We Love Budapest: November 1-jén, mindenszentek éjszakáján egy speciális műsorral léptek színpadra az Akváriumban The Fran Palermo Funeral Band néven. Mitől lesz ez a koncert más, mint egy sima, hétköznapi Fran Palermo buli?
Henri Gonzo: Amikor kölyök voltam, imádtam Goran Bregovic Wedding and Funeral Bandjét. Most is szeretem. Idén nyáron volt a korábbi, olasz menedzserünk és legjobb barátunk esküvője, amire összeraktam egy speciális wedding bandet. Az ő legjobb gimis barátaival játszottunk Rolling Stones-számokat a „vezénylésemmel” úgy, hogy sokan még életükben nem fogtak olyan hangszert a kezükben, ami jutott nekik (pl. tangóharmonika, kazoo), vagy ha tudtak is rajta játszani, akkor az minimum tíz éve volt.
Régóta szerettem volna kipróbálni, milyen koncertet adni november 1-jén, és idén végre megkaptuk ezt a dátumot az Akváriumtól, aminek nagyon örültem, bár többen azt mondták, hogy ez rossz időpont, mert mindenki vidéken lesz a temetőben, de én bízom benne, hogy estére visszatérnek az emberek és velünk öngyújtóznak. November 1-jéről két osztálytársam jut eszembe, akik aznap születtek, és mindenki inkább sóhajtott, mint sem felköszöntötte volna őket, mert aznap születni olyan, mint hülye névvel szilveszterkor. Persze, hogy mind a kettő mögöttem ült évekig.
Amikor kiderült, hogy halottak napján adunk koncertet, arra gondoltam, vajon hányféle temetés van a világon? Sokat nyomoztam a különféle néphagyományok után a halottak napjával kapcsolatban. A Fülöp-szigeteken a halottakat leültették egy székre, felöltöztették a legjobb ruhájukba és hetekig dohányt meg ételt tettek a szájukba. Indiában 1860-ig, ha a férj meghalt, a feleségét élve elégették, miközben a fickót eltemették. Kínában és Taiwanon sztriptíztáncosokat hívnak mostanában a temetésekre, hogy szórakoztassák a népet a ceremónián. New Orleans-ban jazzsétát tartanak. Tibetben a keselyűk esznek meg, mert nincs elég fa eltüzelni a halottakat, majd a csontokat a föld alatti világnak adják. Dél-Amerikában anno megettek, ha meghaltál.
De visszatérve a kérdésre: sötét lesz a koncert, és színes is, akár csak a halottak napi, temetési szokások, de nemcsak zeneileg, hanem a díszlet, a vetítés is, de mi magunk is felöltözünk az alkalomra. Átdolgoztuk pár számunkat és feldolgoztunk más dalokat is. Ünnep és gyász lesz egyszerre.
WLB: Van bármi különleges, személyes viszonyod a halálhoz, az elmúláshoz, ami mint színpadon álló embert, áttételesen is érinthet?
H. G.: Szerencsére még senki hozzám nagyon közel álló személyt nem veszítettem el. A halált egy hatalmas rejtélynek, felfoghatatlan dolognak tartom. A mély gyászt még nem tapasztaltam meg, a sokkélmény meg a haláltól való félelem viszont már megvolt. Egyszer kutyasétáltatás közben láttam meghalni egy kismotorost a budai rakparton. Pont odanéztem, a srác eltűnt, amikor nekicsapódott a szembejövő fehér autónak. A fél motorja vele együtt belezuhant a Dunába. Ott álltam egy helyben órákig. Néztem azt, ami maradt, amíg ki nem jöttek a helyszínelők. Napokig pörgött rajta az agyam, és néha még most is. Két évvel később találkoztam egy hasonló esettel, Londonban. De annak már csak a maradványait láttam.
WLB: A készülő lemezről, amiről két dal idén már megjelent, fogtok játszani valamit a Funeral band-koncerten? Egyáltalán milyen fázisban van a lemez, és mennyiben lesz más, mint az előző?
H. G.: Mind én, mind a többiek sokat éltünk és változtunk az elmúlt évek alatt. Úgyhogy biztos lesz az új lemezen is valami más. A számok már kész vannak, megírtam és felvettem a demókat, jóval többet is, mint kéne. Most épp a londoni utunkat szervezzük, hogy ott vehessünk fel néhány végleges számot. Nagyon régi álmom volt ez. A Toe Rag nevű stúdióba megyünk, és Liam Watsonnal fogunk dolgozni, aki korábban Jack White-tal, Kevin Parkerrel vagy a Temples zenekarral is munkálkodott. Szalagra veszünk fel, ami külön meló, mert olyan, mintha egyszerre mondanánk el egy imát, és ha egy valaki mellébeszél, már kezdhetjük is újra az egészet.
A tervek szerint jövő tavaszra készülünk el. Végezhettünk volna már korábban is a lemezzel, de egyfelől jött ez a londoni lehetőség, másfelől pedig egy érettebb, komolyabb anyagot szeretnék összerakni. Régebben ahogy megírtam egy számot, azonnal felvettük és kiadtuk, most viszont már másképp csináljuk. Többnyire az idő miatt. De voltak más elfoglaltságaink is az elmúlt pár évben. Dolgoztunk. Írtam filmzenét, építettünk házakat, dolgozunk bárban, DJ-ztünk, csináltunk egy csomó másik formációt, írtunk catwalk zenét, utaztunk, áh...
WLB: Nemrég tértetek haza Koreából, ahol egy showcase fesztiválon léptetek fel. Hogyan fogadott benneteket az ottani közönség? Nagyon keveset tudni a koreai könnyűzenéről itthon, szinte csak annyit, hogy van az ún. K-pop, de az meg nagyon nem ti vagytok.
H. G.: Egy olyan hostelben szálltunk meg, ahol minden – beleértve a szobákat is – tele volt K-pop poszterekkel meg bekeretezett idézetekkel. Amíg ki nem utaztunk, fogalmam sem volt róla, hogy mi az a K-pop, ott hallottam róla először. Nagyon vicces volt látni, hogy a metróban a fiatal lányok ezeket a plakátokat fotózták meg szelfiztek velük. A plakáttal! Nagyon nagy a rajongás. De nemcsak a K-pop iránt, hanem minden más iránt is, szinte sokkoló volt az ottani közönség lelkesedése. A fesztiválon, amikor rapkoncert volt, akkor úgy mozogtak, mint a rapperek, amikor rajtunk voltak, akkor úgy, mint mi, amikor meg a Bohemian Betyars lépett fel, akik sokat kiabálnak meg szaladgálnak körbe a színpadon, akkor a közönség is kiabált és vonatozott. Hihetetlen volt! Olyan volt a közönség, mint a minyonok a Gru-ból. Ha az egyik megmozdult, akkor mindenki más is körülötte! Egyébként nem csak a közönség, hanem a szervezők is nagyon nyitottak és kíváncsiak voltak. Sosem találkoztam kedvesebb emberekkel, mint ők.
Egészen más volt ez a showcase fesztivál, mint az európaiak. Itt egy nap alatt mindenki mindenkinek a barátja lett, amit nagyban megkönnyített az is, hogy az after bulik is mindig ugyanott voltak. Inkább amolyan zenés tábor hangulata volt az egésznek. Nagyon sok kapcsolatot szereztünk Japántól kezdve Mongólián át egészen Angliáig meg Brazíliáig. Állítólag a közép-európai zenék iránt nagyon nagy az érdeklődés Ázsiában, ami egy hatalmas piac. A 10 milliós (agglomerációval együtt 26 milliós) Szöulban például nagyon sok kis klub meg bár van, amik élnek és virulnak. Elég virágzó ott az underground világ is. Mindenképpen szeretnénk visszamenni.
WLB: Most került a mozikba a FOMO - Megosztod, és uralkodsz című új magyar film, aminek te írtad a főcímdalát. Hogyan zajlik egy ilyen főcímdal-szerzés? Beszélgetsz a rendezővel, megnézed a filmet, vagy csak írsz valamit egy hangulatra, ami aztán alakul szépen menet közben?
H. G.: Nagyjából egy évvel ezelőtt elküldte nekem a forgatókönyvet a film rendezője, Hartung Attila, és az alapján kezdtem el demózni, rengeteg ötletem volt. De a film, ami akkor a fejemben forgott, egészen más volt, mint amit megkaptam és amin dolgoztam utána. Úgyhogy, amikor megláttam az első vágatot idén januárban, ment minden ötlet meg vázlat a fiókba vagy a kukába, és teljesen elölről, a nulláról kezdtem a melót. Egy olyan világ volt, ami annyira reális volt, mintha a holnapnak írnék egy számot, és közben vissza is kéne mennem a gimibe. (Visszatérő álmom, hogy még mindig gimis vagyok és nem érettségiztem le, pedig egyik sem igaz.)
A rendező fő instrukciója az volt, hogy a film eleji zene gyors legyen meg üssön, de egy darabig semmi nem volt jó neki, amit küldtem. Aztán egyik nap kijöttem a fogorvostól, elsétáltam a Blahától a Margit hídig, és közben fél arccal feldúdoltam valamit a telefonomra. Hazaértem és felvettem a Jeopardy-t. Ezen kívül a záró dal megírására kaptam lehetőséget, ami végül teljes egészében lemegy a stáblista alatt. Őszintén szólva nagyon fenyegető próbáltam lenni, amikor Attila mondta, hogy ez a dal a stáblistára csúszik, mert addig egy másik rész alatt volt, arra írtam. De a stábtól olyan kedves szavakat és telefonhívásokat kaptam miatta, azt mondták, hogy „ez a szám rak pontot a film végére”, hogy azt éreztem, igazuk van, ez az ő kölykük, én nem nevezhetem el, csak örülök hogy ott lehettem a születésnél.
WLB: Rólatok mindig az volt a szóbeszéd, hogy egy őrült, nagyon bulizós társaság vagytok, ami érthető is volt, mert nagyon fiatalon, tizenévesen kezdtétek a profi zenekarosdit. Azóta viszont aránylag sok idő eltelt. Lenyugodtatok végre?
H. G.: Nem azt mondanám, hogy lenyugodtunk, mert az úgy hangzana ezek után, mintha kiégtünk volna. Inkább megtanultunk egy csomó mindent. Például azt, hogy úgy tudjunk viselkedni, hogy szeressenek velünk dolgozni. Mert nem abból voltak a problémák, hogy sokáig féktelenül buliztunk, hanem abból, hogy nagyon sokan meg nagyon fiatalok voltunk, és igazán nem értettünk semmihez. Rosszul szóltunk, rosszul játszottunk. A zenekari tagok a barátaim, nem is tudtam őket, mint zenekarvezető fegyelmezni, kordában tartani. Olyanok voltunk, mint a minyonok: valaki bemondott valamit, a többiek meg röhögve ismételgették, és szétesett az egész, nem haladt előre. Bizonyos klubokban kicsit féltek is tőlünk, amikor felléptünk ott. Az A38 Hajón konkrétan volt, aki aznap nem is akart dolgozni, amikor koncertünk volt, mert hogy „jajj, jönnek a hülye gyerekek”. Most már nincs így, azok az idők elmúltak. Sokat komolyodtunk, bár időnként még azért előjön belőlünk a minyonkodás.
WLB: Kik voltak a gyerek- meg tinédzserkori hőseid?
H. G.: Sokan voltak. Eleinte sportolók, focisták. A Juventusnak drukkoltam, korábban a Madridnak is, itthon meg a Fradit szerettem, de csak mert személyesen ismertem Gera Zolit, ő meg akkoriban volt a csúcson. Később jöttek a zenészek. Első körben azok, akiket a deszkás haverjaim mutattak, aztán elkezdtem én is felfedezni. Volt egy francia videósorozat, amiben különböző zenekarok utcazenéltek Sufjan Stevenstől kezdve a Fleet Foxes-on át az Arcade Fire-ig, abból a körből rengeteg olyan zenekart és előadót ismertem meg, akik inspiráltak. Akkoriban kezdtem el tangóharmonikázni meg trombitálni, sőt minden hangszert kipróbálni, ami csak a kezem ügyébe került. Nagy inspirátor volt számomra Zach Condon és a Beirut zenekar, meg a Devotchka. Később jött Serge Gainsbourg meg a 60-70-es évekbeli francia zene. Az Arctic Monkeys-t viszont sosem értettem, ellenben mindig nagyon szórakoztattak a Gallagher tesók, az Oasis meg az egész manchesteri zenei közeg. És végül, de nem utolsósorban Lou Reed. Ja, meg a Beatles, és még véletlenül sem a Stones.
WLB: Milyen a viszonyod Budapesthez? Mennyire mély a ragaszkodásod a városhoz?
H. G.: Itt születtem, és nagyon sok részén éltem már a városnak. Laktam jó messze, Kőbányán, a sínek mellett, ahol a kutya sem jár, de a legforgalmasabb belvárosban is, most pedig Budán lakom. Emlékszem, amikor felvettek a Millenáris melletti Kodály gimibe, mennyire boldog voltam. Addig a X. kerületben éltem és mozogtam, a boldogságom fő forrása pedig az lett, hogy onnantól viszont végre rendszeresen utazhattam a 4-es meg a 6-os villamoson. Amikor csak akartam. Addig csak akkor ültem rajta, amikor néha a nagymamámmal kimentünk a Margitszigetre fagyizni. Szó szerint extázis volt, hogy suli után nem hazamentem, hanem jártam a várost, csavarogtam mindenfelé, felfedeztem utcákat meg tereket, és ez az érzés elég sokáig kitartott bennem. Budapest térképét örökre magamba zártam.
Most az a helyzet, hogy már szinte egy kezemen meg tudnám számolni, hány utcát használok rendszeresen, egyetlen vonallal fel tudnám rajzolni a térképre, hogy merre járok állandó jelleggel, nap mint nap. Viszonylag kevés helyre szűkült le a mozgásterem, barátok, munka, szórakozás, meg ahol élek. Ebben az is biztosan benne van, hogy annak ellenére, hogy szeretem a várost, vannak hiányosságai, pláne szakmai szempontból. Sok hely megszűnt, amit szerettem, ilyen volt például a két Roham bár. Azért olyan is akad, ami még megvan, mint a Nemdebár a Széll Kálmán téren. És közben olyan része is van a városnak, amit most ismerek meg jobban, konkrétan a Bartók Béla utat és környékét. Az egy nagyon érdekes, új világ a számomra.
WLB: El tudod képzelni, hogy egyszer nem itt fogsz élni?
H. G.: Éltem Londonban egy ideig, ami amolyan szárnypróbálgatás volt. Addig nagyon keveset voltam külföldön, egyedül meg egyáltalán nem. A londoni kiruccanás egy nagy felfedezés volt. Önmagam felfedezése elsősorban, de közben arra is rájöttem, hogy mit jelent számomra Budapest, mit szeretek benne, és mi hiányzik onnan a legjobban. Nagyon-nagyon hiányoztak a megszokott helyek, a város felfedezése, a sétáim. Sokat gondoltam arra, hogy mit csinálhatnak a többiek, hol lehetnek épp a barátaim, mikor mennek haza, és hogy mi történt velük napközben.
Most azt gondolom, hogy bármikor bárhova el lehet költözni bármennyire időre. És hosszabb-rövidebb időre haza lehet közben látogatni. Szívesen élnék valahol külföldön, és szerintem fogok is, mert frissítő hatása van az emberre és nagyon tanulságos. Olyankor visszajönni is sokkal jobb. De jelen pillanatban jó most itt: szeretem, amiket csinálunk, ahol élek, amik történnek velem meg a zenekarral. Szórakoztatnak és éltetnek annyira a körülöttem lévő dolgok, hogy most ne akarjak innen elköltözni máshová. Most itt van dolgom.
WLB: Ha színpadon lát az ember, majd utána leül veled szemben és rád néz, beszélget veled, azt látja, hogy egyfelől van egy karizmatikus, kissé bohém oldalad, amiről nekem valamiért Arthur Rimbaud jut az eszembe, másfelől pedig egy zárkózott, kicsit csendes, visszafogott részed. Te hogyan jellemeznéd magad?
H. G.: Gimis koromban történt a váltás, akkorra lettem szótlanabb, talán kissé zárkózott ember. Ebben az is közrejátszott, hogy akkor a divat is ez volt. A barátaim is sokat kussoltak. Nem szaladgáltunk és nem nevettünk annyit, mint előtte. De a zene is ilyen volt, amit akkoriban hallgattunk. Gyerekként viszont nagyon pörögtem, mindent megfigyeltem, megjegyeztem, visszaismételtem. Mindent próbáltam nagyon élvezni. Sok jót meg rosszat is magamba szívtam. De manapság, ha a színpadra lépek, ott mindent kiengedek magamból.