We Love Budapest: Meséljetek a kezdetekről, hogy jött az életetekbe az elektronikus zene, majd a DJ-zés?
András: Nekem egy leszbikusbuliban magyarázta el először egy haver egy 100-as CDJ-n, mi hogyan működik, hogy kiszaladhasson vécére, mert a DJ-partnere beoffolta a bulit. Aztán fél évre rá megcsináltuk a saját sorozatunkat. Pedig nem akartam én soha DJ-zni, mert ahhoz ki kell állni emberek elé – az meg azért elég durva, lássuk be.
Péter: Elég kommersz sztori – 2013-ban Berlinben jártam, és a Tripadvisoron megnéztem, hogy oké, állítólag itt elég jók a bulik, és van ez a két klub, ahova érdemes lehet elnézni. Egy bizonyos Tresor meg egy bizonyos Berghain. Az utóbbiba persze jól nem engedtek be, de az előbbi meg eléggé megváltoztatta az életemet.
Alexandra: Mindig inkább egy mindenevő zenegeeknek gondoltam magam, és bár mindig DJ-mixeket imádtam a legjobban hallgatni, főleg a hivatalosan kiadott sorozatokat (például a Fabric és a DJ Kicks), magamat nem képzeltem el soha DJ-ként. Egy leszbikus-bulisorozat szervezője láthatott meg bennem valamit, valószínűleg túl gyakran mentem oda a DJ-khez zenékről dumálni.Az első felkérésem 2011-ben volt, és teljesen spontán, két napom volt rá felkészülni, akkor töltöttem le a Virtual DJ-t is. Rögtön be is dobtak a mélyvízbe, egy négyszáz fős queer buliba (Chicken wears Szkafander), a Trafó pincéjében, gyakorlatilag főidőben. Emlékszem, másfél órával készültem, majd vártam hogy leváltson a következő DJ, de a főszervező megkért, hogy játsszak még, én meg hirtelen pánikba estem, de végül maradtam a pultban. Azt hiszem, az az este volt rögtön annyira meghatározó, hogy utána vettem magamnak kontrollert, és elkezdtem komolyan venni az egészet.
WLB: Alexandra, te tagja vagy az ACID WITCH nevű „feminista DJ-kollektívának” is, az OMOH-val kapcsolatban pedig mint „homohouse kommandó”-ként hivatkoztok magatokra. Fontos számotokra, hogy nyíltan definiáljátok az identitásotokat?
András: Én kifejezetten rühellem, amikor meleg partiszervezők elkezdenek ködösíteni, és ilyen odakacsintós leírásokkal akarják tudatni veled, hogy „nudge-nudge, ez egy melegbuli ám”, de azért ki nem írják, mert akkor esetleg ötezer forinttal kevesebb lesz a kasszában. Ha lenne egy klubom, tuti az villogna a bejárat felett, hogy BUZIBÁR. Amikor az első sorozatunkat szervezgettük, egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy melegbulit akarunk. De aztán belegondoltunk, hogy ha két leszbikus és egy meleg DJ elhívja a barátait, abból biztos, hogy nem gyimesi táncház lesz. Szóval minek is áltatnánk magunkat és bárki mást.
Péter: Nekem ez borzasztó fontos. Társadalomkritika, politikiai, identikai tartalom nélkül szerintem nincs túl sok értelme partit szervezni. Ha belegondolsz, az, hogy beveszünk egy csomó kábítószert, és egy sötét szobában lépegetünk napokon át, az alapvetően eléggé hülyeség. Amitől ennek értelme tud lenni, az az, ha ez az élmény fel tud bennünk szabadítani olyan dolgokat, amiktől a hétköznapi életünk is megváltozik. És a melegközösségnek, ahonnan az egész diszkó-, klubkultúra eredt, ez mindig is sokkal többről szólt, mint csak egy buli.
Alexandra: Én a budapesti queer közösségben találtam meg önmagam, ebben a közegben lettem DJ és szervező. Akármennyire közhelyesen hangzik, a queer bulik, a DJ-k és a közönség lett a családom az éjszakában és a mindennapi életben is, és bár gyakran jártam el bulizni nem meleg bulikba, amik egyébként rettentően inspiráltak, az soha nem volt olyan, és inkább a zenehallgatásról és a magányos táncolgatásról szólt, mintsem a társaságról. A feminizmus lett aztán a második vonal, ami egyben az én saját magamra találásomról is szólt, ahogy a projekteken keresztül elkezdtem tudatosan gondolkodni magamról és a szcénáról és arról, mi az én szerepem benne és mit tudok hozzátenni. Az identitás vállalása és kifejezése külön ebben a közegben szerintem kiemelten fontos. Az én nézőpontomból van a többségi társadalom, ami magába olvasztana, megmondaná hogyan öltözz, mit vegyél fel, hogyan viselkedj, kikkel barátkozz, kivel járj, az én esetemben ez kiskoromtól egy folyamatos küzdelem volt, az pedig egyfajta harcossá edzi az embert. Úgyhogy igen, borzasztóan fontos az identitás és az üzenete is.
WLB: Más úgy egy bizonyos szintig körülhatárolható közönségnek partit szervezni, hogy mondjuk a Corvin Clubnak teljesen más a törzsközönsége, akik sokszor anélkül mennek el egy bulira, hogy tájékozódnának róla?
András: Vicces látni, amikor az Anker'tben leesik egy-egy csávónak, hogy betévedt egy melegbuliba. De az egy átjáróház. Ami ott vicces, az nem feltétlenül az egy Corvinban, ahol a tesztoszteron kicsit be van szorulva a lépcsőházba és a folyosóra. Meg az OMOH közönsége nem feltétlenül az a normcore fajta, szemet szúrnak. Ilyen szempontból a Corvin pont egy kemény dió, paráztam is ettől az elején, de ezért is bonyolítottuk meg a bejutást. Külön bejárat, fent nem már tudsz jegyet venni, ilyenek... De megéri, mert még mindig ez az a tér, ami a legközelebb áll a buli szellemiségéhez. Kis feszkó, kis intimitás. (nevet)
Alexandra: A Corvin Club különtermét – ami Corvin Bár néven fut – elsősorban azért választottuk, mert el tudtunk a helyszínen belül szeparálódni a külön bejárattal, ami a főbejárattól megfelelő távolságra van ahhoz, hogy véletlenül ne tévedjenek be ránk. Másodsorban pedig a helyszín kialakítása miatt, ami ideális volt ahhoz az igényünkhöz, hogy szóljon kifogástalanul, ne legyen túl nagy tánctér, családiasan tudjunk bulizni. A külön terasz, ahova csak a hozzánk érkezett közönség megy ki cigizni és beszélgetni, szintén olyan elem, ami megadta az OMOH-bulik sajátosságát. És akkor igen, a liftről már nem is beszélve. A buli megszervezésében egyébként ez a helyszín volt az utolsó elem, akkoriban lett frissen kész. Mikor megnéztük, már tudtuk, hogy végre elkezdhetünk szervezni. Akkor már egy éve gondolkodtunk a buli ötletéről, de akkor nem éreztük úgy, hogy ez bárhol máshol olyan tudna lenni, amilyennek elképzeltük.
WLB: Mennyire fontos számotokra, hogy a meghívott vendégeitek is a különböző LMBQT+-os színterekből kerüljenek ki? A saját bevallása szerint „techno feminista” Umfang a New York-i Discwoman kollektíva társalapítója, Octo Octa nyíltan transznemű, Nazira pedig egy queer klubsorozatot visz Berlinben.
Péter: Ez egy egészen összetartó kis közösség; az undergroundabb elektronikus zenét képviselők amúgy is összetartó közösségén belül, es ezt a fajta pozitív, nem kirekesztő, nemzeteken átívelő közösségi összetartozást mindenképp fontosnak tartjuk. És persze elfogultak vagyunk, de azt gondoljuk, hogy zeneileg a legizgalmasabb dolgok ezekben a körökben zajlanak: valljuk be, egy melegbuli mindig felszabadultabb, életigenlőbb es nonkonformabb mint bármi más.
Alexandra: Ez kezdetben nem volt tudatos, bár a budapesti DJ-k közül az első bulijainkra már akkor is a saját közegünkből hívtunk vendégeket, hogy nekik adjunk lehetőséget, és persze magunknak. Ez majdnem egy évig ment így, amikor jelentkezett a Neo Violence kiadó alapítója, aki még korábban lett ismerősöm a Facebookon, és így rátalált az OMOH-ra. Nagyon szeretett volna jönni, elhívtuk. Ez volt az első nem tudatos, váratlan booking, és ezután eltelt egy pár hónap, mire elhívtuk az első hivatalos vendégünket, HGR-t a Tresorból, bár egyébként vele is egy közös barátunk hozott össze és ajánlotta a bulinkat. Ezt követően azt hiszem már tudatosan kezdtük el felkutatni a Soundcloudon kezdetben a berlini queer bulikat, szervezőket és DJ-ket.
Egy külön világ nyílt ki. Hyperaktivist, Roi Perez is ilyen felfedezés volt, utóbbi azóta a Panorama Bar legelismertebb ifjú reménysége, aki pont azokban a hónapokban futott be, mikor meghirdettük vele a bulit. A mostanában egyik legizgalmasabb berlini queer buli a Buttons egyik rezidense, egykori Homopatik szervező Madalba volt azután a következő, majd pedig az első nem berlini booking, Wes Baggeley a londoni szcénából, aki szintén mostanában kezd ismert lenni. A nevek, akiket a kérdésedben említettél, a Kolorádó fesztivállal és a Larm szervezőivel közös együttműködéseink voltak, akik nagyon jól ráéreztek arra a vendégnevekben, hogy mit képvisel az OMOH, ezért elkezdtünk külön helyszíneken is, kivinni az OMOH-t a zárt bárból és nem csak abban a dimenzióban gondolkodni a sorozatról, mint amikor elkezdtük. Mára színesebb lett az egész, nemcsak sorozat, hanem egyfajta platform, ahogy én látom.
Milyennek érzitek a hazai LMBQT+ éjszakai életet? Mit gondoltok, könyebb valakinek az identitását megélni egy olyan partisorozaton, mint például az OMOH?
András: Langymelegnek (pun intended). Körülbelül három-négy évente jön egy-egy sorozat, aminek sikerül a pénzcsináláson kívül/túl kicsit előremozdítania a melegek egyfajta emancipációját a budapesti éjszakában. Gondolok itt például a Brutkóra, ami tíz éve kihozta a melegbulikat a 90-es években megragadt melegbárokból; vagy a !Tape-es srácokra, akik egy tíz négyzetméteres pálinkázóból kiindulva csinálták meg az első rendszeres, hétköznapi meleg bulit, ahol nem kellett beugrót fizetned, hogy hasonszőrűek közt lehess. Ezekre a tök evidens dolgokra túl sokáig kell várni Budapesten. 2018-ban a körúton belül nem nagy szám, ha meleg vagy, és ezt nem rejtegeted. De nem mindegy, hogy egy bulin valaki azért bámul, mert még nem látott meleget, vagy azért, mert szeretne veled ismerkedni. Az OMOH-n nem érzed magad kirakatban.
Alexandra: Én András bulijain szocializálódtam, az első meghívásaim egyike is tőle voltak, úgyhogy megvolt az a szcéna piciben, amire lehetett tudatosan építeni, de szerintem az OMOH lett végül az első, nagyon erős, határozott, magát komolyan vevő sorozat, ami tényleg meg akarta reformálni itthon azt, mit gondolunk a melegbulikról. Sokan, köztük mi is rendszeresen jártunk és járunk ki Berlinbe bulizni, éreztük, mi hiányzik. Technobuli van sok Budapesten, éppen elég, ezt anno az első cikkekben is elmondtuk magunkról, hogy nem azt éreztük hogy kell egy sokadik technóbuli, hanem azt, hogy egy olyan buli kell, ahol a meleg törzsközönségre, a mi közösségünk tagjaira koncentrálunk, és ahol DJ-ként lejátszhatunk olyan zenéket, amiket egyébként a queer helyeken, ahova eddig elhívtak, nem tudtunk, mert nem volt meg az a fajta klubkörnyezet, ami ideális hozzá.
WLB: A house és a diszkó kezdetekben a latinók, a homoszexuálisok és úgy általánosságban a társadalom perifériájára szorultak zenéje volt. Mennyire fontosak számotokra a stílusnak ezek a gyökerei?
Péter: Abszolút ezekből a gyökerekből építkezünk. A klub az egyetlen hely, ahol néha néhány pillanatra tényleg önmagad lehetsz. Így volt ez a 80-as években Chicagóban, és hiába is mond most bárki bármit arról hogy “semmi baja a buzikkal”, így van ez azóta is. Szeretnénk, ha valakiknek erőt adhatnánk ahhoz, hogy elfogadják magukat olyannak, amilyenek. Ez az igazi cél, minden más abszolút mellékes.
Alexandra: DJ-ként alapból, egyébként nálam nagyon meghatározó az, hogy olyan zenéket is szelektálok egy corvinos bulinkra, amit máshol nem játszanék le. Érezni az összekacsintást, úgy kommunálni DJ-ként is, hogy azt máshol, egy átlagosabb közönség nem értené. A meleg közönségnek a legjobb játszani a világon és a zenékben pedig így utólag visszatekintve, még jobban látom, hogy annál is melegebb ez a szcéna, mint anno laikus zenehallgatóként gondoltam. Szóval szerencsésnek érzem magam, minden erről szól. Másnak lenni, feketének lenni, transzneműnek lenni, beöltözni a másik nem ruháiba, játszani az idetitással, nemi szerepekkel, a szexualitással, mindezeket kifejezni táncban. Alap, hogy a klubtáncteret és ezeknek a zenéknek a gyökereit nem választhatod el ezektől az elemektől, de mivel nem éltünk akkoriban, és nem a nosztalgiára szerettünk volna építeni, mostanra a saját bőrünkön is megtapasztaltuk. Berlinbe kimenni is ezt jelenti nekem. Sehol nem tudok olyan felszabadult lenni talán, mint a Panorama Barban.
WLB: Tervek, álmok, rémálmok?
Alexandra: Július 27-én a Honey Soundsystem egyik alapítója, Jackie House lesz a vendégünk. Maga a San Francisco-i queer kollektíva ügynöke keresett meg minket és rá esett a választásunk, mert őt éreztük a legizgalmasabbnak a szettjei alapján. Nagy mérföldkő számunkra ez a buli, mert ő az első tengerentúli bookingunk. Augusztus 12-én pedig a Szigeten, a Magic Mirrorban játszunk majd és lesz egy meghívott vendégünk is, Furfriend. Ő felel az OMOH egyik gyakori táncparkett-himnuszáért; már régóta el szerettük volna hozni, csak nem egy sima klubban akartuk felléptetni őket, hogy csak álljanak a DJ-pult mögött. A Magic Mirrorral kapcsolatban viszont úgy érezzük, hogy tökéletes helyszín lenne kettejük show-jához. Kutyamaszkban szoktak fellépni, és bár a Szigetre sajnos nem live acttel, hanem DJ szett-saját számok kombóval érkeznek, azért mi már nagyon várjuk. Szintén egy mérföldkőnek érzem egyébként, hogy a Szigettel együttműködve sikerül elhoznunk Budapestre a technoszexuális műfaj alapítóit, akik az elsők közt voltak ránk hatással a munkásságukal – mind a saját dalaikkal, mind a Killekill kiadójukkal.