budapest

szerkesztés

„Férjen bele a normalitásba a veszteség” – Interjú Limpár Imre pszichológussal

Szerzők

  • Jász Annamária

2020. 12. 14. 15:30

Nehéz, kilátástalan helyzetekben, mikor egzisztenciális szorongás lesz úrrá rajtunk, nem könnyű kapaszkodót találni és kitartani céljaink, napi életritmusunk és örömforrásaink mellett. Hogy ez hogy sikerülhet mégis így 2020 végén, annak megválaszolásában Limpár Imre időgazdálkodásban jártas tanácsadó szakpszichológus volt segítségünkre. INTERJÚ

Névjegy

Limpár Imre tanácsadó szakpszichológus specializációja a válság- és kríziskezelés témájára fókuszált, jelenleg kiemelt tevékenységi körei közé tartozik az időgazdálkodás, a karriermenedzsment, az önbizalom pszichológiája. Szakmai filozófiája coachingszemléletű, jövőorientált, megoldásfókuszú. Magánpraxisa mellett előadásokat, képzéseket tart, ismert lendületes, inspiráló, humoros előadásmódjáról. Két könyve jelent meg eddig, A siker tervezhető és a 100 mondat, amely megváltoztatta az életemet.


We Love Budapest: Egy zárójeles kérdés az elejére: mi történik egy időgazdálkodás-tanfolyamon?

Limpár Imre:
Attól függ, ki a „megrendelő”, és mennyi időnk van a csoportra. Egy cégnek és egy magánembernek is mások a szempontjai. A magánszemélyek minőségibb életet szeretnének élni, és az ehhez szükséges technikákkal való felvértezésre vágynak. Ha egy cég kér fel egy workshopra, nekik a hatékonyság, a teljesítményvolumen, a produktivitás a szempontjaik. Hozzám közelebb áll a magánéleti szemlélet, ez lenne az időgazdálkodás lényege – bár a szó sem a legjobb, az idővel nem lehet gazdálkodni, a hozzá való viszonyunkat lehet finomra hangolni. Legtöbbünket úgy nevelnek, hogy a mindenkori feladathoz rendeljük az időt, de érdemes fordítva hozzáállni, és az időhöz rendelni a feladatokat. Egy ilyen foglalkozáson mindig kell egy jó diagnózis: ki mivel küzd, milyen időrablói vannak (közösségi média, sorozatok, spontán elbaltázott idők); rendet teszünk a fejben az időgazdálkodási elvekkel, majd ismertetek apró praktikákat, melyekkel az őskáoszt lehet uralni. Biztos belecsippentek a célokból egy kis színest, mert nincs jó időgazdálkodás célok nélkül, a legtöbb ember pedig nem tűz ki igazán célokat, csak vágyakban gondolkodik.

WLB: Március óta milyen következtetést vont le a pszichológusszakma, mennyire bizonyulnak sikeresnek az online terápiák?

L.I.:
Hatalmas a szórás a pszichológusok tapasztalataiban: nem mindegy, hogy terápiáról vagy konzultációról van szó. Csodálom a klasszikus terápiát vezető terapeuta kollégákat: mi történik, ha épp elsírja magát a kliens, egy nagy elakadás feldolgozásánál tartanak, és hopp, megszakad a netkapcsolat? Vagy nagy nehezen kibuggyan egy szó vagy mondat belőle, amire két hónapja készült, és nem értem, mert gyenge a jel. Ha visszakérdezek, azt gondolhatja, talán nem is figyelek rá. Anyagi kérdés is a pszichológushoz járás, jó páran meggondolják most, mire költenek. Van olyan kolléga, akinek teljesen bedőlt tavasszal a klientúrája, nálam alig volt visszaesés, tehát itt nincs egységes trend. De soha nem gondoltam volna, hogy valaki sétálás közben egy padról jelentkezik be, mert otthon nem tudják, hogy pszichológushoz jár. Volt, hogy egy hibás IT-beállítás miatt az illető képernyője fejjel lefelé jelent meg, nem jöttünk rá, miért. Van, akivel egyáltalán nem lehet online dolgozni, vagy nincs még olyan kommunikációs híd a folyamatban. Ez egy személyes műfaj marad, jelenleg sebtapaszokat keres inkább mindenki, ez egy ideig elegendő, de aztán érdemes lesz visszamenni a rendelő nyugalmába.  

Fotó: Speier Viktória

WLB: A második hullám sokkal megerőltetőbb így, hogy tél van, nem látjuk a végét, és gyakoriak a veszteségek. Pszichológusként mit tapasztalsz?

L.I.:
Hogy nagyon nagy a fáradtság. Tavasszal még volt újdonságértéke a helyzetnek, nem örültünk, de bíztunk benne, hogy kibírjuk nyárig, és a szubjektív kontroll élménye nagyobb volt. Most bizonytalanság van a köbön: Meddig tart? Lesz vakcina? Melyik lesz jó? Ráadásul át van színezve rengeteg politikai fel- és alhanggal. Számomra döbbenetes, mennyi szkepszis van az emberekben az orvosok felé, nem csak a vírustagadók részéről. Szóval nagyon nagy fáradtságot látok, és jönnek az ünnepek is, rengeteg elvárással: rendes állampolgár legyek, vagy rendes gyerek, aki találkozik a szüleivel? Azt a kérdést már fel sem tesszük, hogy nekem és akikkel együtt élek, mi lenne jó. Zilálnak az erők, és ez szektorfüggő is. Ott van még az állásvesztés mumusa, mint az egyik pallos, és szorzó-osztó tényező, hogy valaki szülő-e, számolnia kell-e egyik pillanatról a másikra a digitális oktatás megszervezésével. Nem látjuk a végét, plusz itt az év vége, amikor óhatatlanul mindenki összegez egy picit. Egy ilyen évben természetes, hogy nem sikerültek a terveink, de ott van bennünk a hiány, hogy nem ilyen évet szerettünk volna. Ki szeret egy sikertelen évet elkönyvelni? Emelkednek a zsetonok, és egy kritikus elemszámnál bedől. Hogy ki kapja meg ennek a terhét, kibe rúgunk először, az jó kérdés.

WLB: Hogyan lehetne ezt kibírni ép ésszel?

L.I.:
Először is, érdemes kerülni a túlmisztifikálást. Nem a háborús front ért ide, nem lőnek ütegekkel minket. A 100 mondat, amely megváltoztatta az életemet című könyvembe is beletettem a nagypapám egy mondatát: „Így sikerült, így jött ki.” A II. világháborúban szovjet fogságba került évekre. Amikor kérdeztük, milyen volt, sose szidta az akkori időket. Azt mondta: „Hát, kisunokám, így sikerült, így jött ki.” Ha egy életellenes korról a papa képes volt ezt mondani, akkor miért gondoljuk mi 21. századi gőggel, hogy felháborító az idei év, miért nem tudjuk azt mondani, hogy így sikerült? Ezzel azt akarom mondani, hogy férjen bele a normalitásba a veszteség, és az, hogy most nem jó. Nem kell mindig az amerikás keep smilingot erőltetni. Másodszor, a home office-ban könnyen megesik, hogy nem lesz struktúrája és tematikája a napnak, és egy időtlen szétfolyás lesz úrrá az emberen, amit a lélek nem szeret. Nagyon sokan nem tudják strukturálni az idejüket, de ez készség, képesség, lehet fejleszteni. Álláskeresőknek szoktam mondani, hogy pizsamában nem lehet állást keresni: reggel fel kell öltözni. Ne csak az online értekezlet miatt vegyük fel az inget, alatta mackónadrággal. Még valami: a gyerek mindig figyeli a szülőt, mire hogy reagál, a legjobb nevelés a mintaadás. Ők most árgus szemekkel nézik, hogy történelmi időben anyám, apám hogy reagál. Ha egy szülő ezt tudatosítani tudja, talán ki tud zoomolni a saját életéből, és más fénytörésbe kerülnek ugyanazok a gyötrelmek.

Még pár kis színes, amit nap mint nap használok: ha valamin felháborodok, meg szoktam kérdezni magamtól, hogy ami most felhúzott, a Plútóról és a Szaturnuszról nézve milyennek tűnik. Kiderül, hogy onnan nézve nem számít. Egy másik trükk a „ki hány napos”. Mikor a csecsemő megszületik, egy ideig számon tartjuk, hogy Ubulka 10 napos, Olívia 50 napos, aztán abbamarad. Néha meglepő eredményt hoz ez felnőtteknél is kiszámolni. Egy 40 éves ember körülbelül 14 500 napos; átlagban 27 375 napot élünk mi, magyarok. Érdemes összevetni, hogy az előző 32 nap a 14 500 felől nézve tényleg olyan fontos? Ezek kognitív pszichotrükkök, van, akinél működik, van, akinél mélyebbre kell ásni.

WLB: Vannak krízishelyzetek, gyász, veszteség, depresszió esetén, amelyeknek nagyon nem kedvez az elszigetelődés, amikor számítana a környezet támogatása. Mit lehet ilyenkor tenni?

L.I.:
Nem ideális módszertanilag a Skype és a telefon, de ha krízis van, ott más protokollok lépnek életbe. Fontos, hogy a kommunikációs hidak megmaradjanak. Már tavasszal voltak mért adatok is, amik szerint megnövekedtek a lelkisegély-telefonszolgálatok hívásai. Vannak fórumok, felületek, online önsegítő csoportok, elérhető információk azoknak is, akik elvesztették a munkájukat. A munkaerőpiacon sincs minden szektorban teljes kakukk, fluktuáció mindig van, akadhatnak rések, amiket az egyén megtalál, és kihúzhatják a csávából. A lényeg, hogy egy ilyen helyzetben amennyire tudjuk, őrizzük meg az aktivitásunkat, és ne maradjunk a passzív elszenvedésben, amibe a krízis lök. Tudatosítani kell, hogy a krízisben az a „jó”, hogy el fog múlni. Egy sztenderd krízislefolyás pszichológiai szempontból 6-8 hét. Ez nem jelenti, hogy ekkor vége, és jön a habzsi-dőzsi, de a pokol árnyalódni fog, és addig kell kibírni. A kérdés nem az, hogy tudok-e, hanem hogy merek-e segítséget kérni. Kit hívok föl? Kik a „zöld kártyás” ismerőseim, akiket bármikor, éjjel kettőkor felhívhatok, és fölveszik? Már a tudat, hogy van ilyen, segíthet. És még valami: ezekben az időkben nem biztos, hogy azzal a személlyel kell lelkiznem, akivel össze vagyok zárva. A külső szempont adhat egy más fénytörést.

WLB: A fiatal és középkorú egyedülállókról ritkán esik szó a médiában, pedig számukra különösen nyomasztó lehet a magány. Elképzelhető, hogy ők nem tudnak találkozni senkivel karácsonykor. Mit javasolsz a következő pár hétre vagy akár szentestére?

L.I.:
A kérdésben van egy hipotézis, miszerint az egyedüllét az ekkora baj. Ez egy korszakjelenség, a korszak gyártja le a kérdést. Miért baj az, ha ez egy olyan év, amikor a szentestét egyedül tölti valaki? A legtöbben majd túl akarnak lenni rajta, de mi van, ha nemcsak túl akarok lenni rajta, hanem meg akarom élni? Ha már így alakult, hogy egyedül vagyok, ki szabad-e, ki merem-e értékelni az életemet, hol tartok? A felnőttséghez hozzátartozik, hogy az élet adta nagyobb kihívásokat bírjuk, elviseljük a terhét. Azt is szoktam újabban mondani, hogy aki igazán célokban gondolkodott évek óta, nem esik kétségbe, ezek a célok kicsit tolódnak, mert gellert kapott az idei koncepció. Akik nem célokban, hanem vágyakban gondolkodnak, ők most pánikolnak, mert a vágyak nem tudnak kielégülni, kisülni, csak az ürességbe markolnak.

WLB: Könnyen mondhatná erre az olvasó, hogy oké, de én most annyira rosszul érzem magam, hogy nem bírok tudatosan gondolkodni, az időbeosztásomon dolgozni. Ebben a járványhelyzetben te is elnézőbb vagy, lehet engedni a szigorúságból?

L.I.:
A kérdés, hogy miért kéne szigorúnak lenni. Egyik kliensem mondta ősszel: Imre, rájöttem, hogy engem nem ver a sors, csak következmények vannak. Ujjongtam magamban, hogy idáig eljutott. Nem baj, ha a két ünnep között csak fekszünk az ágyban és sorozatokat nézünk. A kérdés, hogy tudjuk-e tartani az emberi mértéket. Lehet, hogy a két ünnep között én is leülök a Heroes of Might and Magic III-hoz, és pár órát nosztalgiázva nyomni fogom. Ha 4 napig játszanék, az már baj lenne, mert a gyerekemmel is duplózhatnék. Napi 1-2 óra belefér. De kik a bíráink? A 27 375 nap elvileg a miénk. Ha valaki úgy dönt, 4 napot betesz a levesbe, hadd szóljon, legyen! Nincs ítélet, csak következmények vannak: mi lesz az eredő vektor, ha a sok kis vektort összegezzük? Az már sokaknak nem tetszik. Az nem úgy van, hogy a kis vektorokban megengedő vagyok, aztán panaszkodom, hogy a nagy eredő vektor nem hozza ki azt az életet, amire vágyom. Hosszmetszetben kéne elgondolkodni. Ajánlom John Boyd és Philip Zimbardo Időparadoxon című zseniális könyvét, az időattitűdöket veszi át, és kifejti, hogy a jövőorientált időattitűd miért lehet egy nagy érték és sokszor a siker záloga.

Fotó: Lakos Gábor

WLB: Tipikus szituáció: négy fal között ülünk egyedül, pörgetjük a híreket gyomorgörccsel, várva, hogy felbukkanjon egy cikk, ami megnyugtat... És órák mennek el. Mivel lehet ebből kirángatni magunkat?

L.I.:
Itt behoznám az eszmélési idő fogalmát. Hány perc után eszmélsz arra, telefonnal a kezedben, hogy tulajdonképpen mi a jó életet csinálsz? Ha az eszmélési idő 1-2 perc, le fogod tudni tenni a telefont. Ha 25-30 perc, akkor rég beszippantott. Fontos tisztázni, mennyire vagyunk telefonfüggők, és ha a függőség mértékét megvizsgáltuk, akkor lehet erre választ adni. Szerintem durván nagy egyébként a függés, az algoritmusokkal nehéz versengeni, azt teszik az arcunkba, ami érdekel – vagy amitől félünk. Sok új telefont már nem lehet monokrómszín-használatra állítani, ami nem IT-kérdés, hanem nettó gonoszság. Ha bárki, aki függ a telefonjától, át tudná tenni fekete-fehérre, az eszmélési ideje lényegesen kevesebb lenne. Senkinek nem tanácsolom, inkább csak bedobom, hogy ilyen is lehetséges: nem biztos, hogy kell híreket olvasni, mert az igazán fontos hírek elérnek hozzánk barátokon, családtagokon keresztül. Érdemes megnézni, hogy tudom-e időablakon belül, 10 percet rászánva olvasni a híreket. Kis ékeket lehet verni a rendszerbe, de ha valaki nagyon függő, ahhoz már szakember kell.

WLB: Van-e még bármi praktika, trükk, amivel jobban meg tudjuk szervezni a mindennapjainkat?  

L.I.:
Én mindenképp írásban gondolkoznék a napi tervezésnél, és az lehet szempont, hogy mihez van kedvem, de ne az legyen a vezető szempont. Ajánlom a 6-os módszert: felírom, priorizálom azt a 6 teendőt, amit másnap el kell végeznem. Másnap reggel csak tartanom kell magam a sorrendhez; ha aznap csak az első 4-gyel végeztem, akkor az 5-ös, 6-os másnap automatikusan az 1-es, 2-es lesz. A 6-os módszert azért szeretem, mert emberi tud maradni, nem engedi a halmozódást. Sok listázási módszer engedi, és létrejön az őskáosz, amit bedobunk a sarokba, és elővesszük nagymama bölcsességét, miszerint „olyan még nem volt, hogy sehogy se volt”. Igaza van, csakhogy ebből nem lesz konstruktív életvezetés.

WLB: Nekem ez a 6-os módszer megváltoztatta az életemet pár éve.

L.I.:
Az enyémet is. Ma már nem használnám, mert szerintem nem házasságbarát, de a legproduktívabb életszakaszom hozzá köthető.

WLB: Ma már kisgyerekes apuka vagy, a fiad épp bölcsis. A könyvedben is kitérsz arra, hogyan hatott egy gyerek születése egy olyan vérbeli, tudatos időgazdálkodónak, mint te.

L.I.:
A teljes időgazdálkodási rendszeremet felborította. De ez bele kell férjen. Ez nem is kérdés, a kérdés az, hogy újra tudod-e építeni. A rutinom miatt persze sejtettem, képes leszek rá, de sosem egyszerű, amikor összedől egy addigi működési rend. Viszont, amit korábban mondtam, a veszteség legyen a normalitás része, így bele kell férjen. Vissza lehet nyerni a kontrollt vagy legalább a kontroll illúzióját, ez is fontos. Előtte működött nálam a „szeretemszerda” nevű módszer, szerdánként nem vállaltam semmit, csak magamra szántam azt az egy napot. Ezt feladtam, és lett belőle egy apa-fia nap. Ősz óta bölcsis, megint minden felborult, de kialakítottam egy új, „miniszeretemszerda”-rendszert napközbenre. Továbbra is az a legjobb nap az összes közül. 

Fotó: Lakos Gábor

WLB: Sokat szoktál beszélni sorsunk tudatos irányításáról, szokásaink formálásáról. Ebben a decemberben félre lehet tenni a tudatos tervezést, a sikerorientáltságot?

L.I:
Attól függ, a célpiramis melyik részéről beszélünk. Életcélok nem szoktak változni, a körülmények változnak, de ettől a célt még nem kell feladni. A terveket néha újra kell gondolni. Azért, mert a terv nem sikerült a jelenben, az nem igazolja azt, hogy a cél rossz volt – ezt sokan elfelejtik. A cél és a terv kis testvérek, de nem ikrek, és végképp nem azonosak. A Covid a tervezést, nem a célokat vágta oda. Egy ingatlanügynök erre nyilván azt mondja, hogy köszi, a recesszió elcseszte a következő 5 évet üzletileg. De ha a saját életünket nézzük, érdemes megtartani a sarokpontokat. Én abban hiszek – és ez az első könyvemben volt leginkább jelen –, hogy a siker életstílus-, életritmusalapú. Erre kell figyelni: a Covid idején olyan életstílust, ritmust kialakítani, hogy a heti mosolyindexem rendben legyen, miközben tudom, hogy nem tudok úgy mosolyogni, mint más években. 

WLB: Ha a 100 mondatból választhatnál egyet év végére muníciónak, melyik lenne?

L.I:
Ismét a nagypapámé: hogy ez az idei év így sikerült, így jött ki. Még egy dolog: az élet olyan, mint egy A4-es lap fekete pöttyökkel. Csak nem mindegy, mire zoomolunk rá, a fekete pöttyökre vagy a fehér tartományra. Az idei évben rengeteg fekete pöttyünk van, de ettől ez még nem egy fekete lap, hanem egy fehér lap rengeteg fekete pöttyel. Hagyom, hogy elvegyék az örömömet? Nekem is számos munkámat lemondták, komoly összegek estek ki a családi kasszából, és az új könyvem sem tudott akkora lendülettel indítani, mint ha tartottunk volna jó pár könyvbemutató nagyelőadást – de attól még mégiscsak örömteli, hogy megjelenhetett.

WLB: Valahol a traumákhoz való hozzáállásban is eljön egy pont, amikor az ember azt mondja: nem hagyhatom, hogy örökre elvegyék az életörömömet.

L.I:
Pontosan. Volt egyszer egy csoportom, és abban mondta az egyik csoporttag egy veszteséggel kapcsolatban: „Képzeljétek, engedtem, hogy fájjon.” Néztek rá többen, hogy ez hülye. De férjen már bele, hogy fájjon, mit örömködjön itt, most vált el. Sokan nem bírjuk, ha nem sikerül úgy, ahogy vágyjuk, mintha személyes tragédiának élnénk meg. De nem dőlhetek teljesen a kardomba azért, mert most rossz. Vannak ilyen szakaszok, de ez is elmúlik. Mindig elmúlik. A 27 375 nap összessége számít a végelszámolásnál, az eredő vektor iránya és nagysága a döntő igazság.

Hasonló tartalmak

Admin mode