Kihívások a Börzsönyben – kétnapos vándortúra Zebegény és Nagymaros között

A vándortúrákban van valami különleges és kiszámíthatatlan: a magunk erején, testi képességeinken múlik, odaérünk-e este a szállásra, lesz-e hol álomra hajtani a fejünket, hogy erőt gyűjtsünk a másnapi folytatáshoz, a további kilométerekhez. Nincs más nálunk, csak egy hátizsák: hátunkon cipelünk mindent, amiből túl kell élnünk a kirándulást. De még mielőtt Bear Grylls-i magaslatokba csapnánk, le kell szögezni, hogy a vándortúrázást elsősorban azért favorizálom, mivel autó nélkül élünk. Ha kirándulunk, jellemzően tömegközlekedéssel jutunk el az adott pontig, és lábon jutunk el a következőig. Nyilván kényelmetlenebb, hosszabb, de megvan a romantikája.

Zebegény és Nagymaros a Dunakanyar népszerű kirándulóhelyei között van a Dunakanyarban. Egyikből a másikba a kék kereszt jelzéssel ellátott úton egyszerűen és rövid idő alatt át lehet sétálni egy 8 kilométeres erdei úton (a két végpont a Nagymaros feletti Köves-mező kőkeresztje a Zebegény feletti kilátó Trianon-emlékműve). De miért is választanánk az egyszerűbb utat, ha azzal kihagyjuk a környék két legfontosabb látnivalóját, a Hegyes-tető Julianus-kilátóját, valamint a Remete-barlangot is?

Vonattal érkeztünk Zebegénybe, és a Vasparipa falatozóban megejtett rövid ebéd után a sárga kereszt (S+) jelzést követve hagyjuk el a települést. Ragyogó napsütésben volt részünk, holott az előrejelzések villámokkal és esővel rémisztgettek. A hétlyukú viaduktnál keltünk át a Malom-völgyi patak feletti hídon, és követtük a vasúti síneket. Fokozatosan ritkultak a nyaralók, míg beértünk az erdőbe; itt az első éles kanyarnál jobbra fordulva tartottuk magunkat a S+ jelzéshez. Érdemes erre figyelni, mert a sárga körre (SO) ráfordulva az Ernő-forráshoz jutunk.

Még feltűnt pár nyaraló a bal oldalon, de innentől már irányban voltunk, és szép fokozatosan az ösvény is meredekebbé vált. Fel-felbukkant a Duna látképe jobb oldalon, és egy kis kiugrónál első ízben csodálhattuk meg a fantasztikus panorámát is. Jellemzően ezt a látványt csíptük el felfelé haladva, bár a fák eléggé megnőttek az elmúlt években, és akadályozták a kilátást – télen bizonyára jobb a helyzet.

Ezt követően eléggé embert próbálóvá vált a terep, és az is megkérdőjeleződött bennünk, van-e értelme évek óta edzőterembe járni, ha egy ekkora emelkedőtől kifogy a szuflánk. Megváltás volt felérni a domb tetején (valószínűleg nem véletlenül) elhelyezett padhoz, amitől jobbra a Borostyán-pihenő található tűzrakólehetőséggel. Viszont ezután sem kímélt minket az erdő, a tízpercre lévő, fenséges kilátást nyújtó Dobozi-oromig eléggé barátságtalan, csúszós és meredek volt az ösvény – éppen ezért kisgyerekkel, kutyával nem ajánljuk, hogy errefelé jöjjünk.

Mindent lehet persze fokozni, ahogy a túraösvény nehézségi fokát is. Az S+ jelzéstől jobbra tér le az kék barlanggal (fordított u-betű) út a Remete-barlangokig. Körülbelül 15 percen át ereszkedtünk lefelé, fákba kapaszkodva, nagyon óvatosan – az ilyen utakra írják azt a túraleírások, hogy biztos lépés, jó kondíció szükségeltetik hozzá. Ugyanitt visszafelé is kell kapaszkodni, és ez a gondolat nem sokat javít az ember hanyatló optimizmusán.

A Remete-barlangokban állítólag laktak római légionáriusok is, és kering egy legenda egy remetéről, akinek egyetlen szamara hordta fel a vizet a Dunából, és mikor az állat megfulladt, gazdájának is befellegzett. A kilátás megkapó: szemben Dömös, mögötte a Prédikálószék látszik, és míg itt pihenünk, legeltethetjük a szemünket hegyeken, a Dunában úszó luxushajókon és a kis kajakokon is.

A sárga + jelzésre való visszakapaszkodás a várakozásokkal szemben mégsem lesz annyira drasztikusan nehéz, igaz, eddigre már kerítettünk két-két botot, amire támaszkodva jóval könnyebb felfelé kaptatni. Ráeszmélünk, hogy a túrabot talán mégsem nyugdíjasok és nordic walkingosok kezébe való úri huncutság, hanem elengedhetetlen túrázási kellék.

Továbbhaladva a Szent Mihály-hegygerincén újra meglepett minket a széthajló lombkoronák közül bekukukcskáló Duna-panoráma. 

Utunk hamarosan a sárga jelzést keresztezte. Balra fordultunk, és egy sziklás, fárasztó emelkedőn mászunk felfelé, mikor párméteres távolságban átvágtatott előttünk három őz. Elértük a Miklós Lili emlékpadot, ahol ismét jól esett a pihenés, bár panoráma nem volt.

A Szent Mihály-nyeregbe érkezve a Hegyes-tető felé vezető ösvényt választjuk a sok közül. Átvágunk az őszi kikericsekkel telepettyezett (és egy adótoronnyal elcsúfított) Ürmös-réten, és már ott is vagyunk a Julianus-kilátónál. Ahol ámuldozva beláttuk, hogy mindezt a fáradtságot érdemes volt bevállalni ezért a panorámáéért:

Visszatérünk a Szent Mihály nyeregbe, és az országos kéktúrára rátérve Nagymaros felé vettük az irányt. Ezen az útvonalon a csöndes erdei ösvényen nem túl elegánsan átpöfögő motorost leszámítva egy teremtett lélekkel nem találkoztunk, igaz, a nap már lenyugvóban volt. A végtelen, szinte érintetlen, nyugodt tölgyesben sétálni egészen elképesztő élmény; a szél is elállt, és ide már nem szűrődtek be a Börzsöny aljában száguldozó járművek zajai. Délután 2-kor indultunk Zebegényből, és hat órával később, este 8-kor léptünk ki Nagymaros szélén az erdőből. Mire beértünk a szállásunkra, teljesen ránk is esteledett.

Nagymaroson jókat lehet sétálni a Duna-parton, és komppal is át lehet menni Visegrádra, de mi inkább nekivágtunk a település feletti hegyeknek, jelentős izomlázzal. Ehhez a faluszéli temető mellől induló, piros kereszt (p+) jelzéssel ellátott úton indultunk el. A mesebeli tölgyesben tett húszperces kaptatás után egy leaszfaltozott placchoz érkezünk, ahol a zöld háromszög jelzésű ösvényt választottuk. Az erdő itt is lenyűgöző; mikor egy meredek sziklás részen felfelé kell kapaszkodni, használjuk ki az alkalmat, és csodáljuk meg itt a Visegrádi vár irányába néző elképesztő kilátást, mert odébb, a Gubacsi hálás csúcsán az évek alatt elburjánzott növényzet és fák miatt erre már nem nagyon lesz lehetőség.

Egy idő után elértük a Nagymarosi Gesztenyés tanösvényt. Az út itt kiszélesedik, és csak pár percnyi kellemes séta, hogy megpillantsuk a Köves mező ragyogóan zöld, napfényben úszó tisztását. Balra fordulva pihenőhelyeket találunk, és élvezhetjük a kilátást. Innen több út is indul, például a már említett 8 kilométeres séta Zebegénybe, vagy a kéktúra a Hegyes-tető irányába.

Mi viszont a kék kereszttel jelzett gyalogútra tértünk rá, amely Nagymaros vasútállomására visz, mert már kellőképp elfáradtunk. Lejjebb egy hangulatos pihenőhelyen még megcsodáltuk a panorámát, aztán a vasút felé vettük az irányt.

A kétnapos túra végén pedig az alábbi tanulságokat tettük zsebre:

• ha tehetjük, túrabakancsban menjünk, mert csúszós, kiszámíthatatlan, helyenként sziklás és veszélyes a talaj;
• vigyünk túrabotot vagy vételezzünk a földön heverő stabilabb ágak közül;
• legyen nálunk jóval több víz, mint elsőre gondoljuk, hogy szükséges, mert ezeken az útvonalon vízvételezési lehetőséggel nem találkoztunk.