A XIX. század végén megalapított múzeum két részből áll: van egy mentéstörténeti tárlat, ami kronologikusan haladva előre meséli el a magyar mentők történetét, a Palotaépület pincerendszerében található Pincekórház pedig az 1956-ban megnyitott szükségkórház működését mutatja be. Ezeken kívül, szintén a Markó utcában található egy időszaki kiállítótér, az egykori mentőgarázsban, illetve a XIII. kerületben, a Mohács utca 22. alatt lévő Veteránbázis, ahol a régi mentőautók vannak kiállítva.
Hazánk első szervezett mentőintézményét, a Budapesti Önkéntes Mentő Egyesületet a múzeum névadója, a budapesti orvos, Dr. Kresz Géza hívta életre (1887), és az ő ötlete volt az is (még 1893-ban), hogy a mentők azon értékeit, eszközeit, amiket a szolgálatban már nem tudtak hasznosítani, és ezért leselejtezésre kerültek, az oktatás számára érdemes lenne összegyűjteni egyetlen helyen, egyetlen nagy gyűjteményben. A felvetés nem talált süket fülekre, így a múzeum megkezdte működését a Mentőpalotában (1898), majd ahogy nőtt a kiállított tárgyak száma, úgy kapott egyre nagyobb és nagyobb területet az intézményen belül, de a folyamatos bővítés igazán az 1930-as évektől kezdődött el.
Borbély idők
Kezdetben (nagyjából a XIX. század közepéig) a sürgősségi, közterületi betegellátást még nem az orvosok, hanem az ún. borbélysebészek végezték el a helyszínen vagy a borbélyműhelyben. Már ők is mindent megtettek a betegek érdekében, alkalmazták például a dohányfüst klistírt, amit az ájult vagy a klinikai halál állapotába került betegek esetében vették elő, a cél pedig az újraélesztésük volt. A beteg végbelébe dohányfüstöt pumpáltak, mert azt gondolták, ennek az lesz majd a jótékony hatása, hogy a beteg magához tér, felébred és még jobban is lesz. Ekkoriban még általános volt a rettegés attól, hogy a halottvizsgálati eljárás nem vezet célra, és így bárki élve kerülhet a koporsóba vagy a kriptába, a dohányfüstről pedig azt hitték, biztos megoldást jelent.
Kell egy hely
A XIX. század második harmadának elején még mindig nem volt mentőintézménye Budapestnek, pedig ekkor már létezett egy jogszabály, az 1876-os II. Népegészségügyi törvény, ami előírta azt. De hogy tényleg megszülessen, ahhoz meg kellett várni Kresz Géza felbukkanását és áldozatos munkáját: ő vállalta magára a Budapesti Önkéntes Mentő Egyesület megszervezését. Itt még mindenki önkéntes alapon és ingyen dolgozott a köz javára. Ám már rögtön az első években annyi munkájuk akadt, olyan sok hívást kaptak, hogy a kivonulásokat már nem lehetett önkéntesekkel és ingyen elvégezni. Fontos változás volt az is, hogy az egyesület megszületésével a szolgálatot orvosok és medikusok látták el. Jó szándékú laikusokat nem engedtek a rendszerbe, csak egyetemet végzett, magasan kvalifikált szakembereket.
Az egyesület alapítása után három évvel épült meg a Markó utcai palotaépület, ide költözött a mentőszolgálat, ahol már több mint egy évszázada működnek a mentők. A területet 1 ezüst forintért kapta meg az egyesület a fővárostól, a Mentőpalotát pedig Quittner Zsigmond tervei és felügyelete alatt építettek fel. Azonban elég hamar kiderült, hogy az épület kicsi lesz, ezért még a század legvégén belevágtak a bővítési projektbe, ami a századforduló után pár évvel zárult. Nem is olyan apró érdekesség, hogy a Mentőpalota azon kevés budapesti épület közé tartozik, ami szinte ugyanúgy néz ki, mint amikor épült, architektúrája mind a mai napig eredeti. Nem rombolták le, nem érte bombatalálat, és csak olyan apró változtatások történtek az évtizedek során, mint például az egyik oldalsó bejárat mellett futó ereszcsatorna, ami átkerült az ajtó egyik oldaláról a másikra.
Egységben az erő!
A budapesti önkéntes mentők törekvése már a kezdet kezdetén is az volt, hogy az ország területén minél több mentőállomás létesüljön. Anyagiak tekintetében viszont nem álltak valami jól, ezért mindenfelé adománygyűjtő perselyeket helyeztek el, a régi és még használható felszereléseiket pedig újrahasznosították. A folyamat eredménye az volt, hogy helyi polgárok, orvosok tűzoltók kezdeményezése nyomán – sok esetben a budapesti mentők segítségét kérve – már 1901-ban nagyjából 100 mentőállomás működött országszerte. A legjobban felszereltek a budapesti, a szabadkai, a kolozsvári és a fiumei mentőszolgálatok voltak. A fővárosi mentők központja a Markó utcában volt, melynek munkatársai töretlenül járták az országot és mindenhol, amiben csak tudtak, segítettek, ráadásul ingyen és önzetlenül. Egyes esetekben Budapest volt a helyi mentők kiképzésének helyszíne is.
De ez még nem volt centralizált mentőszolgálat, az egyes állomások között csak laza kapcsolat volt. Volt, amit helyben a rendőrség irányított, más helyen az autonóm városi egyletként működött vagy a tűzoltóság alá tartozott. 1926-ban alakult meg a Vármegyék és Városok Országos Mentő Egyesülete, az első országos kiterjedésű mentőszolgálat volt, ami összesen 72 mentőállomást állított fel a területeinek 70%-át elveszítő Magyarország területén, majd az 1938. évi terület-visszacsatolásoktól követően összesen 116-ot. A második világháborút követően visszaállított országhatárokon belül 73-at üzemeltetett tovább.
A világháború után az államosítást a mentőegyesület sem tudta elkerülni, erre 1948-ban került sor, amikor megalakult az Országos Mentőszolgálat. Ez pedig totális egységesítést jelentett: ellátási protokoll, egyenruha, felszerelés, mentőautó, gyakorlatilag minden uniformizált lett. Az Országos Mentőszolgálat 76 állomással indult, ezek nagy részét még a régi rendszerben alapították meg, így nem a nulláról kellett felépíteni az egészet, hanem biztos alapokra. Ez a fejlődési folyamat akkoriban, de még napjainkban is kuriózumnak számít a világban, sorra érkeztek is hozzánk a szakmai látogatók szerte Európából, Ázsiából és Amerikából is. Az Országos Mentőszolgálat a Budapesti Önkéntes Mentő Egyesület és a Vármegyék és Városok Országos Mentő Egyesületének egyesítéséből alakult.
Az állami mentőszolgálat első generációja fiatal orvosokból, medikusokból, ápolókból és sofőrökből verbuválódott, lelkesedésük 10 éven belül óriási eredményt hozott. A folyamatot egy orvos-százados, később orvos-őrnagy, Orovecz Béla irányította, aki korábban a Vöröskeresztnél és a Honvédelmi Minisztériumban is dolgozott. Mentésügyi kormánybiztosként szervezte meg az Országos Mentőszolgálatot, melynek alapítója és egyben első főigazgatója is volt.
A mentők nemcsak a két világháborúban, hanem 1956-ban is aktívan kivették a részüket a szolgálatból. Dacolva azzal, hogy folyamatosan lőnek mindenhonnan, mentek menteni. A háború alatt zsidókat és más üldözötteket bújtattak, a forradalom alatt pedig elláttak bárkit, akinek szüksége volt rájuk, legyen az forradalmár, ávós vagy orosz katona.
A magyar mentők sok tekintetben is az élen jártak. Az egész világon itt jött létre első ízben rohamkocsi-szolgálat (1954), ami fiatal orvosok kísérletének indult a sok üzemi baleset kezelésére, és olyan jól sikerült, hogy végül megmaradt. 1958-ban pedig megindult a légi betegszállítás is hazánkban.
Újabb nagyobb átalakításra, korszerűsítésre 2005-ben került sor. Jelenleg hét mentőrégió van az országban, melyek az országos szervezést és irányítást ellátó főigazgató és főigazgatóság alá tartoznak. Mindegyik mentőrégiónak saját szakmai és gazdasági vezetője van, e szervezetek a regionális igazgatók vezetése alatt állnak. A betegellátásban és ellátásban pedig az esélyegyenlőség elve érvényesül: az ország bármely pontjára és bárkihez is hívják ki a mentőket, ugyanolyan felszereltségű autó és felkészültségű orvosi-mentőtiszti-mentőápolói személyzet fog a helyszínre menni.
Minden eszközt bevetni
A Mentőmúzeum szépen részletezve, tárgyakkal bőségesen dokumentálva veszi sorra, hogyan fejlődött a szolgálat, és hogy ennek milyen stációi voltak. A mentőautók kezdeteiről például megtudjuk, hogy az első kocsi még csak három és fél lóerős volt, és betegszállításra nem volt alkalmas, csupán arra, hogy minél gyorsabban a helyszínre érjen, a beteget pedig már a jóval lassabb lovas fogat vitte el a kórházba. A mentőautót eleinte nem is mentőautónak hívták, hanem kémkocsinak, mivel az volt a feladata, hogy minél hamarabb kikémlelje, mennyire súlyos az eset, amihez kihívták. Az első mentőautó egyébként, ami már beteget is szállított, 1908-ban bukkant fel a budapesti utakon, és magyar gyártmányú volt. Ide tartozik még az is, hogy a sziréna csak később jelent meg az autókon. Sokáig kézi, majd pedállal működtetett csengőt használtak.
Az egyenruha tekintetében sem volt minden azonnal. Eleinte csak a sapkájukról, a karszalagjukról és a kitűzőjükről lehetett felismerni a mentőket, meg arról, hogy a ruházatuk színe, előírásszerűen, homogén, sötét, később olajzöld színű volt. Az első egyenruha csak később, az I. világháború alatt jelent meg, és a trianoni diktátumot követően is megmaradt, rendszeresítették.
Az első mentős táskák tartalmát maguk a mentők állították össze, viszont már ekkoriban is specializálódtak: külön táska járt a sebészeti eseteknek, a mérgezéseknek és az újraélesztéshez is. Kresz Géza tanítványa és az intézet második orvos-igazgatója, Kovách Aladár ideje alatt tovább bővültek, specializálódtak, és megjelentek a mentésben nélkülözhetetlen ampullás készítmények is. De általában véve elmondható, hogy a medicinába nagyon sok újítást és újdonságot hoztak be a magyar mentők.
A múzeumban a lélegeztető-, újraélesztési és EKG-gépek különböző fejlettségű verziói éppúgy ki vannak állítva, mint ahogy vastüdők, defibrillátorok vagy pacemakerek is. A legizgalmasabb darab egy házilag készült, szappantartóból kialakított pacemaker, ami jól mutatja, hogy a mentőknek mennyire kevés pénzük volt. Anyagi lehetőségeik híján – a külföldi beszerzések nehézségeit tapasztalva – volt idő, hogy saját maguk, „házilagos” kivitelben, majd a Mentőszolgálat által gyártott eszközöket, műszereket készítettek.
Egy igazi hős
A Mentőmúzeum sok más mellett megemlékezik a leghíresebb, világszerte ismert, magyar mentőorvosról, Lengyel Árpádról is. Ő a Titanic mentésében részt vevő Kárpátia nevű hajó orvosa volt. 704 ember kimentésében, ellátásában és New Yorkba szállításában vett részt. Négy napon át tartotta a frontot, és gondoskodott a túlélőkről.
