Eszter (Herr Szilvia) a tinédzserkor megpróbáltatásait a mangák világába menekülve igyekszik átvészelni. Hiába festi azonban lilára a haját, a legtöbb kortársa még így is átnéz rajta – egyedül angoltanára, Csaba bácsi (Polgár Csaba) figyel oda rá. Az eleinte csak barátinak induló viszonyból egy külföldi utazás (és a vele járó online kapcsolattartás) miatt (is) hamar több lesz, ráadásul ezzel párhuzamosan Eszter életébe belép a gimnázium bikája, Beni (Rácz Dávid) és a félénk Péter (Vajda Kristóf), hármójuk miatt pedig egyre inkább kicsúszik a főhősnő lába alól a talaj...
Ennyi alapján a Terápia harmadik évadának direktora megcsinálhatta volna a Tizenhárom okom volt hazai verzióját is, de szerencsére első egész estés filmje pont azok miatt lesz igazán emlékezetes, amik a sorozatból fájóan hiányoztak. Például a hitelesség: Schwechtje rendezéséből hiányzik a színpadiasság, a tinédzserek túlmisztifikálása – a főszereplők megfeleltethetők gimnáziumi éveink bármelyik archetipikus karakterének és ez a másfél órás játékidő végéig nem változik. Ahogy a félénk, tizenéves barátainkból nem vált hirtelen a folyosók réme vagy a kedves, de igazából nem túl érdekes lányból femme fatale, úgy itt sincsenek hasonló fordulatok. Ez a hitelesség pedig torkon ragad mindenkit, hiszen nincs az, aki valamilyen szinten ne vonna párhuzamot a saját iskolai emlékeivel.
Ráadásul a Remélem legközelebb sikerül meghalnod :)-ban még a dialógusok is működnek, nincs meg az az érzés, hogy a fiatalok biztosan nem így beszélnek. Ehhez mondjuk kell az is, hogy a többségében tapasztalatlan színészek jól hozzák az elvárhatót. A szorosabb játékidő pedig nem engedi meg a csapongást: a cselekmény feszesen és sallangoktól mentesen halad az elkerülhetetlen kataklizmáig, egyre nagyobbra dagasztva a torkunkban dagadó gombócot. Ha el is sikkad emiatt néhány karakter, a végső ütés után ez már inkább érződik szőrszálhasogatásnak, mint igazán kifogásolható problémának.
"A filmesek feladata az, hogy valamiféle látleletet adjanak arról a korról, amiben élünk" – nyilatkozta a rendező egy friss interjúban. Ebben a másfél órában pedig bárki közelebb kerülhet egy olyan jelenséghez, amit szinte mindannyiunknak létélménye volt valamilyen formában, de csak kevesünknek adatott meg, hogy beszélni tudjon róla. Jó, hogy valaki helyettük is megtette ezt.
