„Szemétből teremtek értéket” – interjú Ferencz Borbála tervezővel

A fiatal tervezővel jó pár budapesti divateseményen találkozhattunk már, de egyre többen ismerik külföldön is, hiszen rengeteg nemzetközi versenyen indul. A beszélgetés előtt néhány nappal érkezett vissza a London Fashion Weekről, ahol egy fenntartható divat tematikájú pályázaton vett részt.

We Love Budapest: Meghökkentő, sőt radikális módon jelenik meg a fenntarthatóság a ruháidban. Milyen visszajelzéseket kapsz, hogy fogadják azt, amit csinálsz? 

Ferencz Borbála: Mindenhol másképp reagálnak rá. A zsűrik általában nagyon támogatóak, pozitívak, sőt elgondolkodtató felvetésekkel is segítenek. A témán túl az egyedi látványvilágot és a könnyen dekódolható üzenetet emelik ki. Alapvetően kíváncsi alkat vagyok, sok pályázaton indulok, és az ősz elég sűrűre is sikeredett, mert minden versenyen továbbjutottam. Lisszabonból utaztam Lengyelországba, onnan Bukarestbe, most pedig Londonból jövök. Már az egyetemen is hangsúlyozták Kolozsváron, hogy fontos a külföldi tapasztalat, mert sok új szempontot kínál. Nekem a legizgalmasabb mégis a többi versenyző munkája, a sok eltérő attitűd, megközelítés.

WLB: Csupán néhány éve végeztél ruhatervezőként. Mi érdekel leginkább a divatban?

F. B.: Leginkább a társadalmi kérdések és a felelős gondolkodás foglalkoztat. Az egyetemen férfiruhákat terveztem, a diplomamunkám egy öt darabos kollekció volt, amiben a férfidivat változásának társadalmi hátterét vizsgáltam. Rengeteget beszélünk arról, hogy az elmúlt száz évben a női divat mennyit változott, a férfiak öltözködéséről azonban jóval kevesebb szó esik. Míg a nők egyfajta felszabadulásként élték meg a férfias holmik térhódítását, a másik oldalon van egyfajta nagyon erős tartózkodás a nőies elemek adaptálásától.

WLB: Hogyan kezdett el foglalkoztatni a fenntarthatóság, az újrahasznosítás?

F. B.: Elég régóta foglalkozom a témával, sokat olvasok, kutatok. Mesterszakon a férfivonalat folytattam, de szerettem volna egy fenntarthatóbb irányba elmozdulni. Ekkor készültek az első upcycling ruháim, amikkel a mindent elborító áru- és információdömpingre szerettem volna reflektálni. Ingruhákból és kétrétegű PVC-kabátból álló szetteket terveztem, ez utóbbi rétegei közé pedig csupa olyasmit varrtam – reklámújságot, vonatjegyet, nejlonzacskót – amivel a hétköznapjainkban rendszeresen találkozunk. A kontrasztokra építettem az egész sorozatot, azt szerettem volna megmutatni, hogy egy csomó mindent tényleg csak egyszer használunk, holott az anyag, sőt sokszor a vizualitás is többet érdemelne. Izgalmas volt látni a reakciókat, hiszen annak ellenére, hogy férfiaknak készült, inkább nők vásárolták, nők viselték.

WLB: Hogyan került a képbe a sportruházat?

F. B.: A mesterdiploma elkészítése előtt sokat jártam turkálókba, ócskapiacokra, hogy alapanyagot gyűjtsek, és egyszer csak szembejöttek a focidrukkersálak. Ezeknek az egyetlen funkciója, hogy kifejezzük velük a rajongásunkat, mégis rengeteg közülük egyetlen alkalom után turkálóban végzi. Ezzel párhuzamosan figyeltem fel a sportruhákra is: megtetszettek a nagy feliratok, az erős színek. Elkezdtem ezeket – sokszor a felismerhetetlenségig – szétvágni és új darabokat varrni. Hamar a szívemhez nőtt ez az irány. Izgalmas látni, hogy azzal, hogy új kontextust teremtek, más jelentést kapnak a műfajra jellemző elemek, a logók, a dekorok.

WLB: Nagyon szépen egymásra épülnek az egymást követő sorozatok, de inkább tűnnek egy izgalmas kísérlet részeinek, mintsem sorozatgyártható szériának. Te hogyan látod ezt?

F. B.: Mivel nincs mögöttem gyártói kapacitás, fontos, hogy csak olyasmit készítsek, amit én magam meg tudok csinálni. Kis szériákban gondolkozom, így egyelőre fenntartható hogy az alapanyagbeszerzéstől kezdve a varrásig egyszemélyben tartom kézben a folyamatot. Ez egy experimentális dolog, amit nem is igazán lehet kollekciókra bontani. Nyilván van egy-egy keret, vagy történet, ami összefog egy adag ruhát, de ez intuitív módon alakul, fejlődik. Nem tervezem, hogy sorozatban készüljenek, ugyanakkor egyre többen szeretnék viselni, így van néhány bolt, ahol elérhetők.

WLB: Azonnal felismerhetők az általad tervezett holmik. Hogyan alakult ki ez az erős vizuális formanyelv?

F. B.: Minden, amit csinálok, az értékes és értéktelen, az új és régi kontrasztjára épít. Van egy kialakult kép a fejünkben arról, hogy egy minőségi ruha hogyan is néz ki. Megszoktunk egy viszonylag steril és tiszta látványt. Na, az én holmijaim éppen ezzel mennek szembe. A patchwork hatás, az, hogy a varrások jól láthatók, egyfajta technikai befejezetlenség, kollázsolt hatás látszatát keltik, ugyanakkor azzal, hogy megmutatom a ruhagyártás folyamatának egy elemét, emberközelibbé is teszem az adott darabot.

WLB: A ruhák mellett ékszereket is készítesz, amelyek szellemiségükben és látványukban is nagyon szorosan kapcsolódnak a ruhákhoz. Melyik volt előbb?

F. B.: Ékszereket már az egyetem alatt elkezdtem készíteni. A kolesz mosdójában öntögettem a műgyantát és sorozatnézés közben csiszolgattam készre az egyes fülbevalókat. Akkor is nagyon zavart, hogy műanyaggal dolgozom, ezért az interneten kezdtem keresgélni egy újrahasznosított alternatívát. Így ismerkedtem meg a holland Precious Plastic mozgalommal, és Dave Hakkens-szel. Nagyon sokat tanultam tőlük, sőt voltam is a csapatukban Hollandiában önkénteskedni. Ma már kizárólag samponos és mosószeres kupakokat használok, mert ezek egy elég szelíd műanyagból készülnek: alacsony hőfokon olvadnak, nem égnek, nem füstölnek. Nem kell az alakításukhoz speciális gép sem, házilagos, DIY módszerekkel is feldolgozhatók, alakíthatók.

WLB: Milyen perspektívát látsz a márkádban?

F. B.: Nagyon sokat gondolkodom ezen. Komoly dilemma, hogy tervezőként mi a jó irány. Azt gondolom, hogy csak a személyes tapasztalatok indíthatnak el komoly változást. Amikor például Hollandiában voltam, és ott megpróbáltuk a saját fogyasztásunkat redukálni, az nagyon erős felismerésekhez vezetett. Éppen ezért szeretnék workshopokat szervezni, ahol kis létszámú csoportokban készítünk majd ruhákat. A szemléletformálás saját élményeken keresztül a leghatékonyabb. Nemcsak az a fontos, hogy az alkotóval találkozz, hanem az is, hogy tudd, honnan jön az adott ruha, hogyan készült. A műanyag és a poliészter nem tűnik el soha, de ha alaposabban belemerülsz a témába, jobban megismered a műanyag termékek életciklusát a hozzáállásod is megváltozik. Szeretném, ha ez a tudás egyre többekhez eljuthatna, és ebben az olyan projektek is segítenek, mint az enyém.