A vándortúrákban van valami különleges és kiszámíthatatlan: a magunk erején, testi képességeinken múlik, odaérünk-e este a szállásra, lesz-e hol álomra hajtani a fejünket, hogy erőt gyűjtsünk a másnapi folytatáshoz, a további kilométerekhez. Nincs más nálunk, csak egy hátizsák: hátunkon cipelünk mindent, amiből túl kell élnünk a kirándulást. De még mielőtt Bear Grylls-i magaslatokba csapnánk, le kell szögezni, hogy a vándortúrázást elsősorban azért favorizálom, mivel autó nélkül élünk. Ha kirándulunk, jellemzően tömegközlekedéssel jutunk el az adott pontig, és lábon jutunk el a következőig. Nyilván kényelmetlenebb, hosszabb, de megvan a romantikája.
Zebegény és Nagymaros a Dunakanyar népszerű kirándulóhelyei között van a Dunakanyarban. Egyikből a másikba a kék kereszt jelzéssel ellátott úton egyszerűen és rövid idő alatt át lehet sétálni egy 8 kilométeres erdei úton (a két végpont a Nagymaros feletti Köves-mező kőkeresztje a Zebegény feletti kilátó Trianon-emlékműve). De miért is választanánk az egyszerűbb utat, ha azzal kihagyjuk a környék két legfontosabb látnivalóját, a Hegyes-tető Julianus-kilátóját, valamint a Remete-barlangot is?
Vonattal érkeztünk Zebegénybe, és a Vasparipa falatozóban megejtett rövid ebéd után a sárga kereszt (S+) jelzést követve hagyjuk el a települést. Ragyogó napsütésben volt részünk, holott az előrejelzések villámokkal és esővel rémisztgettek. A hétlyukú viaduktnál keltünk át a Malom-völgyi patak feletti hídon, és követtük a vasúti síneket. Fokozatosan ritkultak a nyaralók, míg beértünk az erdőbe; itt az első éles kanyarnál jobbra fordulva tartottuk magunkat a S+ jelzéshez. Érdemes erre figyelni, mert a sárga körre (SO) ráfordulva az Ernő-forráshoz jutunk.
Még feltűnt pár nyaraló a bal oldalon, de innentől már irányban voltunk, és szép fokozatosan az ösvény is meredekebbé vált. Fel-felbukkant a Duna látképe jobb oldalon, és egy kis kiugrónál első ízben csodálhattuk meg a fantasztikus panorámát is. Jellemzően ezt a látványt csíptük el felfelé haladva, bár a fák eléggé megnőttek az elmúlt években, és akadályozták a kilátást – télen bizonyára jobb a helyzet.
Ezt követően eléggé embert próbálóvá vált a terep, és az is megkérdőjeleződött bennünk, van-e értelme évek óta edzőterembe járni, ha egy ekkora emelkedőtől kifogy a szuflánk. Megváltás volt felérni a domb tetején (valószínűleg nem véletlenül) elhelyezett padhoz, amitől jobbra a Borostyán-pihenő található tűzrakólehetőséggel. Viszont ezután sem kímélt minket az erdő, a tízpercre lévő, fenséges kilátást nyújtó Dobozi-oromig eléggé barátságtalan, csúszós és meredek volt az ösvény – éppen ezért kisgyerekkel, kutyával nem ajánljuk, hogy errefelé jöjjünk.
Mindent lehet persze fokozni, ahogy a túraösvény nehézségi fokát is. Az S+ jelzéstől jobbra tér le az kék barlanggal (fordított u-betű) út a Remete-barlangokig. Körülbelül 15 percen át ereszkedtünk lefelé, fákba kapaszkodva, nagyon óvatosan – az ilyen utakra írják azt a túraleírások, hogy biztos lépés, jó kondíció szükségeltetik hozzá. Ugyanitt visszafelé is kell kapaszkodni, és ez a gondolat nem sokat javít az ember hanyatló optimizmusán.
A Remete-barlangokban állítólag laktak római légionáriusok is, és kering egy legenda egy remetéről, akinek egyetlen szamara hordta fel a vizet a Dunából, és mikor az állat megfulladt, gazdájának is befellegzett. A kilátás megkapó: szemben Dömös, mögötte a Prédikálószék látszik, és míg itt pihenünk, legeltethetjük a szemünket hegyeken, a Dunában úszó luxushajókon és a kis kajakokon is.
A sárga + jelzésre való visszakapaszkodás a várakozásokkal szemben mégsem lesz annyira drasztikusan nehéz, igaz, eddigre már kerítettünk két-két botot, amire támaszkodva jóval könnyebb felfelé kaptatni. Ráeszmélünk, hogy a túrabot talán mégsem nyugdíjasok és nordic walkingosok kezébe való úri huncutság, hanem elengedhetetlen túrázási kellék.
Továbbhaladva a Szent Mihály-hegygerincén újra meglepett minket a széthajló lombkoronák közül bekukukcskáló Duna-panoráma.
Utunk hamarosan a sárga jelzést keresztezte. Balra fordultunk, és egy sziklás, fárasztó emelkedőn mászunk felfelé, mikor párméteres távolságban átvágtatott előttünk három őz. Elértük a Miklós Lili emlékpadot, ahol ismét jól esett a pihenés, bár panoráma nem volt.
A Szent Mihály-nyeregbe érkezve a Hegyes-tető felé vezető ösvényt választjuk a sok közül. Átvágunk az őszi kikericsekkel telepettyezett (és egy adótoronnyal elcsúfított) Ürmös-réten, és már ott is vagyunk a Julianus-kilátónál. Ahol ámuldozva beláttuk, hogy mindezt a fáradtságot érdemes volt bevállalni ezért a panorámáéért:
Visszatérünk a Szent Mihály nyeregbe, és az országos kéktúrára rátérve Nagymaros felé vettük az irányt. Ezen az útvonalon a csöndes erdei ösvényen nem túl elegánsan átpöfögő motorost leszámítva egy teremtett lélekkel nem találkoztunk, igaz, a nap már lenyugvóban volt. A végtelen, szinte érintetlen, nyugodt tölgyesben sétálni egészen elképesztő élmény; a szél is elállt, és ide már nem szűrődtek be a Börzsöny aljában száguldozó járművek zajai. Délután 2-kor indultunk Zebegényből, és hat órával később, este 8-kor léptünk ki Nagymaros szélén az erdőből. Mire beértünk a szállásunkra, teljesen ránk is esteledett.
Nagymaroson jókat lehet sétálni a Duna-parton, és komppal is át lehet menni Visegrádra, de mi inkább nekivágtunk a település feletti hegyeknek, jelentős izomlázzal. Ehhez a faluszéli temető mellől induló, piros kereszt (p+) jelzéssel ellátott úton indultunk el. A mesebeli tölgyesben tett húszperces kaptatás után egy leaszfaltozott placchoz érkezünk, ahol a zöld háromszög jelzésű ösvényt választottuk. Az erdő itt is lenyűgöző; mikor egy meredek sziklás részen felfelé kell kapaszkodni, használjuk ki az alkalmat, és csodáljuk meg itt a Visegrádi vár irányába néző elképesztő kilátást, mert odébb, a Gubacsi hálás csúcsán az évek alatt elburjánzott növényzet és fák miatt erre már nem nagyon lesz lehetőség.
Egy idő után elértük a Nagymarosi Gesztenyés tanösvényt. Az út itt kiszélesedik, és csak pár percnyi kellemes séta, hogy megpillantsuk a Köves mező ragyogóan zöld, napfényben úszó tisztását. Balra fordulva pihenőhelyeket találunk, és élvezhetjük a kilátást. Innen több út is indul, például a már említett 8 kilométeres séta Zebegénybe, vagy a kéktúra a Hegyes-tető irányába.
Mi viszont a kék kereszttel jelzett gyalogútra tértünk rá, amely Nagymaros vasútállomására visz, mert már kellőképp elfáradtunk. Lejjebb egy hangulatos pihenőhelyen még megcsodáltuk a panorámát, aztán a vasút felé vettük az irányt.
A kétnapos túra végén pedig az alábbi tanulságokat tettük zsebre:
- ha tehetjük, túrabakancsban menjünk, mert csúszós, kiszámíthatatlan, helyenként sziklás és veszélyes a talaj;
- vigyünk túrabotot vagy vételezzünk a földön heverő stabilabb ágak közül;
- legyen nálunk jóval több víz, mint elsőre gondoljuk, hogy szükséges, mert ezeken az útvonalon vízvételezési lehetőséggel nem találkoztunk.
Legyetek ott első városi piknikünkön!
Gyertek, és töltsünk el egy vidám napsütéses tavaszi napot együtt a városligeti fák lombjai között május 1-jén, ahol day-time piknik, workshopok, sok szuper food truck és dizájnvásár is vár mindenkit.
Ünnepeljük együtt a tavaszt, a találkozásokat és azt a pezsgést, amiért annyira szeretjük Budapestet!
hirdetés
