A kiállítás azokat az időket idézi meg, amikor Budapest világvárossá vált, és elnyerte mai, historizáló és szecessziós arculatát. Ez a 19. század utolsó harmadára és a századforduló éveire tehető. A város nem véletlenül hasonlít Bécsre és Párizsra, hiszen az épületek stílusa, valamint az építész- és az iparosképzés egyaránt európai mintára szerveződtek. Az első magyar állami művészetoktatási intézmény, a Budai Rajzoló Oskola (Schola Graphidis Budensis, innen a gyűjtemény neve is) 1778-ban jött létre, ezt követte később a Pesti Rajzoló Oskola (1788–1886), a Székesfővárosi Iparrajziskola (1886–1946). Utóbbiban képezték az iparostanoncokat, segédeket, mesterlegényeket, inasokat, ácsokat, asztalosokat, bádogosokat, díszítőfestőket, díszítőszobrászokat, építészeti rajzolókat, épületlakatosokat, kőfaragókat és kőműveseket, akik Budapestet fizikailag is felépítették.
Ami az érdekesség a dologban, és ami a gyűjtemény feldolgozásához 2014-ben nekilátó kutatókat is meglepte, az a művészi színvonal, amivel a tanulók rendelkeztek – a rajzképzés ugyanis majdnem ugyanolyan volt, mint a „rendes” építészeké. Gipszmintákat, külföldi építészeti könyveket és különféle mintalapokat használtak a tanuláshoz, ugyanazokat, amiket a Műegyetemen is. Ez még az építészet- és művészettörténeti kutatók számára is meglepetés volt.
Ennek pedig megvolt az oka. Budapest mai arculata az 1870-es években alakult ki a historizmus, azaz a régi történelmi stílusok felelevenítésének időszakában, például sok neoreneszánsz, neogótikus, neoklasszicista épület született ekkor. A kőfaragóknak, díszítőfestőknek, szobrászoknak meg kellett tanulnia alkalmazni az adott történeti stílus díszítőművészeti formatárát.
Ez az irányzat sokáig élt még a művészeti oktatásban, nagyjából a 2. világháború végéig, annak ellenére, hogy a századfordulótól a művészettörténeti korszakolás szerint már a szecesszió következett, a 20-30-as években pedig már a modernizmus tombolt.
Ha párhuzamot vonunk a mai építkezésekkel, egyértelmű, hogy ilyesmire nincs szükség, az építőmunkásoknak nem kell korinthoszi oszlopokat farigcsálni. A kiállításon végignézhetjük, milyen fantasztikus rajztudásról adnak számot az iparostanoncok, és főleg az építészetet szerető embereknek lehet érdekes, hiszen javarészt az 1870-es évek és az 1910-es évek között született építészeti rajzokat, továbbá a Schola Graphidis Művészeti Gyűjtemény Régi Könyvgyűjteményének 19. századi építészeti könyveit és műlapjait mutatja be. Ezeket egészítik ki a Gipszmásolat- és Szoborgyűjtemény eredeti építészeti gipszmodelljei, amelyeket az 1900-as évek elején öntöttek, és a Budapest Székesfővárosi Iparrajziskola egykor mintegy 1900 darabot számláló oktatási célú gipszgyűjteményének részét képezték.
Nem első alkalommal állítják ki az anyagot, a kiállítás egy része a FUGA Budapesti Építészeti Központ 2015-ös, Akik Budapestet építették című tárlatán, más része a párizsi Magyar Intézet 2017-es, Ceux qui ont construit Budapest című kiállításán is látható volt. Ami viszont a Budapesti Történeti Múzeum Metszettári kiállítóterében újdonság lehet a magyar közönségnek, az a fotósorozat, amely a kisföldalatti keletkezésének körülményeit örökítette meg. A német származású Klösz György lefotózta a metróállomások mára elpusztult épületeit is, a Gizella teret (ma Vörösmarty tér), a Deák Ferencz teret, az Operaházat, az Octogon teret, az Aréna utat (ma Dózsa György út).
Hogy az akkori építőmunkások társadalmilag milyen megítélés alá esnek, egy jövőbeli kutatás tárgya lehet. A Schola Graphidis Művészeti Gyűjtemény levéltári anyagában vannak olyan évkönyvek, amelyek őrzik az iparostanoncok foglalkozását, vallását, lakhelyét, és még szüleik foglalkozását is, ezek érdekes információkat tehetnek hozzá az ipartörténethez és Budapest várostörténetéhez is. Az anyagot egyébként folyamatosan digitalizálják és közzéteszik a művészeti gyűjtemény honlapján. Még sokéves munka áll előttük, hiszen ahogy Katona Júlia, a kiállítás kurátora elmondta, "bármelyik vasajtó mögül előkerülhet egy mappa, tele százéves építészeti rajzokkal".
