Az új Hajdu Szabolcs film már azelőtt vihart kavart, mielőtt még bárki látta volna. Pozitív értelemben azért, mert a rendező, erényt kovácsolva a járványhelyzet miatt kialakult hátrányos helyzetből (és talán példát is mutatva ezzel más filmeseknek), az online forgalmazás mellett döntött, negatív értelemben pedig azért, mert egy másik filmrendező (Vitézy László), anélkül hogy látta volna Hajdu friss munkáját, belekötött a film címébe, mondván, hogy neki évtizedekkel ezelőtt volt egy hasonló című mozija –miközben emiatt simán bele lehetne kötni Vitézy egy másik filmjének címébe is, hasonló okból, de ez most mellékvágány, nem a mi tisztünk számon kérni rajta a következetességet.
Hajdu Szabolcs egy idézettel nyitja új filmjét, amit a 20. század második felének egyik legjelentősebb európai szerzőjétől, a német nyelven alkotó, osztrák Thomas Bernhardtól kölcsönzött:
„Mintha mindent testvériségbe fűzne a pillanat: a rút közelébe merészkedik a szépnek, és megfordítva, a kíméletlen a gyengének.”
„Mintha mindent testvériségbe fűzne a pillanat: a rút közelébe merészkedik a szépnek, és megfordítva, a kíméletlen a gyengének.”
Kemény szavak egy kemény film elején. Az idézet, talán a testvériség szó fókuszba helyezése miatt épp olyan feszült, fagyos és vészjósló, mint maga a film. És kényelmetlen is, mert nem beszél mellé. Elsőre talán kicsit hatásvadásznak tűnhet a film címe, pláne, ha tudjuk, hogy pont az ellenkezőjét fogjuk látni azoknak az időknek, amikor a béke uralja a hétköznapokban szinte minden egyes pillanatunkat, utána viszont már másképp fogjuk gondolni. Szemernyi kétségünk sem lesz, hogy a Békeidő a tökéletes cím Hajdu (északi) thriller-feszültségű, tablószerűen elmesélt, így-úgy összekapcsolódó történeteinek, melyekből szépen kirajzolódik a mai Magyarország nem éppen szívderítő összképe.
A forgatókönyvet is maga jegyző Hajdu Szabolcs filmjének minden egyes képkockája váratlanul felkapcsolt elemlámpaként világít az arcunkba, egyszerre megijeszt és kijózanít: vegyük már végre észre, micsoda vaksötét vesz minket körbe. A Békeidő őszinte film, és ebben az őszinteségben következetes és pontos, sosem néz félre, egy pillanatra sem illedelmes vagy elnéző. A Békeidőben nincsenek jók és rosszak. Aki az egyik jelenetben még szimpatikus volt, az a következőben már nem az. Az összes szereplőt, mintha patikamérlegen mérték volna ki, annyira az életből formáltak. Mintha a filmet nem is csak egy filmrendező, egy érző művész készítette volna egymaga, hanem lett volna egy fontos alkotótársa is, egy precíz és „érzéketlen” mérnök személyében.
Hajdu filmjét a kíméletlen őszintesége miatt nagyon könnyű félreérteni és félremagyarázni, rásütni a politikus film bélyegét, hogy ennek-annak a szekértábornak a filmje – ahelyett, hogy elgondolkodna rajta az ember. Hajdu nem politizál és nem is ítélkezik, nem emeli rá jelentőségteljesen feltartott mutatóujját valamire, hogy az a bűnös. Azt majd a néző megteszi, ha akarja. Persze a véleményét sem rejti véka alá a rendező, de elsősorban megmutat. Kimegy az utcára, szétnéz, majd követni kezd néhány alakot a hétköznapok forgatagából. Szinte bárkit. Látjuk és halljuk mindazt, ami velük történik, meg azt is, ami körülöttük zajlik. Mindent beleértve. A mindenhonnan ömlő politikát is. Egy társadalmi tablónak az is a része, egy átpolitizált korban meg aztán pláne.
De ettől még a Békeidő nem politikai állásfoglalás. Még úgysem, hogy a Török-Illyés Orsolya által kiválóan alakított aktivistanő első ránézésre egy konkrét politikusnőt juttat az eszünkbe, a vele zajló események viszont egy konkrét aktivistára utalnak. Eleve túl egyszerű lenne mindent a politikára fogni, és Hajdu nem is megy ebbe az irányba. Mert pontosan tudja, hogy az ok mi magunk vagyunk. Politikától függetlenül. Minden nyomorunk, bunkóságunk, feszültségünk, kilátástalanságunk, fáradtságunk és unottságunk okai egyedül mi vagyunk. És ha lehet valamiért szidni mást magunkon kívül, például a társadalmat vagy a politikát, akkor azért, hogy kevés segítséget kapunk onnan, hogy mindez ne így legyen. Csak hát azokat, a társadalmat és a politikát is mi csináljuk.
Hogy ezt a rendkívül kényelmetlen, végtelenül őszinte és dühös filmet mégis jó nézni, annak több oka is van. Az egyik természetesen az, hogy Hajdu Szabolcs nemcsak egy kimagasló tehetségű rendező, de forgatókönyvírónak is remek. A figurái és a párbeszédei ijesztően és ismerősen hétköznapiak. Mintha csak a metrón hallgatnánk ki két beszélgetőt, vagy a kávézóban, ahogy a szomszéd asztalnál diskurálnak. Tökéletes a színészválasztás is, ők pedig elsőrangú játékkal hálálják ezt meg. Ha ki szeretnénk valakit is emelni a sorból, le kéne írnunk végül az összes szereplő nevét.
Hajdu úgy mesél, mintha egy (skandináv) krimit, egy bűntörténetet néznénk, amibe a művészhorrorok gyomorszorító feszültségét is belekeverte volna. Emiatt egy percre sem lankad, nem válik unalmassá a mozi, mert egyfelől a fokozódó kíváncsiságunk jól van vezetve, másfelől pedig mindig azt várjuk, mikor és honnan csap le valami durva és brutális. És igazából sosem. Pontosabban kétszer azért igen, csak sosem akkor és úgy, ahogy várná az ember.
A virágboltos jelenet a film elején olyan gyorsan robban, hogy elsőre eszmélni sincs ideje a nézőnek, hogy aztán ugyanolyan gyorsan mégis eszméljen, mert az elmúlt években olyan sokszor és sokféle formában látta és hallotta már ezt a párbeszédet. A másik jelenetről viszont sokat olvasott pár évvel ezelőtt. Ez a film végén található, és egy idő után tudjuk jól, hogy jönni fog, hogy biztosan lesz, nem fogjuk elkerülni. A Sárosdi Lilla – Marton László féle zaklatási ügyről van szó. Merész és bátor dolog volt Hajdu részéről, hogy rekonstruálta és beletette a filmbe, ráadásul annyira dermesztően átélhető módon, hogy szinte kézzelfogható a szégyen, amit érzünk, miközben nézzük. Ha valami igazán kijózanít a Békeidőben, akkor ez a jelenet. Egészen más dolog egy interjúban olvasni róla, meg sok okoskodó, megfejtős és tudálékos véleménycikkben, majd utána állást foglalni róla a fotelben ülve – ki így, ki meg úgy –, illetve végignézni azt, ami konkrétan történt. Olyan ez a jelenet – de az egész film is –, mint egy rakás kijózanító pofon. Ráadásul attól igazán dermesztő, hogy hiába Sárosdi Lilla férje, a rendező Schilling Árpád játssza a zaklatót, egy egészen rövid idő után már nem arra gondol a néző, hogy mi történt akkor, a múltban, hanem arra, hogy mi történhet a jelenben. Arra, hogy ez „veled is megtörténhet”. Ha nem is ebben a formában, de bármikor előfordulhat: sarokba szorítanak, hatalmat gyakorolnak feletted, megaláznak bármi ok nélkül. Akárki. Csak azért, mert megteheti.
Bár a Békeidőt nyugodtan nevezhetjük sötét, depressziós, lehúzós filmnek, van mégis valami, ami feloldást ad. Pontosabban két valami. Az egyik már menet közben is, ez pedig Hajdu hol keserű, hol fanyar, hol groteszk humora, ami sosem hagyja cserben, és új filmjében egyenesen az elemében van. A már említett virágboltos jelenetet (meg a nézőt is) egy ilyen jól elhelyezett, váratlanul vicces fordulattal józanítja ki, és a humor felől nézve (de nemcsak onnan) a lány és a baglyos ember párbeszéde is erős, nem beszélve a hosszú hajú, napszemüveges sofőrről, akiről végig nem lehet eldönteni, hogy „csak” egy fura, komikus figura, vagy egy pszichopata sorozatgyilkos. Hozzá köthetők az olyan szellemes beszólások, mondatok is, mint hogy „az ember vagy sportol, vagy rombolja magát, a kettő együtt veszélyes”.
Van még egy dolog, ami feloldást ad, de ez már kizárólag a film végén, mert ott kerül elő, a legutolsó jelenetben. Ez a dolog képileg szürreális és mágikus, és varázslatnak nevezik a szereplők. De hogy aztán ki minek nevezi magában, azt már a nézőnek kell eldöntenie. Minden egyes nézőnek. És erre feltétlenül szükség van ahhoz, hogy a békeidő valóban békeidő legyen, ne pedig háborús állapot.
Vannak filmek, melyek fontosak, de mint filmek nem különösebben jók. Vannak filmek, melyek jók, viszont nem különösebben fontosak. És vannak az olyan filmek, mint Hajdu Szabolcs Békeidő című mozija is.
