„Nem az a cél, hogy súlyos sérüléseket okozzak az ellenfelemnek, hanem hogy okosabb legyek, mint ő” – Zsiga Melinda, kick-box bajnok

Bár egy-egy kick-box meccs keményen harcos összecsapás, Melinda a ringen kívül, az életben egészen más: kedves, jószívű, szellemes és frappáns. Remek beszélgetőtárs. Pedig többünkhöz képest hátránnyal indult: úgy küzdötte fel magát élsportolóvá – miközben elvégezte az ELTE Tanárképzőt is –, hogy nevelőszülőknél cseperedett fel, de nem is egynél, hanem három különbözőnél. És roma származású. De, mint mondja, ezeket csak másodlagos dolgoknak tartja az életében, sokkal fontosabbak számára az elért sporteredményei – de önmagukban.

We Love Budapest: Hogyan kerültél kapcsolatba a kick-boxszal, és mi vonzott benne? Laikusként ha rád nézek, nem pont ez a sport jut rólad az eszembe, mert én eléggé törékenynek látlak, ami valószínűleg csak a látszat…
Zsiga Melinda: Annyira nem is vagyok törékeny! Eleve korábban is sportoltam, kézilabdáztam meg atletizáltam, és ha törékeny alkatú lennék, akkor nem is bírtam volna ezeket csinálni. Lehet, hogy annak tűnök – és nemcsak én, hanem más sportolónők is – de hidd el, ők is meg én is valójában kemények vagyunk, és nem törékenyek. A kick-boxban nagyon tetszett a mozgásforma, ahogy a kéz- és lábmunkát összehangolják a versenyzők, és hogy villámgyorsak. A másodperc töredéke alatt kell mindenre reagálni. Vagy az is nagyon tetszett, ahogy állnak szemben az ellenfelek és egymás gyenge pontjait keresik-kutatják. És a lényeg, hogy nem az a cél, hogy súlyos sérüléseket okozzak az ellenfelemnek, hanem hogy okosabb legyek, mint ő. A kick-boxot szerintem nézni is nagyon jó, de csinálni még inkább az.

 
WLB: Amikor álltok szemben és méregetitek egymást, akkor honnan tudod megállapítani, hogy kinek melyik a gyenge pontja?
Zs. M.: Szokták mondani, hogy ne csak nézz, hanem láss is. Egy jó versenyzőnek ki kell tudnia szúrni, ha az ellenfele például lassan üt, vagy alacsonyan vagy túl magasan tartja a kezét, vagy fáziskéséssel húzza vissza a combját, esetleg nem tud jól blokkolni. És ilyenkor azonnal lecsapsz.

WLB: Mintha most két olyan emberről beszélnél, akik táncolnak egymással. Van a kick-boxban bármi táncszerű?
Zs. M.: Igen, mondják is, hogy hasonló, mint a tánc. Sőt, meg is szokták tőlem kérdezni, hogy tudok-e táncolni, mert ahhoz a lábmunkához, amit végzünk, kifejezetten előnyös lenne. De sosem táncoltam – viszont a lábmunkám szerintem elég jó. Meg persze van ritmusérzékem is, mert itt az is fontos.

WLB: A kick-boxról meg a táncpárhuzamról a capoeira jut hirtelen az eszembe…
Zs. M.: Igen, nem véletlenül. De azért a capoeira, feltéve, hogy komolyan csinálja az ember, és nem ilyen divatcapoeirás, egy elég életveszélyes sport tud lenni.

WLB: Azt mondod, hogy a kick-boxhoz kell ritmusérzék, meg kell nyilván erő és állóképesség is, de mi kell még?
Zs. M.: Mozgáskoordináció. Aztán egyensúly is, hogy meg tudd tartani magad, és ne ess bele egy ütésbe vagy egy rúgásba. Fontos a folyamatosan jó kondi. Az eredményességhez pedig arra is szükség van, hogy türelmes legyél magaddal.

 WLB: Szép sporteredményeid vannak. Ahhoz képest, hogy aránylag későn kezdted, hamar jöttek az eredmények: többszörös kick-box magyar bajnok vagy amatőrben és profiban, a világbajnokságon pedig bronzérmet szereztél, kétszer is. Minek köszönhető az eredményességed? 
Zs. M.: Benne van az is, hogy a versenyeken szerencsés voltam a sorsolásoknál. De persze ez még nem elég, elsősorban nem emiatt nyertem az érmeket. Hoznom kellett a súlyomat, keményen kellett edzeni, készülni a meccsekre, vagyis van mögöttük teljesítmény, nem pusztán a szerencse. Eleve szeretem keményen odatenni magam. Meg azt gondolom, hogy az lesz szerencsés, aki megérdemli, aki sok energiát fektet abba, hogy eredményes legyen. Működik a karma. 

WLB: És mi van akkor, amikor veszítesz? Nehezen éled meg?
Zs. M.: Kaptam már ki, persze. De vereség és vereség között is van különbség. Van, amikor úgy jössz le a ringből, hogy ugyan most kikaptál, de jó volt a bunyó. Viszont nekem volt több olyan vereségem is, amikor nem azért vesztettem, mert jobb volt az ellenfél, és ezért legyőzött, hanem mert a meccset elveszítettem neki. Például azért, mert nem hittem el, hogy jobb vagyok a másiknál. Ilyenkor egyszerűen nem azt a teljesítményt nyújtom, mint amire egyébként képes vagyok. Ilyenkor depresszióba zuhanok, és nem akarok találkozni senkivel, még az edzőmmel sem, mert úgy érzem, hogy mindenkinek csalódást okoztam azzal, hogy kikaptam. Szégyellem magam. 

WLB: Roma származású vagy, és nevelőcsaládoknál nőttél fel, vagyis másokhoz képest hátrányból indultál, mégis többre vitted, mint sokan mások. Egy korábbi interjúban ezzel kapcsolatban azt mondtad, hogy ugyan szívesen elmész hátrányos helyzetű gyerekeknek mesélni magadról, csak nem érted, hogy ez miért is érdekelhet bárkit is. Mire céloztál ezzel? Nem vagy alkalmas példaképnek?
Zs. M.: Azt gondolom, hogy mindenkinek megvan a saját problémája – akárhonnan jön, akármilyen a származása. És bennem, mint ahogy más emberben sem a probléma az érdekes, hanem az, amit elértem, de a problémától függetlenül. Amikor beszélek róla, akkor azért eszembe jut az is, hogy biztos van, aki azt gondolja, hogy most sajnáltatom magam, és ezzel próbálok előrejutni. Ami persze nincs így. Meg azt se akarom, hogy valaki azért barátkozzon velem, mert sajnál. Önmagamért legyen rám kíváncsi, nem elsősorban amiatt, ami mögöttem, a múltamban van. Ezért nagyon sokáig nem is beszéltem a származásomról meg a nevelőcsaládokról, amikben felnőttem. Első ízben három évvel ezelőtt került szóba nyilvánosan a múltam, és akkor sem én erőltettem a dolgot, hanem a Vásony testvérek, Feri és Marci, akik szintén profi kick-boxosok, meg annak az edzőteremnek a tulajdonosai, ahol dolgozom meg edzek. Légy büszke rá, tök motiváló, ilyeneket mondtak. 
 
Aztán az végül is nagyon jólesett, kellemes meglepetés volt, hogy amióta beszélek róla, azóta jobban tisztelnek, még inkább megbecsülnek és komolyabban vesznek mindenhol. Pedig még mindig azt gondolom, hogy a problémám és a múltam másnak unalmas. Kit érdekel Zsiga Melinda baja, amikor mindenkinek megvan a magáé?! Ha nagyon őszinte akarok lenni, még most sem gondolom azt, hogy olyan nagy motivációs hatással lenne másra a sorsom. Jólesik, ha meghallgatnak, de ne elsősorban emiatt legyen valakiből élsportoló. A kemény meló, amit beletettem a sportba, az szerintem sokkal inspirálóbb kéne hogy legyen. De még mindig azzal foglalkoznak kevesebbet.

WLB: Honnan és miből fakad a mély sportszereteted?
Zs. M.: Ez arra vezethető vissza, hogy állami gondozott voltam, három családnál is nevelkedtem, és nem volt soha senkim magamon kívül. Mindig az volt bennem, hogy soha nem kellek senkinek, állandóan csak túladnak rajtam, és valószínűleg le akartam magam kötni valamivel, így a sportba menekültem. De akkor még nagyon kicsi voltam, és ezt utólag raktam csak össze magamban. Egy olyan közegbe vágytam, ahol elfogadnak, elismernek, ahova tartozhatom. Atlétikával kezdtem, aztán jött az első nagy szerelem, a kézilabda. 

WLB: Nagyon nagy törés volt, amikor kiderült, hogy a kézilabdával nem tudsz továbbmenni?
Zs. M.: Óriási csalódás volt. Lett egy sérülésem, de ez még nem lett volna akadály, bár elég sok időt ki kellett hagynom. De utána be kellett illeszkedni egy új csapatba, és ez nem mindig sikerült. Pedig jó a természetem: inkább visszahúzódó vagyok, nem szeretek a középpontban lenni, és senkinek nem vagyok a terhére sem. Szóval vagy azért hagyod abba a kézilabdát, mert elszakad a szalagod és nem tudod folytatni, vagy tudod, de akkor meg olyan csapatba kerülsz, ahol nem fogadnak be, és ha erőlteted, akkor meg nem engednek a pályára. Csalódás volt. Ráadásul amikor megsérültem, akkor pont egy olyan csapatban játszottam, ami felkerült az NB I-be. Elég depressziós lettem miatta.

WLB: És akkor mit csináltál? Sírdogáltál otthon, és nem mozogtál semmit?
Zs. M.: Nem, azt nem. Ha valaki sportoló, akkor egyszerűen nem tud nyugton ülni. Valamit biztosan mozogni fog. Megkeresi azt a mozgásformát, amit a sérülése ellenére is tud csinálni. Akkor kezdtem el súlyzózni. Ez pedig onnan jött, hogy korábban próbálkoztam pár szépségversenyen, de mindig kiszórtak azzal, hogy túl izmos vagyok. Bár szerintem inkább a bőrszínem miatt estem ki, de ez végül is most már mindegy is, nem bánom, hogy nem lett szépségversenyes karrierem. Persze azért az önérzetemet bántotta, mert tudom, hogy szép vagyok, meg láttam mindig, hogy kik nyertek. De aztán elkezdtem súlyzózni, és a fitnesz irányába mozdultam el, voltam bikinimodell is.

WLB: Amikor nincs járványhelyzet, akkor, gondolom, mindennap lent vagy az edzőteremben. Most, a korlátozások idején mi a helyzet?
Zs. M.: A koronavírus előtt mindennap lent voltam a teremben. Aztán egy darabig kivártam, majd miután hivatalosan megjött az engedély, hogy a profi sportolók használhatják az edzőtermeket, azóta megint rendszeresen edzek. Bár óvatosan kell csinálnom, mert nemrég volt egy meccsem, aminek hatására ismét előjött a régi keresztszalag-sérülés. De egy ilyen helyzetben nehéz motiváltnak lenni, mert nincsenek meccsek és versenyek. Viszont az meg jó, hogy most nem kell kapkodni, így jobban oda lehet figyelni például a technikai részek finomítására.

WLB: Ha jól tudom, vagy jól sejtem, minden profi sportolónak, vagy legalábbis a jobbaknak, van valami specialitása, amit csak ők tudnak, vagy ők tudják a legjobban, és ami a titkos fegyverük. Neked van ilyen?
Zs. M.: Sokan azt gondolják, hogy ilyen a kitartás meg a szorgalom, de az kivétel nélkül minden profi sportolót jellemez. Ezek nélkül nem is lehetnének profik. Amit viszont az esetemben kiemelnék, az a forgóütés. Az egy elég jó technika, látványos is, és a fő erősségem. De nagyon fontos, hogy a megfelelő pillanatban vesd be. Én talán még többször is használom, mint kellene. 

 WLB: A hazai kick-box meg úgy általában a harcművészetek világáról mit kell tudni? Mennyire vagyunk például eredményesek nemzetközi szinten?
Zs. M.: A kick-boxnak több ága is van, amiben én mozgok, a low kick meg a K–1, azok itthon még nem annyira fejlettek, mint más országokban, de azért alakulnak. Csak összehasonlításképpen: amíg az ukránoknál vagy a szerbeknél minden súlycsoportra jut tíz versenyző, addig nálunk meg csak egy. A low kick és a K–1 ringben és teljes erőből zajlik. Az említett forgóütés is a K–1-ben van, meg a térdrúgás, de ezek viszont a low kickben nincsenek. De minden más van, comb-, fej- és testrúgás. A kick-boxnak van egy másik ága is, amit tatamin űznek, abban elég jók a magyar versenyzők, viszont ott csak érintés van, ütés nincs. Én azt annyira nem kedvelem, mert túl finomkodó, én pedig a keményen beleállós bunyók híve vagyok. Kicsit ugyan férfias, de nagyon szép. Meg jó érzés, amikor egy ilyen összecsapásban helyt tudsz állni, pláne ha még győzöl is.

WLB: Azt mondtad egyszer, hogy a kézilabda keményebb, mint a kick-box, komolyabb sérüléseket lehet szerezni. Ezt nehezen hiszem el…
Zs. M.: Pedig így van. A kézilabdában váratlan helyzetek történhetnek, amire nem vagy felkészülve, például hogy oldalról beléd jönnek és elsodornak. A sérülésemet is így szereztem. A kick-boxban meg eleve számítasz arra, hogy érkeznek majd a rúgások. Felkészül rá a tested, a szervezeted. Persze történhetnek zúzódások, lehetnek kék-zöld foltjaid, vagy elrúghatod a lábujjad, de nekem komolyabb sérülésem még nem volt.

WLB: Meddig lehet ezt a sportot művelni? Te ráadásul, az eredményeid ellenére is, későn, 30 évesen kezdted.
Zs. M.: Addig, amíg az ember bolondot nem csinál magából. 40 fölött, akármilyen jó formában is leszek, nem szeretnék már a ringben ugrálni. Még olyan 2-3 évet adok magamnak.

WLB: És utána mi lesz? Edzősködni fogsz? Bár azt már most is csinálod, ha jól tudom.
Zs. M.: Edzőnek azért még nem tartom magam, hanem egy olyan sportolónak, aki edzéseket is tart. Ahhoz, hogy edző lehessek, még nagyon sokat kell tanulnom és képeznem magam. Nagyon szeretnék olyan jó szakember lenni, mint az edzőm, Bene Zoli.

WLB: Sportolónak kemény vagy. És amikor edzősködsz?
Zs. M.: Akkor is az vagyok, és nemcsak abban az esetben, ha valaki lazsál, hanem akkor is, amikor rendesen csinálja. Azt szoktam mondani erre, hogy egyszer majd hálásak lesznek nekem ezért. És ez így is szokott történni. Nagyon szeretnek engem, meg én is őket. Egyébként meg azért is tartok kemény edzéseket, mert azt gondolom, hogy csak akkor lehet versenyt nyerni, ha az ember jó kondiban van. A technika önmagában ugyanis még nem elég.

WLB: Nagyszájú vagy?
Zs. M.: Igen, mert nem bírom elviselni az igazságtalanságot. Már kicsinek is ilyen voltam. Viszont csak a saját közegemben vagyok nagyszájú, ahol biztonságban érzem magam.

WLB: Fontos számodra a biztonság?
Zs. M.: Gyerekkoromban családról családra adtak, és ahogy meg akartam bízni valakiben, ő már nem volt ott. Nagyon sokáig mindenkinek mindenben nagyon meg akartam felelni emiatt. De soha nem volt jó semmi. Egy idő után pedig elhatároztam, hogy mostantól senkinek nem akarok megfelelni, és az sem baj, ha emiatt nem lesznek barátaim sem. Nincs is, csak egyetlen barátnőm, de ő meg tényleg olyan, hogy bármikor és bármiben számíthatok rá. Ennek ellenére nagyon nyitott vagyok, szeretek segíteni másoknak, és bátran fordulhatnak hozzám az emberek. Meg lehet bízni bennem, csak én bízok meg nehezen másokban. De változom ebben is.

WLB: Az életed szinte 24 órában a sportról szól, de azért nyugtass meg, hogy szoktál mást is csinálni…
Zs. M.: Persze. Van két cicám, velük is kell foglalkozni. Nem vagyok nagy bulizós, sőt szeretek otthon lenni a magam kis közegében, de néha azért elmegyünk a többiekkel moziba, ide-oda. Ha találok egy jó könyvet, akkor olvasok, meg szoktam nézni a Jóbarátokat is. Egyébként meg a ringen kívül is érdekel a küzdősportok világa, így járok gálákra, mások meccseire, meg ilyenek. Edzéseket is tartok. Gyakorlatilag az életem nagy része a sport körül mozog. Pláne hogy a Twins Gymben, ahol én is edzek, ott én lettem az üzletvezető. Szóval van dolgom.

WLB: Kötelességtudónak és maximalistának tűnsz. Az vagy?
Zs. M.: A sportban és a munkában mindenképp! De ezeken túl viszont nem. Persze szeretem a rendet, de ha nem ugyanolyan zoknit húzok a lábamra, az nem zavar. Istenem, hát ez most így sikerült! Egyébként nem szeretek vásárolni, nem érdekelnek a leárazások sem, nincs is sok ruhám. Ebből a szempontból nem vagyok egy tipikus csaj. Vagyis nő.

WLB: Az állandó mozgás mellett tudsz pihenni meg semmit tenni?
Zs. M.: Szoktam rá időt szakítani. Vágyik is rá a szervezetem, hogy ne csináljak semmit. Van, amikor úgy várom a vasárnapot, mint a megváltást. Persze amikor fél napig csak fekszem, akkor gyakran támad olyan érzésem, mintha már 5 éve lennék vízszintesben és elsorvadtak volna az izmaim is. Az pedig rossz érzés, és ilyenkor mindig fel is kelek, és csinálok valamit. Mondjuk, elmegyek a boltba sütiért.

WLB: Sütiért? Ezt hogy érted? Egy sportolónak azért nem árt figyelni az alakjára, bár azt hiszem, rajtad nincs túl sok felesleg…
Zs. M.: Borzasztóan édesszájú vagyok. És erre igencsak figyelnem kell, mert legszívesebben sütit ennék sütivel. Próbálom magam leszoktatni róla, de egy-két hétnél tovább nem bírom.

WLB: Még egy dolgot árulj el: 35 éves vagy, de még mindig úgy nézel ki, mint egy húszéves. Ez hogy lehetséges?
Zs. M.: Biztos jó géneket örököltem. Általában el sem akarják hinni, hogy hány éves vagyok.