Nagy a sürgés-forgás szerda reggel a budakeszi Fő utca 44-ben, ahol Bocskorás Bea és Joó Zsófi készülődik a napi nyitásra. Bekopogtatunk, hogy egy pár szó erejéig elcsípjük őket, és közben belekóstoljunk a frissen polcra kerülő parasztkenyérbe és a langyos kalácsba. Hamar kiderül, hogy még nem igazán ocsúdtak fel a sokkból, hogy tényleg van egy pékségük, egyszerre tartják euforikusnak és hullámvasútszerűnek az élményt. Mesélnek a múlt szerdai nyitásról is, ami lecsapódott árammal, defekttel indult.
"Amikor a nyitás napján úgy érzed, semmi nincs kész, minden összejött, ami összejöthetett, de másnap már az ajtó előtt sorakoznak a vásárlók, és utána jönnek a pozitív visszajelzések – ez még mindig libabőrt okoz. Még nem igazán fogtam fel, hogy ezt itt mi csináljuk."
Bea és Zsófi ugyan egy városban laktak, korábban nem ismerték egymást, a szomszédos Budajenőn, Ormós Gabi kenyérsütő workshopján találkoztak először. Ekkor az már egyértelmű volt, hogy mindketten elkötelezettjei a kovászolásnak és a sütésnek, és talán innen már nem is kellett sok, hogy valami nagyobban kezdjenek el gondolkodni. Röppent pár üzenet "–Te is sütsz kenyeret? -Igen. -Te is Budakeszin laksz? -Igen. -Te is szeretnél egyszer egy pékséget? -Igen.", aztán közös erőkkel tényleg megalapították Budakeszi első kézműves pékségét, ahol sok kétkezi mukával és még több kovásszal készítik a napi kb. 120 vekni kenyeret, kovászos kalácsot, kelt tésztás csigát.
Ehhez összerakták nemcsak tudásukat, de kovászukat is, és mellé ellátogattak nagynevű kézműves pékekhez:"Körbejártuk a pékeket azzal a kérdéssel, hogy mit csinálnának másként, mint amikor elkezdték. Az volt a vicces, hogy mindenki mást mondott, így rá kellett jönni, hogy úgyis az lesz, amit ketten összealkotunk."
Az alkotásra pediga Budapest határában lévő Budakeszi bizonyult a legideálisabb terepnek, hiszen mindkettejük családja itt él. Ezen belül is a Fő utca 44-ben (az Erkel utcából nyílik) találtak bázisra, egy felújításra váró üzlethelyiségben, ami – lévén mindent maguk csináltak – kiképezte őket fugázásból, csiszolásból és festésből is, így igazán kiérdemelte már előre is a kézműves jelzőt.
Innentől minden villámgyorsan történt: "A kemence volt a legnagyobb kihívás, a lépcsőn kellett levinni a pincébe. Úgy voltunk vele, hogy ha ez lefér, akkor már minden megy a maga útján... Aztán egyszer csak azt vettük észre, hogy megállt egy kamion az üzlet előtt, egy tonna liszttel, és beszólt a sofőr, hogy ki kéne jönni lepakolni. Az volt az első erőnléti edzésünk a 25 kilós zsákokkal. Aztán nem volt megállás, azon kaptuk magunkat, hogy lett egy pékségünk."
Időközben bővült a csapat: elsőként megérkezett a teljes munkaerőnek számító, kétkarú dagasztógép, Sanyi. Aztán hatalmas segítségként jött a cukrász végzettségű Vera – neki köszönhetjük a napi sütiket és nagy gonddal tekert csigákat.
Ami a kínálatot illeti, állandó a Szívügyem kenyér (parasztkenyér), és rendszeresen készülnek áfonyás-tökmagos, répás-magos vagy épp hagymás izgalmakkal is (ezeket a Facebook-oldalukon követhetjük nyomon). Ha biztosra akarunk menni, a kenyerek egy részéből elő is rendelhetünk.
Zsófi és Bea is kisgyermekes családanyák, így törekednek a munka-család egyensúlyára: "Olyan utópisztikus gondolatunk van, hogy lehet olyan, hogy valaki a szenvedélyét munkaként végzi és a munkáját szenvedélyként, de mellette nem kell kizárni a családot. Szeretném, hogy a gyerekeim lássák, hogy így is lehet: meg kell érte dolgozni, de működik ez az út. Amikor bejöttem múlt héten a pékségbe, akkor esett le, hogy itt most ez történik."
A jövő tervezése helyett most inkább a jelenre koncentrálnak:"Épp az a tervünk, hogy gyorsuljunk, és délután 4-kor haza tudjunk menni egyszer." – mondta Zsófi mosolyogva. A Szívügyemet persze nem olyan könnyű otthagyni a nap végén, nevében a lelkiismeretesség, figyelem és elköteleződés, ami az egész pékséget jellemzi. Még akkor is ha ez egyszer odáig vezetett, hogy a postán számlakéréskor megkérdezték, egy társkeresőről van-e szó. És végülis miért ne, ahogy azt a nagyok is mondják, a kovász összeköt.
