Három olasz srác néhány éve hajlandó volt felcserélni a milánói dóm árnyékát a Gozsdu-udvarra csak azért, hogy egy falatnyi Olaszországot hozzanak Budapestre. Alessandro, Jacopo és Matteo a parmezán sajton kívül jókedvet, nagymamák receptjeit és olyan tésztákat hoznak nekünk mindennap, amitől még honfitársaik is sírnak a gyönyörűségtől. Ahogy Alessandróval beszélgettünk, Jacopo a pult mögül folyamatosan kiegészítette barátja szavait – már amikor volt ideje a tucatnyi vásárló kiszolgálása közben. Nincs mit tenni, már az olaszok is a spájzban vannak.

We Love Budapest: Mióta éltek Budapesten?
Alessandro: Matteo és Jacopo két éve jött Budapestre, amikor megnyitottuk a 2 Spaghit. Számomra nagyon friss az élmény, mert csak egy hónapja költöztem ide Milánóból. Szerencsére annyira népszerű lett a hely, hogy ketten már nem győzték a munkát.

WLB: Miért pont Budapesten nyitottátok meg a helyet?
Alessandro: Néhány barátunk már korábban is itt dolgozott, és mind nagyon jókat meséltek a városról. Rajtuk keresztül megismertünk magyarokat, akik azt mondták, nagy igény lenne egy ilyen olasz gyorsétteremre. Mi pedig úgy voltunk vele, hogy szeretünk és tudunk is finom tésztákat főzni, miért ne próbáljuk meg?

WLB: Kitől tanultátok a tésztakészítés titkait?
Alessandro: Általános olasz szabály, hogy a tészták mesterei a nagymamák. Mindhárman rengeteget tanultunk tőlük otthon, és most próbáljuk az ő módszereiket saját újításainkkal ötvözni.

WLB: Úgy tudom, hogy Olaszországból hozzátok a lisztet, a paradicsomot és a parmezánt. Az olasz paradicsom ennyivel jobban illik a spagettiszószhoz?
Alessandro: Szerintem az ételek íze mindig összefügg annak a környéknek a talajával, ahonnan származik.

Olaszországon belül is 30-50 kilométerrel arrébb már más a paradicsom, az olívaolaj vagy a szőlő íze, így az Olaszország és Magyarország közötti távolságból adódóan teljesen más az itteni paradicsom. A magyar paradicsom nem rossz ízű, de az olasz talán egy kicsit lédúsabb. Ahhoz, hogy az ételeinkkel egy falatnyi Olaszországot hozzunk Budapestre, nagyon fontosak a megfelelő összetevők.

WLB: Melyik a legnépszerűbb kajátok?
Alessandro: A tiramisu. Az emberek imádják, naponta 70 dobozzal eladunk belőle.

WLB: Mi a különbség az olasz és a magyar vásárlók között? Jacopo (kiabál a pult mögül): Az olaszok a legrosszabbak! Nem várják ki a sorukat, csak bekiabálják, hogy mit szeretnének.

Alessandro: Azért ez egy kicsit túlzás, de tényleg vannak ilyenek. Máshogy jön be ide egy olasz és egy magyar ember, mert a magyarok előbb megkérdezik, mi micsoda, míg az olaszok rögtön tudják, mit szeretnének, de biztosak akarnak lenni abban, hogy minden úgy készült, ahogy azt ők szeretik. Az olaszok nagyon hálásak tudnak lenni, miután három napig csak magyar ételeket ettek. Egyszer egy társaság majdnem elsírta magát a gyönyörűségtől, amikor meglátták a friss lasagnét.

Jacopo: És a magyarok egyszerűen megőrülnek a parmezánért. Ha ezt valaki korábban mondja nekem, nem hiszem el. Mi csak a tésztára szoktunk szórni, de ők mindenre kérnek parmezánt.

WLB: A hangos üdvözlés/elköszönés mennyire tudatos része az olasz közegnek, amit a 2 Spaghi hoz magával?
Alessandro: A világ bármelyik pontján így üdvözölnénk a vendégeinket, mert alapvetően ilyenek vagyunk. Jó hangulatot szeretnénk teremteni, hiszen számunkra ez egyszerre munka és szórakozás is. Amikor jó idő van nyáron, nyitva van ajtó-ablak, és az egész Gozsdu-udvar hallgatja, ahogy Jacopo énekel. Úgy tűnik, a jókedv ragályos, mert egyszer felvettem egy videót az egyik magyar alkalmazottunkról, Gergőről, ahogy a konyhában főzte a paradicsomszószt, és énekelte, hogy „O sole mio!”. Mi ilyenek vagyunk, viccelődünk, kiabálunk, néha sikítozunk főzés közben, de azt látjuk, hogy az embereknek jobb a kedvük, miután beugrottak hozzánk.

WLB: Olasz emberek számára mennyire ideális hely Budapest?
Alessandro: A magyar fiatalok szeretnek szórakozni, és rengeteg külföldivel találkozom mindennap, nekem ez bőven elég. Egy hét kellett, hogy megszokjam a közeget, de most már egyre inkább otthon érzem magam. Ráadásul érzek itt egyfajta pozitív energiát, ami nagyon hiányzott Olaszországban.

WLB: Pozitív energiát?
Alessandro: Igen, azt látom, hogy ha itt próbálkozol, akkor el tudod érni a céljaidat. Vegyük például a Gozsdu Udvart. Egy éve még szinte üres volt, most pedig péntek és szombat esténként zsúfolásig megtelik emberekkel. Ez egy nagyon jó irány.

WLB: Az olasz emberek mit tanulhatnának a magyaroktól?
Alessandro: Tiszteletet a másik iránt. Magyarországon meghallgatják egymást az emberek, míg nálunk otthon egyszerűen túlkiabálják egymást. Ha nem vagy elég hangos, a másik nem hallja meg, amit mondasz.

WLB: Hol találok jó pizzát Budapesten?
Alessandro: Sok jó olasz étterem van, a Trattoria Venezia és az Il Terzo Cerchio is nagyon jó pizzát süt. Viszont nekem hiányzik a nápolyi pizza a kínálatból, amelyiknek a széle vastagabb és a közepe nagyon vékony.

WLB: Ettetek már 200 Ft-os pizzát?
Jacopo: Én egyszer igen, mert nagyon éhes voltam, de inkább soha többet.

WLB: Mit javasolnátok annak, aki ketchupot szokott tenni a tésztára?
Alessandro: Ezt nem lehetne inkább átugrani? Nem szeretnék csúnyán beszélni. Kérdezzük meg Jacopót is.

Inkább ne, ő még csúnyábbakat mondana. Komolyra fordítva a szót: mindenki azt pakol a tésztájára, amit szeretne, csak kérlek, egyétek forrón! Az a baj a ketchuppal, hogy nem tiszta paradicsomszósz, hanem csak paradicsomsűrítmény, ráadásul tartalmaz cukrot és ecetet is. Ettől összeugrik a tészta, teljesen más lesz tőle.

WLB: Kinek nehezebb udvarolni, a magyar vagy az olasz lányoknak?
Alessandro: Ez egy nagyon nehéz kérdés. Sajnos attól, hogy olasz vagy és egy tésztás helyet viszel, még nem te leszel a helyi Casanova. De ezúton is üzenjük Jacopóval, hogy egyikünknek sincs barátnője. Matteónak van, ő már foglalt.

Jacopo: Az olasz lányokkal nagyon-nagyon nehéz. Ha választanom kellene, hogy egy olasz vagy egy magyar lánnyal járjak, inkább a magyart választanám.