató?
 
Sugár Bertalan:
Közel 15 éve jógázom, és fokozatosan vált egyre fontosabbá az életemben. Mikor hazaköltöztem Amerikából, teljesen céltalan voltam, az éneklés kényszerpályájától próbáltam elmozdulni. Mindenféle munkákat végeztem, dolgoztam a barátaim vega éttermében, amatőr fordítóként, irodai csicskaként egy művészeti ügynökségnél. Úgy éreztem, az éneklésen kívül semmi máshoz nem értek, nagyon nehezen sikerült újradefiniálnom magam, krízishelyzetben voltam, és hogyhogy nem, ekkor találkoztam a jógával. Sose gondoltam rá hivatásként, és már vagy 10 éve gyakoroltam, amikor családi nyomásra belevágtam életem első jógaoktató képzésébe, ami után rögtön el is kezdtem tanítani. Egyik napról a másikra lettem főállású jógaoktató, egyik lehetőség jött a másik után. Életem legnehezebb pontján találkoztam a jógával, és ez volt az egyetlen dolog, ami mellett kitartottam életemben, amibe igazán energiát fektettem.

WLB: Elég kemény híre van az óráidnak. A jóga fizikai része inspirált inkább?
 
S. B.:
Mint a legtöbb gyakorlót, az elején inkább a fizikai rész érdekelt. Az ashtangával indítottam, közel tíz évig gyakoroltam ebben a stílusban. Az ashtanga vinyasa egy nagyon komoly, szélsőségesen fizikai gyakorlás a jóga világában, és az első órámon másokhoz hasonlóan azt gondoltam, hogy az életem itt és most be fog fejeződni. Aztán mégis ottragadtam. Inkább azt mondom, hogy az óráim nem kemények, hanem rigorózusak: amíg a fizikai testedet nem tudod irányítani az anatómiai adottságaidhoz mérten, addig fejben sem tudsz erősödni, test, szellem és lélek egy egység, de utóbbit inkább nevezzük „önvalónak”.

WLB: Most úgynevezett Gokul hatha és Gokul vinyasa órákat tartasz. Mit takar a Gokul jelző?

S. B.:
Az elnevezést a tanáromról kapta, Jani Jaatinenről, akinek az avatott – szanszkrit – neve Gokulacandra. A Gokul-metódus olyan formában, mint az ashtanga, nem egy kötött sorozat, nem ugyanazok a pózok követik egymást, viszont óráról órára ugyanabban a sorrendben követik egymást a póztípusok. Mint minden tradicionális gyakorlás, ez is napüdvözlettekel indul, és azt követik először az álló, a talajmenti, majd a fordított pózok.

Gokulacandra személye óriási hatással van az életemre, nem csak a fizikai gyakorlásomra; egyfajta messiás-szerepet tölt be. Óriási tudású jógi, a szó legnemesebb értelmében, amiből kevés van a piacon. Ő talán az egyetlen ember, akit ismerek, aki nem a „szőnyegen” kezdte a gyakorlást, hanem a filozófiai oldalról érkezett. A Gokul-metódus az úgynevezett „bandhákra” helyezi a legnagyobb hangsúlyt, vagyis az energetikai testben rejlő erőközpontokra, amik nem összetévesztendők a csakrákkal. Míg ashtangáztam, három bandháról hallottam, mióta vele gyakorolok, évről évre több bandháról tanulhatok és taníthatom ezeket. A metódus – és Patanjali – szerint a bandháknak három szintje van és a gyakorlás célja, hogy minden póztípusban az összes szinttel dolgozzunk.
 

WLB: Ma már nagyon sokan tartanak jógaórákat, mégis nehéz jó tanárt találni, kissé mintha felhígult volna a szakma.

S. B.:
Olyan a jógatanár, mint a terapeuta: nem biztos, hogy a legelső segíteni tud önmagad feltérképezésében. De nagyon felhígult, igen. Nemcsak Budapesten, világszerte milliárd dolláros biznisz. Nem az baj, hogy ennyi ember jógázik, vagy hogy sok oktatóképzés van. Baj azzal van, hogy emberek úgy kezdenek el tanítani, hogy nincs önálló gyakorlásuk. Szeretnek jógázni, egy-két éve űzik, szeretik a tanárukat, aki tart oktatóképzést is, és van annyi pénzük, hogy elvégezzék. Ott megtanítanak nekik x ászanát és azokat az instrukciókat, amiket a tanáruk használ. A saját gyakorlásod a tanításod alapja, a tapasztalás az, amit átadsz. Ebbe sokat kell beletenni. Én hajnalban kelek, mert reggel 7-fél 8-kor már tanítok. Mostanában heti egy pihenőnapot tartok, és mindig meglepődöm azon, ha más jógatanárok heti 2-3 saját gyakorlást emlegetnek, ilyenkor meg is szoktam kérdezni, hogy akkor mégis mit tanítasz, miért ezzel foglalkozol?

WLB: Mi a helyzet a spirituális beállítottsággal, kell hozzá, hogy jó jógaoktató legyen az ember?

S. B.:
Hadilábon állok a „spirituális” szóval, de az biztos, hogy nem árt, ha van benned egyfajta nyitottság, érzékenység az emberek iránt. Én mindig hangsúlyozom az órán, hogy nem vagyok a terapeutátok, a spirituális vezetőtök, én ászanákat tanítok. Az óráim nem szertartások vagy szeánszok: nem gyújtok gyertyát, nem teszek be lágy zenét, tradicionálisan tanítok, követve a „parampara”, vagyis a tanítványi láncolat tanításait. Az, hogy a filozófiai háttere ma már sokkal jobban érdekel, az leginkább Gokulacandra hatása, mert az ő tudása győzött meg arról, hogy a jóga egy nagyon összetett és sokrétű tudomány, hitványság azt a fizikai gyakorlás szintjére degradálni.

Vallásos családban nőttem fel, római katolikusnak neveltek, de az apai nagyapám holokauszt-túlélő, gyakorlatilag az egész családja odaveszett, ezért fontos szerepet játszik az életemben a zsidó identitástudat is. Nem vagyok vallásos ember, de van egyfajta istenképem, ami a neveltetésem miatt leginkább a zsidó Jézusban testesül meg, ugyanakkor nem érzem magamat sem katolikusnak, de zsidónak sem. Apukám mélyen istenhívő, római katolikus, templomba járó ember; sebész, aki nap mint nap élettel és halállal való küzdelmek tanúja. A családban talán ő érti a legjobban, hogy mit jelent számomra a jóga, és látja, hogy ez az út hogyan vezet vissza azokhoz a gyökerekhez, amiket ő annyira szeretett volna nekem és a bátyámnak átadni. Azt gondolom, hogy talán van valami magasabb erő – és ha már jógáról beszélünk –, egy transzcendentális energia, ami irányítja a világot, befolyásolja az életünk folyását. 

WLB: Ha ott ül az órádon 25 ember, nehéz nekik átadni azt a komplexitást, ami a jógát jellemzi?

S. B.:
Már az is sikerélmény, ha abban tudok segíteni, hogy az adott pózokat biztonságosan tudják gyakorolni. Egy 90 perces órán leginkább az ászanákra koncentrálok, mert nagyon szűkös az idő, de úgy, hogy mondjuk 75 percig ízekre szedem őket, hogy le tudjanak nyugodni, hogy aztán 15 percig tudjanak nyugodtan ülni és légzőgyakorlatot vagy mantrameditációt végezni. Ha a fizikai test megkapta, amit akart, akkor az elme képes elcsendesedni, hogy megkezdődhessen a belső munka.

WLB: A laikusok, kezdők szokták szeretni, ha az oktató elmondja, hogy a testem kicsavarásával épp mit is csinálok, mi történik energetikailag.

S. B.:
Én elég durván szórom az instrukciókat, az óráim úgy néznek ki, hogy sok póz, rengeteg sorozat, rengeteg instrukció. Mindig mondom, hogy ne vizualizáljanak; inkább befelé figyeljenek, az érzeteket elemezzék, vizsgálják, hogy mi történik, mikor mondjuk a jobb belső ágyékodat a jobb sarkad közepe felé mozdítod. Ez elég elvontan hangzik, de a fizikai test kevés dologra képes az energetikai test ismerete nélkül, de legalábbis sokkal többre annak birtokában. Olyan hülyeségeket nem mondok nekik, hogy „tárd ki a szívedet”, azt fogom mondani, hogy emeld meg a szegycsontodat. Lehet, lesz olyan energetikája a dolognak, amit megérez, és akkor kezd el majd igazán fejlődni a fizikai gyakorlása is. Amikor a fizikai test megmozdul, felszabadulnak energiák. Ezért nem lehet a jógára csak rekreációs tevékenységként tekinteni, vagy wellnessként programként, szerintem konkrétan súrolja a blaszfémia határát, mikor így aposztrofálják.
 

WLB: Mit tudsz mondani azoknak, akik szerint „a jóga nem sport”?

S. B.:
A gyakorlóim hetven százaléka nő, szoktam nekik mondani viccesen, hogy küldjék el a pasijaikat hozzám, hogy megtudják, milyen kiképzésben van részük nálam; nehogy azt gondolják, hogy csak nyújtózkodnak meg ásítoznak itt. Az utóbbi években amúgy látványosan megnőtt a férfi gyakorlók száma, vért izzadnak a legkeményebb srácok is az óráimon.

WLB: Te magad végzel-e más mozgásformát?

S. B.:
Nem igazán, mert nincs időm, naponta kétszer igyekszem gyakorolni, lótok-futok a kutyával. A Gokul jógával annyira aprólékosan átmozgatom minden izmom, ízületem, hogy nincs rá szükség. Próbálkoztam más sportokkal is, a kövérgyerek- és az anorexiás múltam miatt 20 éven át volt egy elég nagy harc a saját testemmel és kinézetemmel. A jógától kaptam egy nagyon erős és ellenálló testet. Nem vagyok beteg, erősnek, fittnek érzem magam, és ezt nem mondhatom el a gyúrós időszakomról.
 

WLB: Mikor a karrierváltásról beszéltél, a kényszerpálya szót használtad. Sikerült megbékélni a múlttal?

S. B.:
Mikor hazajöttem Amerikából, az első időszak nagyon keserves volt, vissza kellett térnem az énekléshez. Ráadásul úgy hagytam faképnél a kiadómat, hogy egy héttel a kiköltözés előtt jelentettem be, egy nagyon sikeres időszakban. Lehet, soha senki nem fogja elhinni nekem, hogy soha nem akartam popénekes lenni. Az élet tálcán kínálta nekem a lehetőséget először 14 évesen, majd a Bery-korszakban. Úgy álltam hozzá, hogy vagy bejön, vagy nem, úgysem ezzel akarok foglalkozni, hiszen én színész akartam lenni. Gyerekkoromtól musicalekben szerepeltem, mert talán a hangom volt a legerősebb pont a tehetségemben, de 15-16 évesen felismertem, hogy a komoly színház érdekelt, aztán egyre jobban a film, ami az életemben azóta is minden problémámra a megoldás, rögtön a jóga után.

Persze nem akarom, hogy úgy tűnjön, hogy az énekesi múltamra valami rémálomként gondolok; nem, nem volt az, a húszas éveimben a legnagyobb szabadságban éltem, nagyon jól kerestem, szépeleghettem kedvemre, a kövér gyerekből egy nemkövér fiatal felnőtt lettem, a legjobb stylistok, sminkesek vettek körül. A legizgalmasabb éveimet töltöttem New Yorkban, ahol millió impulzus ért, jó és rossz is. De a magyar popzene sose volt egy vonzó dolog számomra, sose adott értelmet az életemnek.

Rengeteget voltam terápiában, öt évig jártam egy zseniális pszichológushoz, aki nagyon sokat tanított magamról. Közben beteg lett az anyukám, és meghalt. Drámai korszak volt sok hullámzással, és ebben az időszakban találtam rá a jógára. Célt adott a nehéz fizikai gyakorlás, a koncentráció, a szigor. Először szorongásokkal és félelemmel jártam az órákra, mert borzalmasan nehéz volt, közben azt éreztem, hogy ez az egyetlen megoldás, csinálnom kell, hogy elmozduljak a holtpontról.

Hosszú évekig tanácstalan voltam és bénáztam az életemben. Minden évben elhívtak valami showműsorba, Csillag születikbe, X-Faktorba, hol karácsonykor, újévkor vagy Valentin-napkor, hogy elénekeljem az Egyedül című dalt, és utána én éreztem nagyon kínosnak az egészet, hogy ez komoly? Én nem akarok popénekes lenni, retró popénekes pedig pláne nem! De aztán megoldotta az életemet a jóga. A popzenében sosem hittem, de most azt érzem, ennek tényleg van értelme.
 

WLB: Az első sztár voltál, aki coming outolt. Ehhez a kérdéshez is fűződnek küzdelmes időszakok?

S. B.:
Én teljesen természetesen éltem meg a kapcsolataimat a 90-es években is. Nekem ez nem téma, de újra meg újra belefutok, hogy embereket közel engedek magamhoz, akiknek ez nincs tisztába téve. Én szerencsés helyzetben voltam, tök nyitottan élhettem az életemet, a családom, barátaim mindig támogattak. Mikor megkerestek a TV2 Strucc című esélyegyenlőségi magazinjától, azért vállaltam el a coming out-interjút, hogy ne kelljen magamat gyáva alaknak tartanom. Mert mégis mitől kellett tartanom, miért ne beszélhetnék róla, mi ebben a nagy titok? Magamnak való bizonyítás volt, hogy ezt megtettem 2007-ben.
 

WLB: Hogy látod Budapesten a meleg szubkultúrát, így, hogy eltűnőfélben vannak a meleg szórakozóhelyek?

S. B.:
Budapest kozmopolita város, elfogadó. De imidzsváltáson kell átesnie a régi helyeknek, most a pop-up eventek sokkal jobban mennek, nem mintha túl gyakran járnék bulizni. Van egyébként egy vicces emlékem. Nagyon „kreatív” volt az egykori kiadóm, amikor a legutolsó lemezem megjelent, kitalálták, hogy a partiját az Alteregóban kéne megtartani. Mikor ott álltam a színpadon, elmondtam, hogy ennek a bárnak a helyén működött a nagyapám asztalosműhelye 1950-től az 1990-es évek közepéig, és ahol ti most ácsorogtok, ott voltak a gépei, amikről rendszeresen lúdláb tortát falatoztam.

WLB: Nem kevesen vannak, akik 30-40 évesen megrekedtek a hivatásukban, másra vágynak, váltanának. Nekik mit tudsz tanácsolni?

S. B.:
Ha van pénzük, keressenek egy jó terapeutát, beszéljenek magukról, hangosítsák fel magukban a kételyeiket, a félelmeiket, találjanak egy objektív beszélgetőtársat. Mindenkinek használ a terápia, de Magyarországon még mindig azt hiszik diplomás emberek is, hogy csak pszichés betegek járhatnak pszichológushoz.

A másik, hogy kezdjenek el valamit csinálni, ami örömet okoz, ami mentálisan fejleszt, amire rá tudnak fókuszálni. Bizonyára vannak az enyémnél sokkal nehezebb élethelyzetek, bonyolultabb körülmények, de ha el akarsz mozdulni a holtpontról, az csak úgy megy, ha a köldökzsinórt elszakítod, ezt nem lehet megúszni, a krízisen át kell vergődni magunkat. Nekem ez 5-8 évig tartott, de most végre tényleg azt csinálom, ami az életem. Nyilván néha nehéz bemenni hajnalban órát tartani, mert a tanítás monoton tud lenni nagyon, de nap mint nap figyelmeztetem magam, hogy örüljek annak, ami van. Nem kell másnak pénzt keresnem, más kedvére ugrálnom, a saját tapasztalásomat adhatom át, azt, amiben hiszek.

Címkék