Konda Brigi számára a szépséget a legegyszerűbb, már-már archaikus formák jelentik, legyen szó kézbe simuló kávés bögréről, kicsiny tálkákról vagy éppen veszélyeztetett állatfajokat mintázó, kissé absztrakt karácsonyfadíszekről. Alapvetően mindennapi használati tárgyakban gondolkodik, amelyek multifunkcionálisak, jól bírják a gyűrődést, öröm velük együtt élni, és persze eszünkbe nem jutna a szekrény mélyén tárolni őket. Meggyőződése szerint más energiái vannak a természetes anyagoknak, amihez sokat hozzátesz a kézi kidolgozás és persze a színek harmóniája is. Műhelyét immár négy éve építgeti, fejleszti, s az ott készülő tárgyak egyre több lakásban, sőt egy ideje már éttermekben is feltűnnek.
Nevét már jól ismeri a szakma is, s amire az utóbbi időben a legbüszkébb, hogy meghívták az idei Velencei Építészeti Biennále kiegészítő programjaként megrendezett Venice Design 2016 című kiállításra, amelyen egyedüli magyarként állít ki.
We Love Budapest: Mi volt az első tárgy, amit készítettél?
Konda Brigi: Nem szeretem a praktikus ajándékokat, ezért mindig magam készítek valamit. Majd nyolc évvel ezelőtt, 2008-ban levegőn keményedő gyurmából csináltam egy pici szobrot. Hatalmas boldogság volt, hogy elkészült, emlékszem körömlakkal kentem le, szép zöldre. Annyira élveztem az anyaggal való foglalatoskodást, hogy eldöntöttem, profi szinten megtanulom a kerámiázást. Korábban soha nem gondoltam arra, hogy ilyesmivel foglalkozzak, bár így visszatekintve azért voltak árulkodó jelek. Angol szakon végeztem, de már a szakdolgozatomat is művészettörténetből írtam. Dolgoztam egy jelmeztervező asszisztenseként forgatásokon, fotóztam is, de jó ideig csak bölcsészként láttam magam, nem pedig kreatív alkotóként.
WLB: Hogyan lett mégis saját márkád?
K. B.: Kerestem egy műhelyt, ahol megtanulhattam azokat a biztos alapokat, amelyekre később építkezni tudok. Rátaláltam a Kerámiaparkra, ahol el is végeztem egy kurzust. Mivel meglehetősen ösztönös alkat vagyok, elég gyorsan kikristályosodott, pontosan mit is szeretnék, s hamar kialakult a saját stílusom. A következő állomás a Noha Stúdió volt, ahol viszonylag rövid idő után kiléptem a tanulói státuszból, egy kis műhelyrészt béreltem. Mikor onnan el kellett jönnöm, otthon folytattam. Ez volt a hőskorszak: korong a nappaliban, mázazás a konyhában. Nem volt más választásom, ugrani kellett a mély vízbe, saját műhelyt nyitottam, s szerencsére azóta is azzal küzdök, hogy nagyobb az igény a tárgyaimra, mint amekkora a kapacitásom. Négy éve dolgozom ott, s két éve már segítségem is van, de a mai napig minden egyes tárgyat magam fejezek be, csak részfeladatokat bízok másra.
WLB: Pontosan milyen tárgyakat készítesz? Milyen technológiával dolgozol? K. B.:
Főként étkezési kerámiákat készítek, de persze van néhány dísztárgyam, sőt egy kedves karácsonyfadísz-kollekcióm is. A formáim ösztönösen alakulnak, de tudatosan törekszem a tökéletes funkcionalitásra és a nagyon magas minőségre. Minden ötletet sokáig érlelek, majd később a prototípust is jó ideig tesztelem. Én vagyok önmagam legszigorúbb kritikusa, s azt tapasztalom, hogy csak használat közben derül ki, hogy mi az, ami jól működik, és min kell változtatni. Legtöbbször barna agyaggal dolgozom, ez valahogy az első pillanattól egyértelmű volt, s a létező leghagyományosabb módon korongolással alakítom ki a formát. A tárgyaimat sokszor kívülről nem mázazom, csak kaviccsal dolgozom meg a felületet. Ez egy kifejezetten lassú, nagy koncentrációt igénylő, ugyanakkor meditatív folyamat, s a hosszas simogatástól nagyon szépen betömörödik az anyag. Így ellenállóbb lesz, s belekerül az én energiám, figyelmem is.
WLB: A barna agyaghoz kontrasztos, de mégis finom mázakat használsz. Ezek saját fejlesztésűek?
K. B.: Részben igen. Nagyon izgalmas része ez a munkának, hiszen az égetés során is változnak a színek. A barna agyaghoz nem könnyű jól működő, szépen passzoló mázat találni. Az égetés során bonyolult kémiai folyamat megy végbe, amit nem lehet száz százalékosan kontrollálni. Szerencsére a véletlen olykor fantasztikus felfedezésekhez vezet. Kifejezetten szeretek nem homogén, szép rajzos mintájú mázakkal dolgozni, s képes vagyok akár fél évig is kutyulgatni, míg kikísérletezem azt a bizonyos árnyalatot, karaktert, amire vágyom. Különféle oxidokat használok, a szó szoros értelmében játszom, ezekkel aztán csodálatos eredmények születnek.
WLB: Az utóbbi időben megjelent egy finom paszteles tárgycsoport is.
K. B.: Bár a barna agyaggal imádok dolgozni, más színvilágot is ki akartam próbálni. Régóta dolgozom törtfehér agyaggal, és szürkére színezett masszával, de még szabadabban színezni az alapot csak most kezdtem, mikor elkezdtem megtanulni az öntéses technikát. Ezek a darabok más anyagból, magasabb hőfokú égetéssel is készülnek. Így nagyobb példányszámot tudok előállítani, s mivel amúgy is érdekelt ez a vonal, magától értetődő volt, hogy felfűzök erre egy saját kollekciót is.
WLB: Miért éppen ebbe az irányba mozdultál?
K. B.: Az organikus márkaépítésben hiszek. Nem tartom fontosnak, hogy évente új kollekciót mutassak be, inkább rábízom magam egy belső hangra, s hagyom, hogy az vezessen. Ez a gyakorlatban is működik, hiszen az új kapcsolatok, megkeresések rendre abba az irányba visznek, ami amúgy is foglalkoztat.
WLB: Egy kollekció erejéig együttműködtél Valerie Galloway francia grafikussal. Hogyan találtatok egymásra?
K. B.: Tulajdonképpen én találtam rá az interneten. Egy portálon böngészve bukkantam a rajzaira, s írtam neki egy levelet, hogy szeretném használni néhány grafikáját. Annak ellenére, hogy nagyon hamar megállapodtunk, több év telt el, mire meg is valósultak ezek a tárgyak. Teljesen szabad kezet kaptam tőle, gyakorlatilag semmibe nem szólt bele. Szeretném egyszer elhívni Budapestre is, egy közös kiállítás szuper lenne, ahol ő maga is festhetne a kerámiákra.
WLB: Éttermek felkérésére is dolgozol, s ez nagyon más attitűdöt kíván, mint az autonóm tervezői munka.
K. B.: Kiss O'shea Dániellel az Alabárdosból és Sárközi Ákossal a Borkonyhából dolgoztunk együtt. Most éppen a MÁK bistrónak készítek egy szériát. Ezek a séfek hihetetlen céltudatosak, nagyon pontosan tudják, mire van szükségük. Milligrammra megadják, mekkora az adott edényben tálalásra kerülő adag, elmondják az alapvető információkat, de azt is, hogy milyen formára, mélységre gondolnak, sőt néha elég határozottak a felületet és a színt illetően is. Ők nem tárgyban, hanem ételben gondolkodnak, textúrákban és kompozíciókban. Nekem az a feladatom, hogy olyan formát alakítsak ki, ami a lehető legjobban erősíti az ő saját gasztronómiai elképzelésüket és az adott étterem vízióját, karakterét.
WLB: Hogyan kezdődik egy ilyen típusú együttműködés?
K. B.: A közös munka hosszú folyamat. Nagyjából fél évbe telik, mire a végleges variáció megszületik. Minden tárgyból prototípust készítek, azt elviszik, tesztelik, használják, majd átbeszéljük a tapasztalatokat. Alakítok egy picit rajta, megint tesztelik, s ez rendszerint többször ismétlődik. A magyar barista bajnok nemrég vitt tőlem csészét a világbajnokságra. Vele például azon agyaltunk, hogy milyen vastag falú csésze az optimális, amiben éppen annyira hűl ki a kávé, amennyire kell, amíg odaér a zsűri elé. Ezek nagyon pici, nüansznyi módosítások, de a végeredményt tekintve nagy a jelentőségük.
WLB: Nyilván inspiráló egy ilyen közös gondolkodás.
K. B.: Ahogyan egyre több ilyen felkérésen vagyok túl, egyre jobban értem az elvárásaikat, és őszintén szólva rettenetesen élvezem ezeknek az embereknek a társaságát. Rengeteget tanulok tőlük, jó, hogy kimozdítanak a saját kényelmi zónámból, új szempontokat mutatnak. Ugyanakkor a legnagyobb élmény azt megélni újra és újra, hogy ugyanazt próbáljuk kifejezni, teljesen mindegy, hogy zöldborsóval vagy agyaggal. Minden ugyanaz.
WLB: A Design Héten idén a Nyitott Stúdiók programban is részt veszel. Mivel várod a műhelyedbe látogatókat?
K. B.: Végiggondoltam, hogy miből is áll a munkám, s mi az, ami egy laikusnak is örömet okozna. Azt gondolom, hogy a szakma kézműves része a legkézzelfoghatóbb élmény, ezért egy kavicsoló workshopot szervezek. Ennek során egy kis bögrét lehet majd végleges formára alakítani, amit én a kívánt színre mázazok, kiégetek, s önköltségi áron mindenki hazaviheti a magáét. A kavicsolás amúgy is az egyik kedvencem, mert a tárgy ilyenkor olyan száradási fázisban van, hogy már van tartása, de még alakítható, nem rideg. Ez az a pont, amikor már nagyjából készen van, de még személyessé tehető. Szeretném, ha mások is megtapasztalnák, hogy mennyire jó agyaggal dolgozni, s milyen az, amikor valóban bensőséges viszony alakul ki egy-egy tárggyal.
