Mikor fehér lepellel borították le a Szabadság-szobrot, és szellemmé változott

Az EUFÓRIA? Rendszerváltás-történetek Magyarországról című tárlat nem arra vállalkozik, hogy kronológiai sorrendben, történelmi hitelességgel tárja elénk a rendszerváltást, hanem inkább egy „rendhagyó képes történelmi olvasókönyv”, amely több szemszöget és visszaemlékezést tár fel egymással párhuzamosan képekkel, fotósorozatokkal, dokumentumokkal és videómunkákkal.

Mai szemmel nézve szinte elképzelhetetlen az az eufória, felszabadultság, jövővel kapcsolatos optimizmus, ami abban az időszakban átjárta az embereket. Persze, ahogy a kiállítás címébe tett kérdőjel is jelzi, nem feltétlenül csak a felhőtlen remény volt a jellemző – de biztos, hogy intenzív volt a hangulat.

A tárlat első felében értelmiségiek, az akkor és ma is aktív művészvilág képviselői, köztük fotósok, újságírók, szociológusok, irodalmárok, filmesek (többek között Beke László, Bereményi Géza, Csaplár Vilmos, Földényi F. László, Korniss Péter, Szarka Klára, Wessely Anna) mesélik el a rendszerváltáskor megélt tapasztalataikat és érzelmeiket emblematikus, többnyire köztéri eseményekhez kapcsolódva. Érdemes alaposan, ráérősen végigolvasni a bő és informatív falszövegeket, sok mindent megértünk a visszaemlékezők személyes történetén és az általuk választott munka hátterén keresztül.

Ezek között felbukkan Münnich Ferenc szobrának ledöntése, Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése, amihez a gigantikus ravatalt Rajk László és Bachman Gábor tervezte a Műcsarnok elé, de a fotó is, amelyen Cicciolina olasz képviselőként a kivonuló szovjet katonát búcsúztatja Kiskunhalason 1989 áprilisában.

Földényi F. László A szabadság lelkének szobra című installációt idézte fel 1992-ből, amikor a Szabadság-szoborra óriási szellemleplet borított Szentjóby Tamás képzőművész. „Emlékszem jól, mennyire felszabadító látvány volt. Először kezdtem el látni, hogy egyáltalán mi van ott a Gellért-hegy tetején. És hát mi volt ott? Egy kísértet. Szentjóby eltakarta a szobrot, s így tette végre láthatóvá azt a kísértet-létet, amit magyar történelemnek hívnak” – emlékszik vissza a művészeti író, egyetemi tanár az akcióra, amihez hasonló se előtte, se utána nem történhetett volna meg (sőt, napjainkban is se), de akkor, abban az euforikus pillanatban napokig látszódott lentről a városból is.

Nagy Piroska fotográfus a 80-as években tért haza Magyarországra tanulni, és szinte az összes tüntetést megörökítette. Most a tömegmozdulásokon unatkozó, nézelődő gyerekekről készített fotóit állította ki a rendszerváltásról megemlékezve – jelezve, hogy ahogy ’89 felé közeledve már enyhült a rendőri jelenlét a tüntetéseken, egyre többen vitték ki a gyerekeiket a megmozdulásokra.

A szubjektív és gyakran szimbolikus értelemmel bíró kiállítási anyagok mellett láthatunk egészen konkrét fotóriportokat is a „rendszerváltás krónikásaitól”: Urbán Tamás a határnyitást drótvágóval végző munkásokat örökítette meg, Szilágyi Lenke az 1989 karácsonyán történt romániai eseményeket követő forradalmi hangulatú szilveszterestét. Benkő Imre ózdi gyártelepeken készült, 2016-ig tartó riportján keresztül, valamint Horváth M. Judit és Stalter György cigánytelepeken 15 évig készült sorozatában a „láthatatlan” szegénység és a vidék korabeli problémái is előkerülnek.

Ami viszont igazán érdekes lehet a budapesti olvasóknak, azok a fővárosról készült nagyívű munkák, például Drégely Imre budapesti éjszakákról készült projektje. „A változó várost, többek között az új, vagy épp kimúló helyeket fotóztam. Nagyon sok új éjszakai klub, szórakozóhely nyílt akkoriban Budapesten, szaporodtak a peepshow-k, melegbárok, hasonló félillegális helyek” – írja a fotóművész, aki a nagy átalakítások, tulajdonosváltások idején a szocializmusból megmaradt presszókat is megörökítette. Vele ellentétben Kodolányi Sebestyén olyan baráti társaságokat fotózott magánlakások intim tereiben, akik a rendszerváltás eseményeitől távolmaradtak. „A fejünk fölött elment valami, miközben mi egy álomvilágban voltunk” – írja a fotós a fiatal művészek befordulós, sajátos mindennapjairól.

Külön szekciót foglalnak el a budapesti undergroundkultúra anyagaival foglalkozó archívumok, bemutatva a rendszerváltás előtti utolsó betiltott kiállítást, a Magyarország a Tiéd lehet! című projektet és az Újlak Csoport munkásságát, akik szerveztek kiállítást a Hungária Fürdő elhagyatott épületébe és a Tűzoltó utca 72. szám alatti egykori tésztagyárba is. Rodolf Hervé magyar származású francia fotós videómontázsán bepillantást nyerhetünk az 1991-1995 közötti fővárosi alternatív partikultúrába, Almási J. Csaba pedig Király Tamás sajátos köztéri divatfotózásait fotózta, köztük a Parlament-kalapos sétát, amin a város ikonikus épülete megmozdul és járkálni kezd – a divattervező ezzel utalt rá a zsigerekben már előre érződő változásra. Megtudhatjuk azt is a tárlókban megtekinthető „trafikképekről”, hogy megszületésüket a pornólapok hiánya hívta életre a Kádár-korban: nehezen hozzáférhető nyugati erotikus lapokból házilag készültek az amatőr másolatok, és személyes csatornákon át terjedtek.