Sötét gyerekszoba, a felmelegedett vetítőgép jellegzetes, égett szaga, hatalmas fürdőlepedőn vagy fehér falon megelevenedő mesék. A diafilmvetítésnek utánozhatatlan hangulata volt gyerekkorban, a 80-as, 90-es évek elején, pedig akkor már a tévé és a rajzfilmek is a háztartások részei voltak.
Miközben A bagdadi tolvajt, A kiskakas gyémánt félkrajcárát, A telhetetlen méhecske, Csilicsali Csalavári Csalavér vagy Szurtos Peti kalandjait néztük áhítattal, nem nagyon gondoltunk utána, hogyan is jött létre a filmszalagon a mese, és bevallom, eszembe se jutott ezen lamentálni egészen mostanáig. Nemrégiben viszont az OSZK-ban jártam egy diafilm tematikájú minikiállításon, ahol az ünnepi rajzfilmek rajztestjeit is közszemlére tették. Pár lépéssel közelebb lépve hozzájuk felsejlettek a részletek, a helyenként egészen meglepő technikai megoldások, amivel a mesekockákat megfestették, rajzolták, ragasztották vagy varrták. Ezeket befotózva született meg anno a diafilmtekercs, amit a vetítőgépben levetítettek otthon a gyerekeknek.
A Magyarországon elkészült rajztesteket és a hozzájuk tartozó diafilmek köteles példányait az Országos Széchényi Könyvtár Fényképtár Diafilmgyűjteményében őrzik. A gyűjtemény azokból a rajztestekből és fotókból áll, amelyeket a Diafilmgyártó Vállalat használt 1957-től ismeretterjesztő, iskolai, oktatási anyagokhoz, és zömmel mesékhez.
A 20. század első felében a diafilmnek főleg oktatási, ismertetterjesztő és progandafunkciója volt az elsődleges. Az 1954-ben megalakult Magyar Diafilmgyártó Vállalat az ismeretterjesztő-népművelő- és propagandaanyagok mellett az 50-es évek végétől kezdett bele igazán a mesefilmek gyártásába, és miután gyulladásmentes anyagon is tudtak sokszorosítani, házi használatra is lehetett gyártani a filmeket: a 60-as évektől a Lemezgyár kis bogárhátú vetítőjén ment a házimozizás.
A 60-as, 70-es években ez jelentette a mesefilmnézés elsődleges alternatíváját. Neves illusztrátorokat kértek fel a rajzolásra, és majdnem mindegyik elismert grafikusnak született saját diafilmje: Dargay Attilának (Vuk, Szaffi, Ludas Matyi), Zsoldos Verának (Suttog a fenyves, Holle anyó, Vackor-mesék), Marék Veronikának (Boribon- és Kikkopp-mesék, Laci és az oroszlán) F. Györffy Annának (Hamupikőke, Csipkerózsika, Pöttyös Panni), Zórád Ernőnek (Háry János, A császár új ruhája, Gulliver, Nyuszi Pista), Macskássy Gyulának (Jancsi és Juliska, Dia Dani kalandjai, A kiskakas gyémánt félkrajcárja). Annyi szabadságot és időt hagytak nekik az alkotásra, amit a digitális technika korszakában el se tudunk képzelni; egy kockán akár egy napot is el lehetett bíbelődni.
Az ember nem is gondolná, miből készültek ezek a rajztestek, az előhívott anyagon már nem látszik a technika. Az OSZK munkatársai, Beyer László, Tóth Szilvia, valamint Füri Katalin kalauzoltak a gyűjteményben, hangsúlyozva, hogy a rajztestek önálló képzőművészeti értéket képviselnek, egyedi műalkotások. A művész dönthetett az önkifejezés módjáról: akvarellel, akrillal, temperával, tussal, gyakran vegyes technikát alkalmazva vagy kollázsos módszerrel születtek meg a mesék. Van olyan mese, ahol a sűrű akrilrétegre vannak festve a szöveg betűi. Lévai Nóra textilművész például különböző anyagokból, selyemből, posztóból varrta, szőtte a képeket a 80-as évek elején.
A gyűjteményben persze sok a fotó a tudományos-dokumentumanyagokhoz, amelyek használatát úgy kell elképzelni, mint a korabeli powerpointot vagy prezit. Kezünkbe akad egy fotóalapú képzőművészeti sorozat az európai múzeumokról kiállításairól, egy sorozat a dohányzás veszélyeiről, de egy olyan című is, amely szerint „A műanyagoké a jövő”.
Az OSZK-ban görög, holland, arab nyelven is vannak rajztestek, feltehetően a Magyarországon élő közösségeknek és külföldi megrendelésre is készültek. A diafilmvetítés inkább a vasfüggönyön innen volt népszerű, Nyugat-Európában kevésbé, de ez is változik; Viktoria van der Meulen magyar kutató Norvégiában kezdett el diafilmes workshopokat szervezni óvodáknak, a tehetséggondozó Igazgyöngy Alapítvánnyal is felvette a kapcsolatot, és gyerekekkel rajzolnak közösen magyar és norvég népmeséket. A diafilmekkel szuperül lehet például nyelvet tanítani, ami multinacionális közösségekben nem hátrány.
Ma természetesen már minden ilyesmit számítógéppel csinálnak, aminek előnye és hátránya is akad. Sokkal gyorsabb lett a folyamat, de nincs olyan sok idő a manuális kivitelezésre, mint régen, és a digitális technikával többnyire elveszik az illusztrátorok számára a szabadkézi alkotás élménye.
A Diafilmgyártó Vállalat a 90-es évek végére tönkrement, magántulajdonba került, de az utóbbi években Diafilmgyártó Kft. néven ismét aktívan gyártanak és forgalmaznak régi és új meséket is, mert nagy rá a kereslet; a legtrendibb magyar gyerekmese, a Dániel András Kuflik című alkotása is fut diafilmen.
A műfaj ugyanis újra virágkorát éli, ami örvendetes, hiszen ha a képregény megérdemel egy reneszánszt, a diafilm is. Akár közösségi képregénynézésnek is vehetjük, hiszen a működési elve ugyanaz: a történetmesélés igényes kivitelezésű képkockákkal és feliratokkal zajlik, csak éppen kinagyítva. Az Art+Cinema is szervez vetítéseket, de az OSZK is tervezi programjai közé venni a diafilm témájú rendezvényeket: a jövőben lesz diafilmvetítés és -kiállítás a rajztestekből, illetve a könyvtár kápolnaterét megkapja majd a fotótár, ahol elkülönítenek egy diafilmvetítő sarkot. Szeretnének egy labort is, ahol létrehozhatnak az érdeklődők is diafilmeket iparművészeti kivitelezéssel, és nyári tábort is akarnak majd a téma köré szervezni.
