Mindig is izgatott bennünket, hogy milyen lehet a műtermek világa. A fejünkben francia, olasz vagy éppen amerikai filmek emlékképei, irodalmi élmények nyomán keletkezett víziók élnek erről, pedig sokan itt vannak köztünk, akik képzettek és egyéni stílust alakítottak ki, mégsem könnyen jutnak el a hazai nagyközönséghez. Ilyen hát a művészek világa, amit sorozatunk segítségével szeretnénk kicsit közelebb hozni. Ez alkalommal egy külföldön és itthon is sikeres festőművészt látogattunk meg műtermében.

Ha azt mondjuk, hogy ellátogattunk Csató Józsi műtermébe, rögtön hozzá kell tenni, hogy két helyszínről beszélünk. A Nagyvárad tértől nem messze, az Elnök utcában ősztől tavaszig alkot, aminek az oka prózai: itt sokkal melegebb van, úgyhogy mi is itt beszélgettünk hosszabban. A másik műterem, az inkább nyáron használt, de nagyon impozáns, hatalmas üvegablakokkal rendelkező helyiség az újbudai Artus Kortárs Művészeti Stúdióban található.

Utóbbi helyszínt még 2004-ben, a diplomázás előtt találta Józsi. Mivel azóta itt van, nála „nem volt meg az egyetem utáni műteremvadászati para”. A Fonó Budai Zeneház mögött található gyártelep egyszerre elhagyatott és impozáns helyszín, ahogy sétál az ember a területen, egészen lehetetlen helyeken botlunk bele próbáló színészekbe vagy éppen egy szobrászművészbe. A 2000 négyzetméteren elterülő stúdiókban 30 művész alkot, de nem kizárólag képzőművészek, erős a színházi vonal is.

Talán sokan azt gondolják, hogy a művészek ábrándozó, a kezükbe hetente talán egyszer ecsetet vagy vésőt ragadó figurák. Már egy általunk korábban bemutatott szobrász, Becskei Andor is beszélt róla, hogy ez mennyire nincs így, a tétel pedig Józsi esetében sem állja meg a helyét, sok időt tölt munkával az első emeleti műteremben. A napokat szigorú beosztás szerint éli, reggel a gyerekeket igazítja el, majd napközben itt dolgozik körülbelül délután 4-ig. Amúgy is a folyamatos munka híve, ha kiesik egy-két hét, időbe telik a visszarázódás.

Józsi utolsó önálló kiállításáról mi is beszámoltunk röviden. Az azóta készült képeket nézegetve, a Pocket Volcano címet viselő tárlatról írt soraink most is megállják helyüket: „A címadásról a művész elmondta, hogy nem kell túl komolyan venni, szeret „lemezborítós” címet adni. Ennek ellenére a palettán összekeveredő színek leválasztásával, fóliák és papírdarabok felhasználásával létrejövő kollázsokon látszik egyfajta színes-füstös érzés és a vulkanikus formák is megidéződnek a képeken. Az új képeken kevesebb a figura és több a folt, de – Veress Dániel kiváló, az Apokrif folyóiratban megjelent jelzőit idézve – ugyanaz a flegmaság és derű jellemzi új képeit is, mint a korábbiakat.”

Mint mondja, az olaj és a vászon mindig megmarad az eszköztárban, de időnként szükség van a kiegészítésre, a hátralépésre, ha úgy tetszik, a fellazításra. Az olajképekbe időnként beleragaszt egy-egy papírdarabot vagy más felületet. Most éppen egy szoborszerű, de azért a festményekhez hasonlóan egy nézőpontos, kollázsszerű formátummal kísérletezik, amelyet posztamens helyett négy lábra állított. Ez egy „3D-s kollázs”.

Munkáit folyamatosan fejleszti, nem tud huzamosabban beleszorulni egy tematikába. Erre egyébként valószínűleg mestere, Maurer Dóra tanította meg, aki a legképtelenebbnek tűnő ötleteket csináltatta meg velük. Erre a kizökkentésre valószínűleg mindenkinek szüksége lenne – „máshogy nem csináltam volna filmet a mosógépemről”.

Hogy alkotásai szakmai körökben is elismerést váltanak ki, azt bizonyítja a három elnyert Derkovits Gyula-ösztöndíj, illetve az, hogy 2013-ban megkapta a rangos Esterházy-díjat is.